Vámpírakadémia film premier előtti vetítés nyertesei

Sziasztok!

Ezúttal a Vámpírakadémia film ingyenes premier előtti vetítése kapcsán sorsolt nyertesek pályamunkáit hoztuk el ide, jó olvasgatást!

Az első helyezet Szujer Orsolya - Egyetlen szem rizs

Egyetlen szem rizs

Egyetlen szem rizs átbillentheti a mérleget – Kína császára, Mulan

Disclaimer: [A vicces szöveg helye, miszerint a Vámpírakadémia nem képezi tulajdonomat]
Korhatár: 12
Szavak száma: 1817

Mi lett volna, ha Ivan Zeklos nem hal meg?

                Dimitrinek nagyon rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban. Aggodalmának hangot is adott, de, az elmúlt hónapokban nem először, szavai csak süket fülekre találtak. Védence – barátja – régen mindig hallgatott rá, mindig kikérte a tanácsát ha bajba került, de mostanra elérte a gödör alját, és ez kétségbeesetté tette.

                Ivannak tartozásai voltak – nagy tartozásai, amiket nagyon gyorsan és nagyon csendesen le kellett rendeznie. Nem kérhetett kölcsön a rokonoktól. Nem vehetett fel kölcsönt. Nem adhatott el pár értékes darabot a családi örökségből. Ezek után csak egyetlen lehetősége maradt – üzletet kötni Zmeyjel.

                Dimitri megpróbálta erről lebeszélni – éppen eleget hallott Ibrahim Mazurról ahhoz, hogy tudja, nem egy életbiztosítás az ügyleteibe keveredni. Nem egy pletyka járt körbe róla – a tényekről már nem is beszélve. Már egy aprócska szeletke ezekből elég volt ahhoz, hogy minden embert, akinek volt csak egy csöpp józan esze, elbátorítson attól, hogy Abe Mazurral üzleteljen.

                De Ivan már rég elvesztette minden józanságát.

                És így kerültek ide ők ketten ebbe a tágas, keményfapadlós, tölggyel borított falú előcsarnokba, arra várva, hogy Zmey végre fogadja őket.

                Bármennyire is kellemesnek tűnt maga a ház, Dimitri bőre kellemetlenül bizsergett tőle. Érezte, hogy figyelik, bár nem látott senki. Kamerák. Minden egyes mozdulatukat figyelték, aminek tudatától az egész teste megfeszült, készen arra, hogy bármelyik pillanatban támadásba lendüljön.

                Keze sosem távolodott el a derekára csatolt pisztolytól.

                A távolban kinyílt egy ajtó, majd hallották, ahogy egy pár tűsarok kopog végig a folyosón, feléjük tartva. Egy mora nő, akit Dimitri Mazur titkárnőjének gondolt, fordult be a sarkon és lépett oda hozzájuk.

                – Mr. Mazur kész fogadni Önt – mondta a nő szinte érzelemmentes hangon. Ivan köszönetképpen biccentett, majd elindult afelé, ahonnan a nő jött, de ahogy Dimitri követte volna védencét, a mora egyetlen legyintéssel megállította. – Mr. Mazur csak Lord Zeklosszal kíván beszélni. Egyedül. – Egy apró műmosoly jelent meg az arcán. – Amíg tárgyalnak, kérem, nyugodtan nézzen körül. Mr. Mazur bámulatos festmény-gyűjteménnyel rendelkezik, amit az első emeleten tekinthet meg. Mr. Mazur biztos benne, hogy érdekesnek találja majd. – Azzal sarkon fordult és elvezette Ivant Zmey irodájába, egyedül hagyva Dimitri az előcsarnokban.

                Dimitri fojtott hangon elkáromkodta magát.

                Ez egyáltalán nem volt így jó. Az ösztönei sikítoztak – sohase hagyd egyedül a védenced, főleg nem egy potenciálisan veszélyes környezetben. Bármi történhetett abban az irodában amíg ő itt kinn álldogált, képtelen arra, hogy segítsen Ivannak, ha bármi–

                Hirtelen valami halk neszt hallatszott magasan a háta mögött, amitől összerezdült. Kezét a csípőjéhez kapva gyorsan megfordult és felnézett.

                – Nyugi, szépfiú, nem harapok – mondta a lépcső tetején álló lány, kezét gúnyosan maga előtt tartva, mintha megadná magát. – Csak a konyhába megyek.

                Dimitri kissé megnyugodott, karja lazán hullott az oldalához. A lány fiatal volt, talán olyan húszéves, és kifejezetten csinos barnás árnyalatú bőrével és hosszú, dús, selymes fényű hajával. És, akárcsak Dimitri, a lány is dampyr volt. Viszont minden bizonnyal nem volt Testőr, vagy legalábbis nem volt szolgálatban – farmerja és pólója túl laza viselet volt ahhoz. Fegyver sem volt nála, és ráadásul úgy mozogott a házban, olyan, szinte már az arrogancia határát verdeső magabiztossággal, amiről lerítt, hogy teljesen otthon érzi magát a helyen. De a bőre a nyakán sima volt, mentes mindenféle sebhelytől, szeme is tisztán csillogott, így vérszajha sem lehetett.

                – Szépfiú? – szaladt ki Dimitri száján ahogy a lány leért a lépcső aljára. A lány ránézett, majd egyszerűen megrántotta a vállát.

                – Nem mondtál semmi más alternatívát – mondta pimaszul. Dimitri máskor zavarónak találta volna, ahogy a lány beszélt – valójában a lány egész lényét annak találta volna –, és valamilyen szinten most is zavarta, ugyanakkor viszont… Nem tudta volna tökéletesen megfogalmazni. Kicsit kényelmetlenül érezte magát a társaságában – persze ez lehetet maga a ház hatása is – és mégis… – Amúgy meg… nincs kedved csatlakozni?

                – Tessék?

                A lány szájának sarka megremegett.

                – Éppen a konyhába tartottam. Nem kérsz inni valamit? – mondta, majd lassan, a cipője orrától felfelé haladva, egészen az arcáig, végignézett rajta a férfin. Dimitri látta a tekintetében, hogy tetszett neki, amit lát. – Úgy tűnik, nagyon is rád férne egy ital. Meg aztán az öreget ismerve úgyis ellesznek egy darabig. Gyere! – bátorítóan intett egyet, majd elindult az ellenkező irányba mint amerre Ivan ment.

                Egy pillanatnyi habozás után Dimitri követte őt.

                – Amúgy a nevem Belikov – mondta, amint utolérte a lányt. Az meg sem állt, egyszerűen csak menet közben hátrafordult, hogy ránézhessen.

                – Szóval Belikov? – nemtörődömnek akart hangzani, de a szeme csillogása elárulta. – Hathaway – mondta, majd visszafordult anélkül, hogy léptein egy kicsit is lassított volna. Ahogy mozdult, lófarka kilengett oldalra, felfedve a nyakszirtjét.

                Két molnija volt a nyaka hátuljára tetoválva, viszont az ígéret jelének nyoma sem volt.

                Furcsa.

                Úgy nagyjából húsz lépés után a lány hirtelen jobbra fordult, kinyitott egy ajtót, és a konyhába vezette Dimitrit. A méretéből ítélve a helyiséget nem egyetlen háziasszony, hanem inkább több háztartási alkalmazott számára tervezték.

                – Akkor mit is adhatok? – kérdezte a lány ahogy kinyitotta a hűtőt, miközben Dimitri, mostanra kicsit felszabadultabban, leült a pulthoz.

                – Csak valami üdítőt, köszönöm.

                Egy kéz még mindig a hűtőajtón, Hathaway somolyogva felé fordult.

                – Biztos vagy benne? Úgy nézel ki, mint akire ráférne valami erősebb. Kicsit feszültnek tűnsz.

                – Biztos – szolgálatban vagyok.

                Hathaway egyszerűen csak megrántotta a vállát.

                – Te tudod. Ha egyszer el akarod rontani a bulit, ki vagyok én, hogy az utadba álljak? – és azzal elővett a hűtőből egy doboz kólát Dimitrinek és egy üveg sört magának. Odalépett a pulthoz, leült Dimitrivel szemben, majd pedig meglepő kecsességgel és finomsággal a testőr elé helyezte a dobozt. Dimitri felvette és kinyitotta, mire a feltörő szénsav halk sziszegéssel válaszolt. Ivott egy kortyot.

                – Tehát… itt dolgozol? Mazurnak?

                Hathaway lepattintotta a sörösüveg kupakját a pult szélén, majd a háta mögé dobta lófarkát.

                – Valami olyasmi. Legalábbis ideiglenesen.

                – Mennyire ideiglenesen?

                A lány nem válaszolt rögtön, helyette csak nézte Dimitrit, mintha azt próbálta eldönteni, vajon bízhat-e benne.

                – Csak addig, amíg a bársonyszékeikben ülő fejesek úgy nem döntenek, hogy a barátnőm, Lissa elég nagy kislány már ahhoz, hogy saját maga döntsön az életéről, és hivatalosan fel nem fogadhat engem testőrének.

                Lissa…  A név furcsamód ismerősnek hangzott, rémlett valahonnan Dimitrinek. Lissa… És Hathaway.

                – A Dragomir hercegnőre gondolsz – szavai inkább hangzottak kijelentésként, mint kérdésként, de a lány azért bólintott, majd ivott egy kortyot a söréből.

                – A kezdetektől fogva az volt a terv, hogy én leszek a testőre – magyarázta –, de aztán… történt egy s más. – Hát, így is lehetett mondani. Dimitrinek mostanra eszébe jutottak azok a híresztelések, amiket pár éve hallott – hírmorzsák két tizenöt éves lányról, az utolsó Dragomirról és dampyr barátjáról, akik nem csak, hogy megszöktek a montanai létesítményből, hanem még közel három évig bujkáltak is a hatóságok elől. Emellett persze még voltak más… pletykák is, főleg arról, hogy a hercegnő mentálisan instabil és folyamatos figyelmet igényel. Ám mivel ezek a hírek nem éppen a legmegbízható forrásokból érkeztek, Dimitri nem tudta, mennyit is higgyen el belőlük. – Őt persze tárt karokkal fogadták vissza, miután olyan fontos királyi család sarja, meg minden, engem meg úgy kicsaptak, mint a pinty. – Mindezt megjátszott nemtörődömséggel mondta, mintha semmiség lett volna az egész, mintha már túllépett volna rajta, de a testbeszéde és az, hogy nem nézett Dimitri szemébe, másról árulkodott.

                – És most mégis itt vagy. – Dimitri maga sem tudta pontosan miért, de meg akarta vigasztalni a lányt. – Biztos vagyok benne, hogy nem kis tudás kell ahhoz, hogy Abe Mazur felbéreljen valakit. Nem az a fajta ember, aki amatőrökkel venné körbe magát. – A keze bizsergett; meg akarta fogni a lányét, de visszafogta magát.

                Valami, amit mondott, kuncogásra késztette Hathawayt.

                – Ja, pont a tudásom miatt vett fel – mondta, miközben az üvegével játszadozott. – Úgy értem… Nem vagyok reménytelen eset. Valaha a legjobbak közt voltam, de… az már régen történt. – Ivott egy kicsit a sörből, majd ismét hátradobta a haját. – Maradjunk csak annyiban, hogy nem vagyok annyira… kifinomult, mint lennem kéne, és lehetnék is. – Beszélgetésük alatt önbizalma, pimaszsága valahogy elpárolgott. Minden egyes másodperccel egyre sebezhetőbbnek, egyre félénkebbnek tűnt.  – Persze, próbálok fejlődni. Onnan szedem magamra a tudást, apránként, ahonnan csak tudom – az itt dolgozó testőröktől, YouTube videókból. – Pilláin keresztül Dimitrire mosolygott. – De még van mit tanulnom. Nem is keveset.

                Dimitri nagyot kortyolt az üdítőjéből, majdnem kiürítve a dobozt, majd pedig valami olyan csúszott ki a száján, ami még őt is meglepte.

                – Tudod mit? Talán én is taníthatnálak. – A kis reményteli csillanás Rose szemében arra késztette, hogy folytassa. – Egész tűrhető testőr vagyok. – Osztályelső, eddig kilenc megölt striga, kiemelkedő személyi akta, de nem akart belemászni a részletekbe. – Természetesen először is azt kell majd tisztáznunk, mit is tudsz. Aztán…

                – Aztán… – visszhangozta a lány.

                – Aztán – aztán majd meglátjuk. – Megemelte kicsit az üdítős dobozát. – Úgyis van egy olyan érzésem, hogy nem most vagyok itt utoljára.

                A lány szintúgy megemelte üvegét, közelebb hajolt Dimitrihez és italát annak üdítőjéhez koccintotta.

                – Akkor ha legközelebb jössz… már várni foglak – mondta, a hangja hirtelen lágy, csábító. Nem mintha ez zavarta volna Dimitrit, épp ellenkezőleg – szíve vad galoppba kezdett. Már régen nem érzett ehhez hasonlót.

                – Jól teszed.

                – Akkor ezt megbeszéltük. Alig várom a kis randinkat – azzal legurította sörének maradékát, miközben tekintete egy pillanatra sem mozdult el Dimitri szeméről.

***­­­

                Pár perccel később visszasétáltak az előcsarnokba. Mindketten kicsit szabadabbnak érezték magukat, merészen betörtek a másik személyes terébe, kicsit közelebb lépkedtek egymáshoz, mint az illett volna, a kezük súrolta a másikét.

                Ivan és Mazur pont akkor fordult az előtérbe, mikor ők is odaértek – még mindig tárgyaltak valamiről, miközben bőszen rázták egymás kezét. Innentől már gyorsan pörögtek az események – Ivan búcsút mondott vendéglátójuknak, majd jelzett Dimitrinek, hogy ideje indulniuk. Dimitri egy pillanat alatt vette fel újra testőr-mentalitását, figyelme csakis védencére és környezetükre irányult, bár hirtelen nehezére esett olyan fényben látnia a házat – potenciálisan veszélyes környezetként –, mint alig egy órával ezelőtt.

                Már az ajtónál álltak, pillanatokra attól, hogy kilépjenek az épületből, mikor meghallotta, ahogy Hathaway szólítja. Megállt és a lány felé fordult – az lazán a falnak támaszkodva állt, ajkán magabiztos mosoly. És bár Dimitri már nem látta Mazurt, biztos volt benne, hogy a férfi még hallótávolságon belül van.

                – Csakis a jövőbeni találkozásaink kedvéért – Rose. A nevem Rose – mondta a lány.

                Dimitri meg sem próbálta elfojtani halvány mosolyát.

                – Dimitri.

                – Nos… akkor hamarosan találkozunk, Dimitri – biccentett felé. A testbeszédéből könnyedén ki lehetett olvasni, hogy alig várja azt a bizonyos találkozást.

                Ivan az egész alatt egy szót sem szólt. Még akkor sem, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. Akkor sem, amikor végigsétáltak a kocsifelhajtón. De amikor beszálltak a kocsiba és Dimitri már éppen ráadta volna a gyújtást, Ivan nem bírta tovább – őrült nevetésbe kezdett.

                – Mi az? – kérdezte Dimitri mozdulatát félbehagyva, a kocsi kulcs félig elfordítva.

                – Dimitri Belikov, te kétszínű szemétláda! – lihegte Ivan, ahogy próbált levegőt venni nevetés közben.

                – Tessék? – kérdezte Dimitri összezavarodva.

                – Nekem másról sem beszélsz, mint hogy mennyire rossz ötlet Mazurral kezdeni, hogy mennyire veszélyes a fazon, hogy csak a tűzzel játszom… Erre te meg lazán leállsz flörtölni a lányával!

Ha Ivan nem halt volna meg, Dimitri sosem kerül a Szt. Vlagyimir Akadémiára. Így mikor Rose-t és Lissát végül elkapják – mert előbb-utóbb rájuk akadtak volna –, nem lett volna, aki küzdjön Rose-ért, és így a lányt kirúgták volna. Miután nem lett volna hová mennie – Abe sosem hagyta volna, hogy vérszajhák közt éljen és maga is azzá váljon –, az apja befogadta volna Rose-t. Ám ő és Dimitri végül valahogy úgyis találkoztak volna.

~VA~

A második helyezet egy vers Nagy Kingától - Változás

Változás

Eljött az idő a változásra,

Nincsen esély a megalkuvásra,

Harcoljon mora kéz

Maga védelmére,

Ne csak dampyr vigyázzon

Vámpír életére.

A strigák ellen nincsen

Más egyéb ellenszer,

Csak a puszta erő - gondolja a rendszer.

Ám pár fiatal majd

Állít új eszméket,

És ezzel adhat

Új esélyt a létnek.

Lélekhasználóként

Kezükben a fegyver,

Az Élet diadalma,

A vágyott új ellenszer.

Bár csak keveseknek

Adatik meg néha,

Mégis sokat tesznek,

Hogy legyen béke még ma.

~VA~

És a harmadik nyertes Baranyi Sára - Álomcsapda

Álomcsapda

(Vámpírakadémia fanfiction; korhatár: 14)

Az egész váratlanul történt. Még ő sem tudott felkészülni rá, pedig értette a lélek által generált álmok minden fortélyát; valami most mégsem stimmelt. Kicsúszott a kezéből az irányítás, és ez zavarta. Egy pillanat, és már ez nem az ő álma volt, hanem valaki más vette át felette a hatalmat. A frusztráció pedig sosem tett jót az idegeinek, főleg az a fajta frusztráció nem, amikor rá kellett döbbennie, hogy valaki erőszakkal behatolt az általa teremtett álomba, és szántszándékkal megváltoztatta.

Pedig olyan jól indult minden! Sydney-t egész nap nem láthatta, hiszen a lány úgy el volt havazva az Alkimista teendőivel, no meg Jill pátyolgatásával. Nem ez volt az első eset, hogy egy lélek generálta álomban kereste fel őt; így akkor is láthatta a lányt, ha messze voltak egymástól. Emlékezett, hogy Sydney az első pár alkalommal mennyire megrémült, amikor felbukkant az álmaiban, és folyton arról hadovált, hogy ne merészeljen mágiát használni rajta. Azóta megnyugodott, bár egy-egy ilyen eset után mindig kioktatta, hogy soha, de soha ne csináljon ilyet újra. De a lélekálmokban borostyánszínű szemének ragyogása mindig valami másról árulkodott. Mintha a lány titkon abban reménykedett volna, hogy újra és újra megteszi, hiszen tudta róla, hogy szokása az ilyen figyelmeztetésekre fittyet hányni.

Ő pedig szerette a lány ártatlan fecsegését a napjáról, hogy megint hány kávét hajtott fel a Spencers’-ben, vagy hogy Ms. Terwilliger milyen mágiával kapcsolatos őrültségekkel nyaggatta megint. Ezek a dolgok mosolyra ingerelték mindig. Csupa hétköznapi dolog, ami távol esett a morák, főként az uralkodó családok világától.

Most is éppen a lány gyönyörű, napfényben olvadt aranyként csillogó szemeiben gyönyörködött, amikor az egész megtörtént. Egy furcsa, pillanatnyi émelygő érzés lepte meg, kissé hasonló az ittassághoz. A ragyogó fény elhalványult, helyét nyomasztó félhomály vette át. És azonnal tudta, érezte, hogy ez már nem az ő álma többé.

– Adrian? – Sydney szemei tágra nyíltak, félelem csillant bennük. – Mi történt?

– Nem tudom – felelte a fiú, frusztráltan kócos, barna hajába túrva fél kézzel. – Ezt nem én csináltam.

Nagy nehezen elszakította a tekintetét a lányról, és körülnézett. Egy nagy teremben álltak, a plafonon alig pár lámpa pislákolt, de Adrian Ivaskovot nem zavarta a sötétség. Mora vámpírként éles érzékei így is szinte daloltak neki. Kör és négyzet alakot kirajzoló, színes sávok a padlón. Matracok felhalmozva a fal mellett. Pár élethű gyakorlóbábu a terem egyik távolabbi sarkában. Különféle, furcsa gépek és súlyok, amelyek nyilván erősítésre szolgáltak.

Egy edzőterembe kerültek.

– Mi a…? – motyogta maga elé, és ebben a pillanatban elkapott egy villanást a szeme sarkából. Egy aura volt, elszánt és határozott színekkel. És sötétséggel körülvéve. Jellegzetes. Ismerős. Éppúgy, mint az illat, a finom, enyhén ribizlis beütésű illat, ami megcsapta érzékeny orrát, pont abban a pillanatban, amikor a sötéttel fűszerezett aurájú illető mély levegőt vett.

Adrian megpördült, és azonnal rémülten hátrahőkölt, Sydney-t maga mögött tartva. Szinte még levegőt sem mert venni; a mellkasától alig kétujjnyira egy ezüstkaró tűhegyes vége remegett. Egy alacsony, de szemrevaló dampyr lány tartotta a veszedelmes fegyvert, megdermedve a döbbenettől. Adrian egy gyors pillantással felmérte őt. Barna, elszánt tekintet. Sötétbarna, copfba fogott haj. Vörös top és farmernadrág, a nyakában egy nazar. Szép volt, egzotikus, de úgy, mint egy különleges húsevő virág. Veszedelmes.

– Rose? – kérdezte Adrian meglepetten.

– Adrian? – A dampyr lány kiegyenesedett és leeresztette a karót. – És Sydney? Mit kerestek itt?

– Ezt én is kérdezhetném – felelte a fiú szárazon, és hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. Nem hiába próbálta magát az utóbbi időkben távol tartani az Udvartól. Rose és közte nem túl szépen értek véget a dolgok, és így most pofonként hatott rá a lány látványa. – Ez az én álmom volt, amíg bele nem kontárkodtál.

Rose finoman felvonta a szemöldökét.

– Szóval belekontárkodtam? Elfelejted, hogy dampyr vagyok. Én nem bírok egyik elem mágiájával sem, főleg nem a lélekkel.

Adrian vágott egy kelletlen fintort, mögötte Sydney egyetértően hümmögött. Rose-nak igaza volt. A dampyrok számára a mágia elérhetetlen dolog. Rose nem lehetett az, aki megzavarta az álmot.

A dampyr lány elmosolyodott, majd odaintett a srác mögött ácsorgó, sápadt Alkimistának.

– Hahó, Sydney! Csöndes vagy.

– Szia, Rose – szólalt meg Sydney bizonytalanul, majd felnézett Adrianre. A tekintetük egy pillanatra találkozott, de a fiú szinte rögtön elfordult tőle, megválaszolatlanul hagyva a ki nem mondott kérdését.

Rose hátrafordult a másik falnál felhalmozott matracok kupaca felé.

– Előjöhetsz! – szólalt meg egészen vidáman. – Nem strigák.

Most Adrianen volt a csodálkozás sora. Főleg, amikor a matracok mögül egy vékony, fekete hajú, kék szemű mora fiú bukkant elő. Christian Ozera, személyesen. Sydney – bár lassan már hozzászokhatott volna a körülötte mászkáló rengeteg vámpírhoz – halk nyöszörgést hallatott, amikor meglátta a tűzre szakosodott fiút.

– Ó, nem – szólalt meg Christian, szája sarkában szarkasztikus mosoly játszott. – Bár így is érdekes társaság. De lehet, egy-két striga izgalmasabb lett volna.

– Te strigának hittél minket? – Adrian hitetlenkedve meredt Rose-ra. – Akkor ezért döftél le majdnem az ezüstkaróddal?

Rose enyhén elmosolyodott, és könnyedén dobálgatni kezdte a nevezett fegyvert fel a levegőbe, és ugyanilyen könnyedséggel és biztos kézzel kapta el mindig.

– Az ember sosem lehet elég óvatos – felelte. – Sosem lehet tudni. Amúgy hé, hová tűnt a „kicsi dampyr” megszólítás?

Adrian felhorkant.

– Azért kicsit sértő, hogy engem strigának hittél.

– Adrian, ne – rázta meg a fejét Sydney, és a fiú karjára tette a kezét. – Hagyd. Nem ér annyit, hogy felhúzd magad rajta. Mindenki tévedhet.

– Köszi, Sydney. – Rose hálásan biccentett, de közben alig láthatóan elkomorodott az arca. Bár látszólag fesztelenül csevegett, a szeme félpercenként körbevillant a termen, és a testtartása is éberséget sugárzott. – De egyvalamiben nem tévedtem. Van itt valahol a közelben egy striga. Érzem.

Ez a kijelentés egyáltalán nem tett jót Adrian amúgy is nyomott hangulatának. Sydney-nek meg végképp nem. A lány elsápadva kapott a nyakához, miközben nagyot nyelt; túlságosan is jól emlékezett arra, amikor egy striga megpróbált inni belőle. Adrian észrevette a mozdulatát.

– Hé Sage, ne parázz – lökte őt oldalba barátságosan. – Tudod, hogy te nem vagy a strigák kedvenc eledele.

Sydney nagyon csúnyán nézett rá.

– Kérlek, ne emlegesd fel ezt! – sziszegte, megborzongva az emlékektől.

Rose inkább nem zaklatta őket a kérdéseivel, hiszen egy ideje tudta már ő is, hogy van Sydney vérében valami, ami undorítóvá teszi az élőhalott vámpírok számára. Inkább a fal felé kezdte el terelgetni a társaságot, hogy nagyobb biztonságban legyenek, ne nyílt terepen. Egy pillanat alatt átlátta, hogy elég rosszak az arányok. Két mora, egy Alkimista és egyetlen dampyr testőr. Egy strigával még elbánna, főleg, ha Christian besegít – és tudta, hogy segítene, hiszen harcoltak már együtt –, de nem hagyhatta, hogy nyílt terepen maradjanak. A testőrreflexei túlságosan erősen dolgoztak benne; mióta az eszét tudta, ezt sulykolták belé. Meg kell védenie a morákat. Ők az elsők.

– A striga még nem lenne olyan nagy baj, hiszen ez csak egy álom, mint tudjuk – halkította le a hangját, miután mind a négyen fedezékben voltak. – Csakhogy ebből addig nem ébredünk fel, amíg a lélekmágus, aki teremtette, el nem ereszt minket. – Ferde pillantást vetett Adrianre.

– Ez nem én voltam! – horkant fel a srác. – A saját álmomban voltam Sage-dzsel, amikor hirtelen ide kerültünk. Ez nem az én művem. És én soha nem szőnék belé egy strigát. Öngyilkos nem vagyok.

– Csak őrült, ez köztudott… – morogta maga elé Christian.

– Nos, én hiszek neked – biccentett Rose Adrian felé. – Úgyis nehezen tudnám rólad elképzelni, hogy a Szent Vlagyimir edzőtermét válaszd helyszínül. Nem is hiszem, hogy ezelőtt egyáltalán tudtad, hogyan néz ki belülről.

Sydney összerázkódott. A szemeiben nyíltan látszódott a pánik; az már kevésbé zavarta, ha Adrian betört az álmaiba. No de hogy egy másik lélekmágus rángassa bele ilyenbe? Azt már nem!

– Adrian, meg tudod szüntetni? – kérdezte cérnavékony hangon.

A srác a homlokát ráncolta, majd behunyta a szemét, megpróbált koncentrálni. Általában könnyen ment neki irányítani az ilyesfajta álmokat, hiszen ez volt az egyik legerősebb képessége, amit a léleknek köszönhetett. Ez alkalommal azonban szilárd ellenállásba ütközött. Hiába próbált hozzáérni az álom finom szálaihoz, hogy változtasson, vagy megszüntesse, egy másik, rejtőzködő elme visszaverte a próbálkozásait. A frusztráció tovább nőtt benne.

– Nem megy – rázta meg a fejét végül zihálva. – Bárki is ez a másik lélekmágus… túl erős. Csapdába estünk.

– Jó lenne tudni, ki az. – Sydney-ből előtört a tudálékosság, és gyorsan átpörgette a fejében azt a pár lélekmágust, akit az Alkimisták is feljegyeztek. – Lissa? Szonja? Robert Daskov?

– Lissa biztosan nem – rázta meg a fejét Rose, a sötét terem egy pontjára bámulva, át Adrian válla felett. – Az uralkodás túlságosan lefoglalja, és pórbálja a lelket minél kevesebbet használni. És egyszerűen… ő nem tenne ilyet.

– Szonja Karp sem ilyen, hogy csapdába ejtsen minket egy álomban – tette hozzá Adrian, kissé bizonytalanul. – Ez olyan frusztráló! Tudom, hogy itt van, de egyszerűen képtelen vagyok elérni hozzá, hogy megtudjam, ki az.

– Akkor maradt Robert Daskov. És… – Christian kristálykék szeme felcsillant. – Az a másik csaj? Avery?

– Avery megőrült, elmegyógyintézetben van – ellenkezett gyorsan Sydney. – Robert Daskov meg egyedül valószínűleg már…

– Földre! – Rose éles kiáltása szakította félbe az Alkimista lány szavait, és a dampyr a következő pillanatban már előreugrott, kezében megvillant az ezüstkaró. Ugrás közben szabad kezével oldalra taszította Adriant, el az útból, épp megakadályozva, hogy az árnyékokból felbukkanó striga elkapja a fiút. A karó csak a striga vállát találta el, de az így is felszisszent a fájdalomtól, és menekülőre fogta, Rose legnagyobb meglepetésére. Sőt, mindenki őszinte megdöbbenésére.

– Máskor ne lökdöss, Hathaway! – morogta maga elé Adrian sötéten, miközben Sydney segítségével talpra kászálódott. Sértettség örvénylett benne, bár maga sem értette igazán, hogy miért.

Rose sötét pillantást vetett rá.

– Jól van, Ivaskov – felelte. – Akkor máskor hagyom, hogy elkapjon a striga.

– Csak fel ne gyújtsátok egymást… Hé, ez meg mi? – Christian lehajolt, és felemelt a földről egy cetlit. – Úgy néz ki, üzenetet kaptunk.

A másik három azonnal hozzáfordult, hogy ők is elolvashassák azt a rövid üzenetet. Csupán pár szó volt.

Békében minden könnyebb.

– Utálom a találós kérdéseket – horkant fel Adrian, és elfordult. Rose szintúgy, de ő azért, hogy őrködjön, nehogy újra meglephessék őket.

Sydney-t ellenben jobban izgatta az a három szó. Lábujjhegyre állt, hogy jobban láthassa, kielemezhesse a kézírást, miközben a szavak értelmét pörgette át magában. Most pillanatnyilag még az sem érdekelte, hogy emiatt mennyire közel kell hajolnia egy másik, számára szinte ismeretlen morához; a kíváncsiság legyőzte az ösztönös viszolygását.

– Talán… arra céloz, hogy itt közülünk van két olyan ember, aki haragban van – kockáztatta meg végül, és a tekintete jelentőségteljesen járt Adrian és Rose között. – Ha kibékülnek, talán el leszünk engedve.

– Nem tudom, mire gondolsz, Sage. – Újabb sértett horkantás Adriantől.

– Pedig talán egyértelmű – tette Rose csípőre a két kezét, ezzel még a szokásosnál is harciasabbnak tűnve. – Nem is tudom, ki kerül engem látványosan, mióta becsapta maga mögött az ajtót!

– Talán nem kellett volna a hátam mögött összeszűrni a levet Belikovval!

– Más, normális srácok már túlléptek volna ezen, Adrian, csakhogy te még mindig az önsajnálatban fetrengsz.

– Én nem is!

– De igen!

A két veszekedő lángoló szemekkel meredt egymásra.

– Hű – húzódott Christian Sydney mellé. – Ezek tényleg fel fogják gyújtani egymást, és még az én segítségem sem kell nekik hozzá.

Sydney nem felelt, helyette elsápadt. Ugyanis – míg Rose és Adrian a veszekedéssel voltak elfoglalva – ő a szeme sarkából több, közeledő árnyat vett észre a sötétben. Túl sokat. És egyáltalán nem tűntek barátságosnak. Sokkal inkább strigáknak.

– Rose! – sikított fel.

Rose megpördült, és egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. És amit látott, cseppet sem tetszett neki.

– A francba! – morogta, miközben támadóállásba helyezkedett. – Christian, segítenél?

– Ezer örömmel. És ezzel a két jómadárral…?

Nem tudta befejezni, mert Sydney újra felsikoltott, majd hátrarepült, neki a falnak, miután az egyik striga – egy fiatal nő – megunta az Alkimista sikítozós mutatványát.

– Sage! – Adrian rögtön a lány után ugrott, hátat fordítva az egyik strigának. Ez hiba volt, és Rose ezt azonnal látta; a veszélyt érzékelve a testőrreflexei működésbe léptek, és két pillanattal később az Adriant fenyegető striga halott volt.

Vagy mégsem? A karó a szívébe hatolt, ez igaz. De alig pár másodperc után újra mozogni kezdett, majd felkelt, ha lehet, még kegyetlenebb pillantással. Rose-nak leesett az álla.

– Mi a…? De hát ez lehetetlen!

– Sajnos úgy néz ki, lehetetlen megölni őket! – kiáltott oda neki Christian, aki közben egy másik élőhalott vámpírt próbált megpörkölni, sikertelenül.

A kör lassan szűkült, és négy hősünk végül egészen egymásnak préselődött, bekerítve a tényleg halhatatlan strigák által. Rose ugyan maga előtt tartotta a karót, de nem döfött ki újra. Látta, hogy nincs értelme. Félelem kezdett úrrá lenni rajta, noha próbálta leplezni, hogy bátornak tűnjön a többiek előtt. De a többiek is ugyanígy féltek.

– Rose… – szólalt meg Adrian halkabban, kihasználva, hogy a strigák még nem támadták meg őket.

– Mit akarsz? – csikorgatta a fogait a dampyr lány.

– Csak, izé… ha már így a halál árnyékában vagyunk… Szóval, azt szeretném mondani… ne haragudj. – Az utolsó szavait már alig lehetett hallani, Rose mégis hitetlenkedve kapta fel a fejét.

– Mit mondtál?

– Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért. Seggfej voltam. Igazad van. De azért te is az voltál, ismerjük el. Vagyis… áhh. A fenébe is, ne haragudj!

Rose felsóhajtott.

– Igazad van, Adrian. Mindketten seggfejek voltunk. Te se haragudj!

– Akkor szent a béke, kicsi dampyr?

– Ha már úgyis mindjárt meghalunk… igen.

Ahogy ezeket a szavakat kimondták, hirtelen megváltozott körülöttük az álom. Eltűnt a tornaterem, eltűntek a strigák. Helyette egy világos, fényűző szobában álltak mind a négyen, velük szemben pedig egy platinaszőke hajú, jádezöld szemű mora lány mosolygott szemfogait elrejtve.

– Lissa? – pislogott Rose meglepetten.

– Már régóta ki kellett volna békülnötök – mosolygott a fiatal királynő, miközben Christian odasompolygott mellé. – Christian, köszi, hogy segítettél!

– Neked bármikor – vigyorgott Christian.

Rose, Sydney és Adrian még döbbenten pislogtak.

– Az egész… az egész a te műved volt? – kérdezte Rose döbbenten, nagy szemeket meresztve a legjobb barátnőjére. A kötelékük hiányában ezt nem tudta volna korábban megmondani.

Lissa bólintott.

– Tyű! – ámult Adrian. – Nem semmi, hogy hirtelen ekkorát fejlődtél, kuzin!

– Sajnálom, hogy gyakorlatilag ki kellett kényszerítenem ezt a bocsánatkérést belőletek. De olyan régóta voltatok már haragban… és én nem szeretem, ha a barátaim haragban vannak. – Lissa komoly tekintete Rose-ra és Adrianre szegeződött. – Ígérjétek meg, hogy amikor ébren találkoztok legközelebb, akkor is bocsánatot kértek! Különben újra kénytelen leszek egy álomba zárni titeket.

Egy perc hosszú, néma csend. Rose és Adrian egymást fixírozták, részben még mindig azon csodálkozva, hogy Lissa állt végig az egész mögött… De végül csak bólintottak.

– Megígérjük, felség.

Lissa elégedetten mosolygott, majd elengedte az álmot, aminek finom szövete szétfoszlott mindenki szeme előtt.

Adrian zavarodottan pislogva ébredt fel az ágyában. Csend volt, de Lissa szavai még mindig ott visszhangzottak a fülében, ahogy felbámult a plafonra. Azon tűnődött, hogy vajon képzelődik, vagy… vagy a királynője tényleg az imént utasította arra, hogy béküljön ki Rose Hathaway-jel?

~VA~

Készült pár fanart is, azt is megmutatjuk nektek. :)

Készítette: Alexandra Dienes

Készítette Erika Czebe

Készítette: Deli Csilla

Üdv.:
Alyosha & Briki Green

Vámpírakadémia és Vérvonalak Pályázat és Kihívás nyertesei

Sziasztok!

Eljött a nagy nap, hogy kihirdessük az idei Vámpírakadémia és Vérvonalak Pályázat és Kihívás győzteseit. Nehéz döntés volt, de végül megszületett. Még egyszer köszönjük a pályaműveket, mind nagyon ügyesek voltatok, és örülünk, hogy ilyen sok fantasztikus VA rajongónk van. Nem is huzzuk tovább az időt, íme a győztesek sorrendje. 

 1. One Short Day, melyet Orlissa nyert

2. Több, mint testőr – Camille & Pay

3. Sárkánymágia – Angel8

 És a kihívás nyertesei:

1.       Fordulatos éjszaka - Camille & Pay

2.      Félpercesek két életről -   Orlissa

3.       Cappadociai kaland - Cathy 

Gratulálunk a győzteseknek!

Üdv:

Alyosha & Briki Green

Lezárult a Vámpírakadémia és Vérvonalak Pályázat és Kihívás

Sziasztok!

Lezárult a Vámpírakadémia és Vérvonalak Pályázat és Kihívás! A beküldött pályaműveket nagyon szépen köszönjük – fantasztikusak vagytok, csajok! :D

Itt vannak az ismertetők, jó olvasást mindenkinek!

A lélek ára: Mindenkinek ismerős, aki olvasta a Vérvonalakat, az az eset, amikor támadás éri Lissát és Jill "súlyosan megsebesül". Én ezt az estét írtam le kicsit másképp, mást nem is nagyon szeretnék elárulni, hisz a történet is rövid. Kellemes olvasást hozzá! :)

Az álom: Az eleje az első könyvben játszódik, amikor Dimitrijjel „tanul”, a vége felé a harmadik könyv vége, még mielőtt útnak indult volna. Meg persze belekevertem Adriant, és Masont is egy kicsit.

Cappadociai kaland: Az 5. részben Rose estéjén van egy kis párbeszéd Janine és Abe között, ahol megemlítenek egy estét, hát én úgy gondoltam azt írom le. :)  Remélem tetszeni fog nektek, kellemes olvasást hozzá :)

Félpercesek két életről: Már több mint egy éve, hogy elkezdtem írni és publikálni Vámpírakadémia témájú félperces gyűjteményem az interneten. Az angol nyelvű írást naponta frissítem egy-egy, megadott kulcsszóra írt rövidke, 100-200 szavas szösszenettel. A már megírt közel 400 félpercesben sok szereplőt kiveséztem már – ha nem mindenkit a fontosabb szereplők közül -, Abe és Janine pedis visszatérő, kedves alanyaim. Tizenöt darab, kettejük kapcsolatával foglalkozó félpercest sikerült találnom a történetben, amiket most magyarul közlök. Megpróbáltam őket nagyjából időrendbe helyezni – a sorszám az történet elején annak helyét jelöli a gyűjteményben -, bár még így sem tökéletesen kronologikus. Mivel elég nagy időközzel, más-más hangulatomban íródtak, a félpercesek sem egységesek hangulatban, hangvételben – vannak köztük kicsit depressziósak, de vidámak is. Azért remélem, tetszeni fognak.

Fordulatos éjszaka: Janine Hathaway és Abe Mazur megismerkedéséről szól ez a kis novella egy visszaemlékezésen keresztül megközelítve.:)

Gyilkos érzelmek: Ez a kis novella Abe és Janine történetének hullámvölgyeit érinti. Próbáltam a testőrnők legmélyebb érzéseit és dilemmáit felszínre hozni. A terhes, elhagyott nők kétségbeesését, az első gyilkosság sokkját, a barátnő iránt érzett szeretetet, és büszkeséget.Remélem sikerült.:)

Különös bál: Én elképzeltem, milyen lenne, ha Rosenak és Dmitrijnek lenne egy lánya, aki hasonlóan szereti áthágni a szabályokat, mint Rose. Ez a történet pedig egy bálon bontakozik ki.

Nazar: Janine Hathaway megismer egy fiatal, jóképű morát, és még csak nem is gondol bele, mi fog vele történni…

One Short Day: Egy londoni diplomáciai látogatás alkalmával Rose is Lissa „kivesznek” egy szabadnapot, és bejárják a várost, végül pedig a West Enden kötnek ki, ahol beülnek egy musicalre.

Írói megjegyzés: Ezt a „kis” novellát még az ősszel írtam, és nagyrészt saját élményeimen alapszik – tavaly nyáron két hetet töltöttem Londonban egy ösztöndíjprogram keretében, ahol is bejártam azokat a helyeket, amiket a novellában Rose és Lissa (és igen, azt a darabot is láttam, amit Rose–ék néznek). Azt itt leírt dolgok teljesen megfelelnek a valóságnak – a különböző létesítmények elhelyezkedése, a színház maga, az ottani szokások (akármekkora kultúrsokk is ez nekünk! :D). Még egy „nyári Mikulást” is láttam a Buckingham Palotánál, és ezt még képpel is tudom bizonyítani :D A cím a sztoriban körbejárt musical egyik dalának címe, ezért is maradt angolul :)

Sárkánymágia: Rose váratlanul Lissa fejében találja magát.

Sötétség kapujában: Ebben az elbeszélésben egy lányt ismerhetünk meg aki élete korántsem normális. Elizabeth Gosling /tűz mágus, mora / sok mindenen ment keresztül: kitagadták, harcot tanult, a mágiát strigák ellen használja és ha még ez nem lenne elég a szerelemi élete is furcsa. Érzései a sármos Hector iránt elfolytja, de egyre közelebb kerülnek egymáshoz... de valami mégis közéjük áll. A halál, de valami néhány perce visszarántja Elit. Szerelme kénytelen lesz véget vetni " szenvedésének", hogy átléphesse a sötétség kapuját és békességre találjon. Strigákkal való harc, az érzések szabadjára engedése. Ezek találhatók ebben a rövidke történetben.

Több, mint testőr: Nagyon örülnénk neki, ha Jill és Eddie kapcsolata nem ragadna le az egyszerű testőr-védenc állapotban, ezért is írtunk nekik egy romantikus novellát, melyben kiderül a többiek mit szólnának egy ilyen váratlan fordulathoz.:)

Oldalt indítani fogunk egy szavazást is, ahol a legjobb pályaműre lehet szavazni, de figyelem, nem a szavazás eredménye fogja eldönteni a helyezettek sorsát, csupán csak iránymutatásként szolgál számunkra!

Az eredményhirdetésre majd 2012. aug. 5-én kerül sor, ahol két sorrendet fogunk felállítani. Egyet a sima VA Pályázatnak, egyet pedig a Kihívásnak. De ne feledjétek, a részvétel a legfontosabb. :)

Üdv.:

Alyosha & Briki Green