Gyilkos érzelmek

Gyilkos érzelmek

írta: Vanessa

1. fejezet – Első találkozás

Korhatár: 12

Ez a kis novella Abe és Janine történetének hullámvölgyeit érinti. Próbáltam a testőrnők legmélyebb érzéseit és dilemmáit felszínre hozni. A terhes, elhagyott nők kétségbeesését, az első gyilkosság sokkját, a barátnő iránt érzett szeretetet, és büszkeséget.Remélem sikerült.:)

     Futottam. Minden erőmmel futottam.

Sokkos állapotban voltam, de ez sem számított, csak az, hogy minél távolabb legyek attól a helytől.

     Halál. Üldözött a halál.

A testőrök üvöltöztek mögöttem, hogy megsebesültem, be kell kötözni a kezem.

Hogy tudnak most a kezemmel foglalkozni? Miért nem félnek a haláltól? Idióták mind!

Egy idő után elhaltak mögöttem a hangok, de ez még rosszabb volt.

     Hátráfordultam, látnom kellett, hogy semmi nem üldöz.

Az utca üres volt mögöttem. Kicsit megnyugodtam, és előrefordultam. Na, ekkor kezdtem el sikítozni.

     Beleütköztem valakibe. Csak nem a Halál?

Elborultunk. Mindketten a koszos és szeméttel teli árokban kötöttünk ki. Az a valaki, akibe beleütköztem elkezdett káromkodni. A Halál szokott káromkodni? Ez józanított ki.

Jobban megnéztem az idegent. Magas volt, vékony, de izmos. Fekete haja volt, és szép meleg barna szeme. Rögtön rájöttem, hogy egy morának mentem neki. Egy meglehetősen szép példánynak. Gyorsan felkeltem, és kezet nyújtottam neki. Az ember nehezen felejti el, amit 19 év alatt beleneveltek.

Testőr voltam, és ezt még a legnagyobb vész idején sem feledhettem.

Nem fogadta el a kezem, egyedül kelt fel. Ezt úgy értelmeztem, hogy mérges rám.

A francba! Nem akartam most még egy morcos morával foglalkozni. Bocsánatot kell kérnem. Csodálatos! Mély levegőt vettem, és megszólítottam:

      -     Bocsánat, nem láttalak. - Vetett rám egy lapos pillantást.

      -     Ha fel akarsz szedni, ahhoz nem kell belöknöd a szemétbe, anélkül is velem jöhettél volna, de mivel koszos vagyok, és büdös, ezért most már én sem megyek bulizni. - mondta gúnyosan.

Vetettem rá egy halálosnak szánt pillantást, átdobtam a hajam a vállam felett, és elfutottam.

Vagyis, csak futottam volna, mert elkapta a kezem, és nem eresztett.

-         Hé, hova mész?

-         Nem tudom, jó? De most ne menj arra! Most öltem ott meg egy strigát, és nem tudom, hogy van-e még.

-         Te megöltél egy strigát? – kerekedett el a szeme, és ezzel egy időben végigmért.

Válaszul csak felhúztam a szemöldököm, feltételeztem, hogy aki ennyire jól néz ki, nem hülye. Nem tévedtem.

-         Fiatalnak tűnsz. – kezdett el mentegetőzni, és megrántotta a vállát is.

Erre sem válaszoltam, csak néztem. A javára legyen mondva, hogy nem jött zavarba, csak mondta tovább:

-         Javasolnám, hogy menjünk el egy kávézóba, és beszéljük meg, de a jelen körülmények közt csak magamhoz hívhatlak meg. – és jött az elkerülhetetlen csábos mosoly is. Meg kell hagyni, jól csinálta, úgyhogy belementem a játékba, és visszamosolyogtam, ezzel egy időben megint elindultam.

-         Nem lehet, mennem kell bekötöztetni a kezem. – vetettem oda még a vállam felett.

2. fejezet – Egy korszak vége, egy másik kezdete

2 hónappal később

     Ma van a nagy nap. Olyan büszke vagyok rá!

     A morám ma megy férjhez!

     Ariana még egész fiatal, csak 27, Lord Szelsky pedig 32 éves.

     Reggel felöltöztem a testőr egyenruhába, és már mentem is hogy segítsek neki, és megnézzem, milyen szép a ruhájában.

     Amikor kopogtam, ajtót nyitott a társam (akivel felváltva vigyázunk rá), és beengedett. Ariana nagyon ideges volt, de sikerült megnyugtatni. Elbeszélgettünk, és a délelőtt végére már egy büszke menyasszony állt előttem, nem egy beszari. Ott állt elegáns fehér ruhában, ami sellő fazonú volt, spagetti pántos és egyszerűen úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Amitől természetesen nem is állt messze.

     Délben pedig elkezdődött az esküvő! Ott voltam a többi koszorúslány közt, és miközben az esküvő tartott, végig őket néztem. Tisztán látszott, hogy ez nem csak egy megjátszott esküvő volt, hanem tényleg szeretik egymást. Ritka ez az uralkodói családok sarjai közt.

Ezért is vagyok rá büszke.

     Az esküvő után ki kellett vonulni a templomból. Mikor kiértünk, és az összes vendég is kijött, akkor láttam meg, hogy felém tart Ő. Fekete szmokingban, és az ellenállhatatlan gunyoros mosollyal az arcán!

-         Édes, hát megint találkozunk?

-         Mmm, úgy látszik. – feleltem mosolyogva.

-         Az előző alkalommal nem jött össze a kávé, megiszod velem most?

-         Zajlik még az esküvő.

-         Utána? – ezek a boci szemek! Ahhh. Nem lehet nekik ellenállni.

-         Rendben. – egyeztem bele egy halk sóhajjal.

     Mikor vége volt a fényképezésnek, és az ifjú házaspár elindult hogy a királynő is megáldja őket, és a házasságukat (bevett szokás volt a morák közt), jött az én rejtélyes srácom, és elindultunk meginni egy kávét.

Egész idő alatt beszélgettünk, és sok mindent megtudtam róla:

- A neve: Abe Mazur     

- Nem főnemesi mora.

- Törökországból jött ide

- 23 éves

- szereti a rock and rollt

- nagyon jól tud táncolni

- a kávét feketén issza

- muzulmán vallású

     

Azt éreztem a vele való beszélgetés során, hogy több vagyok, mint a többiek, nem csak egy egyszerű dhampir lány. Beleszédültem az érzésbe.

3.fejezet – A nem kívánatos szerelmi bonyodalmak

Valamikor, valahol

     Reggel ismeretlen helyen ébredtem. Hol vagyok?

     Nem akart eszembe jutni. Az tegnapi nap egy káosz a fejemben. Szabadnapom volt. Eddig, stimmt. Találkoztam Abeval.

Az egész napot együtt töltöttük. Elmentünk reggelizni, moziba, sétáltunk.

     NEM! Nem lehet! Abe felajánlotta még egyszer a kávét magánál. Hideg volt. Elfogadtam. Ittunk, nevettünk, de már terhes volt a beszélgetés. Csak néztük egymást csendben. Egy egész asztal elválasztott minket egymástól. Nem is emlékszem hogy, de egyszer csak ott álltunk egymás előtt. Egyszerre nyúltunk a másik után. Ohh. Már emlékszem. Mindenre emlékszem.

     Nem lehettem ennyire felelőtlen. Mégis az voltam. Megfordultam, és igazam volt. Ott feküdt Ő. Aludt.

     El kell tűnnöm innen. De hol vagyok?

     Gyorsan kibújtam a karjai alól, figyeltem, mert nem akartam felébreszteni. Sikerült. Felálltam az ágyból, és kinéztem az ablakon.

     Egy városban voltam. A ház körül járda volt, tele emberekkel, akik hazafele tartottak. Pár óra volt még naplementéig. A moráknál az éjszaka végét jelentette.

     Elfordultam az ablaktól. Gyorsan felöltöztem. Minden cuccom összeszedtem, és már mentem volna, amikor ránéztem. Szép volt. Ott feküdt az ágyon, halkan szuszogott. Nagy volt a kísértés, hogy visszamenjek hozzá, de nem tehettem. 

Janine Hathaway vagyok. Testőr vagyok. Mindig az leszek.

     Szerettem a munkám. Szerettem Abet. Melyik a fontosabb? A munka. Hát persze. A szerelem veszélyes érzelem.

Pár óra múlva

     Még pont odaértem, nem késtem le a műszakom. Pontban 8 órakor ott álltam az ajtó előtt megint. Most valami más volt. Tele volt az egész folyosó dobozokkal.

     Mi történik itt? Ezt meg is kérdeztem Arianától, ő erre meglepetten mondta, hogy költöznek, és ha velük akarok menni, én is csomagoljak gyorsan.

     Hát tettem, amit tennem kellett. Elmentem, és vissza se néztem.

3 hónap múlva valahol Európában 

Terhes vagyok. Zokogok. Telefonon beszéltem Abeval. Elmondtam neki. Mérges volt. Hát soha nem szeretett? Csak egy kis kaland voltam számára? Bizonyára. Most mihez kezdjek? Gondolkoznom kellett. Nem tudok. Fáradt vagyok. El fogok aludni. Nem, elájulok. Ó ne!

Rosszul voltam. Hányok. Nem érdekelt. Már semmi nem volt fontos. Abe elhagyott. Nem vesz feleségül. Mit is reméltem? Hiszen csak egy dhampir voltam. Nem mora. Szerettem. Mindig szeretni fogom. Nem tudtam utálni. Pedig kellett volna. Már tudtam, mit éreznek a kutyák, akik a sintérnél kötnek ki. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elájultam.

                                                                     VÉGE