Fordulatos éjszaka
Korhatár: nincs
Bevezető: Janine Hathaway és Abe Mazur megismerkedéséről szól ez a kis novella egy visszaemlékezésen keresztül megközelítve.:)
Janine Hathaway-ben ellentétes érzések dúltak. Egész életében a morák érdekeit tartotta szem előtt – ennek érdekében még a lánya neveléséről is lemondott – most mégis egy dampyr pár eljegyzési buliján volt. Nem is akármilyen páros, hanem a tulajdon lánya, Rose és kedvese, Dmitrij Belikov szerelmét ünnepelték.
Erre aztán innia kellett. Le is húzta a kezében lévő pohár pezsgőt, de ez egy cseppet sem tette kevésbé zavaróvá a szituációt. Hiszen ki hallott még olyan dampyrokról, akik összekötötték az életüket? Ez legalább olyan ritka volt, mint a fehér holló. Vagy még annál is ritkább.
Másrészről, ahogy elnézte Rose-t, miközben fülig érő szájjal, boldogan ölelte magához a férfit, akit szeretett, nem tudott nem örülni. A lánya volt és Janine mindig a legjobbat akarta neki. Mindig!
A szíve mélyén – melyet még maga előtt is próbált letagadni – irigyelte a fiatalokat a bátorságukért. Az ő életében mindig csak a kötelességtudat volt a döntő és nem törődött a boldogsággal. És most, hogy eltelt közel húsz év azóta, hogy meghozta azt a bizonyos döntést, megbánást vélt felfedezni az érzései között.
Mielőtt még végképp elragadták volna a nosztalgikus érzések, újabb pohár pezsgőt emelt le a körbejáró pincér tálcájáról, majd észrevétlenül kisurrant az ajtón.
A mora királynő, Lissa – akit Rose védett – fergeteges partit hozott össze a jeles alkalomra. Akárhová nézett, mindenhol embereket látott, de Janine-nek szüksége volt egy kis egyedüllétre.
Az Udvaron belül nem volt szükség arra, hogy folyamatosan éber legyen, így elengedte magát. Felnézett a csillagos égboltra, mely úgy terült el fölötte, akár egy sötét takaró és próbált egyenesbe jönni saját magával. Gondolatai csapongtak, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. A híres-hírhedt Janine Hathaway mindig maga volt a megtestesült józanság és összeszedettség. Egészen addig az estéig…
- Jól vagy? – hallotta meg az ismerős hangot a háta mögül, mire elmosolyodott, de mikor megfordult, ügyelt rá, hogy arca szokás szerint érzelemmentes legyen.
- Persze – nézett a lánya szemébe és nem hagyta, hogy a nyilvánvaló hazugság bűntudatot keltsen benne.
- Nem hiszek neked – forgatta meg a szemét Rose. – Miért nem mondod el, hogy mi a baj?
Janine egy pillanatig nézte a lányt, majd felsóhajtott.
- Mert nincs semmi baj.
Rose persze továbbra sem hitt neki. A lány könnyebben kiszagolta, ha valaki nem mondott igazat, mint egy vadászkopó. Ezt a tulajdonságát pedig éppen az édesanyjától örökölte.
- Csodaszépek voltatok – szólalt meg hirtelen Janine, és maga is meglepődött rajta, hogy ez kicsúszott a száján. Bár igazat mondott. Mikor Dmitrij felhúzta Rose ujjára a csillogó drágaköves gyűrűt, Janine-nek el kellett morzsolnia egy könnycseppet, ami hívatlanul befészkelte magát a pillái alá.
- Köszönöm – mosolyodott el a lány. Ahogy elnézte, valóban boldog volt, ami őt is elégedetté tette.
Váratlanul egy egész sor érzelem tolult fel benne. Rettentően büszke volt a lányára, amiért olyan fantasztikus testőr vált belőle, és amiért felelősségteljes, erős, felnőtt nővé cseperedett. Kis csalódottsággal konstatálta, hogy ez nem az ő érdeme, mert alig vett részt az életében, de attól még szerette volna tudatni vele mindezt. Ám mielőtt még megtehette volna, felbukkant az az ember, akitől Janine távolságot akart tartani aznap este.
- Itt van az én két gráciám – Abe Mazur olyan mézesmázosan ejtette ki a szavakat, amire rajta kívül senki más sem lett volna képes.
- A több százból kettő – forgatta meg a szemét Rose, majd apja felé fordult. – Mit keresel itt kint?
- Ezt én is kérdezhetném tőletek – vágta rá a férfi. Feltűnő aranyai megcsillantak az éjszakában, amitől aranybarna bőre csak még hangsúlyosabbá vált. Nyakában ezúttal is elegáns kasmírsálat viselt és az elmaradhatatlan öltöny sem hiányzott róla. Janine bármennyire is nem akart tudomást venni róla, kénytelen volt elismerni magában, hogy ez a látvány még mindig úgy hatott rá, mint az első alkalommal.
- Épp egy beszélgetésbe rondítottál bele – fintorodott el Rose, és Janine elkerekedő szemekkel jött rá, hogy valóban így volt. Ha nem jelent volna meg a férfi, életükben talán először beszélgettek volna úgy, mint anya és lánya.
Abe megadóan felemelte mindkét kezét és csibészes mosoly jelent meg ajkain, amitől kivillantak hosszú szemfogai. Janine pulzusa meglódult a láttukra, de uralkodott a vonásain, így senki sem vett észre rajta semmit.
- Értettem a szóból – mondta a férfi. – Amúgy is vissza kell mennem. Megismerkedtem néhány elragadó hölggyel… Ugye megértitek? – Azzal választ sem várva, hátat fordított és belépett az impozáns épületbe.
Egy pillanatra gyilkos indulat kelt életre Janine lelkében, mikor elképzelte, hogy az egyetlen férfi, akit életében szeretett, mindenféle nőkkel flörtöl, de aztán emlékeztette magát, hogy ezen már rég túl van. Beletörődött, hogy nekik csak az a pár hét jutott osztályrészül, amit együtt tölthettek, aztán mindketten továbbléptek.
- Miért nézel így? – kérdezte hirtelen Rose, mire Janine meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Hogy?
- Mint aki menten széttép valamit… Vagy valakit…
- Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá keményen a nő, majd ő is hátat fordított a lánynak és elindult az ellenkező irányba.
Az Udvar lenyűgöző volt kivilágított házaival és üzleteivel, melyek leginkább éjszaka voltak nyitva így kirakataik most teljes pompájukban láthatóvá váltak. Hiába tagadta volna, szeretett ott lenni. Megnyugtatta a tudat, hogy nem kell minden másodpercben támadástól tartania és kicsit elengedhette magát. Ami aznap meg is látszódott rajta… A néhány pohár pezsgő, amit megivott, máris a fejébe szállt.
- Mi van veled ma? – szólalt meg hirtelen Rose. Janine már azt hitte visszament a partira, ám a lány helyette vele tartott az éjszakai sétára.
- Nincs semmi – válaszolta, de kerülte a tekintetét.
- Nem örülsz Dmitrijnek és nekem? – jött az újabb kérdés, mely megállásra késztette. Rose szemei csalódottak voltak, ahogy a válaszra várt és Janine elátkozta magát azért, mert nem mondta el azonnal a lánynak az igazat. Ez az ő napja volt. És neki nem volt joga ahhoz, hogy elrontsa, bármennyire is nyomorultul érezte magát.
- Nagyon örülök nektek – mondta komolyan, végig állva Rose tekintetét. – Nem mondom, hogy nem furcsa a helyzet, mert az. De ha ettől boldog vagy, akkor én is az vagyok.
Rose hálásan elmosolyodott. – Köszönöm – sóhajtotta, majd ő is komolyabb hangsúlyra váltott. - De van valami, ami zavar téged. Szeretném, ha elmondanád.
Janine tudta, eljött az ideje, hogy valóban felfedje élete egyik legnagyobb titkát. Odasétált hát a közeli padhoz. Rose követte a példáját és a csodaszép, bordó kisestélyijével mit sem törődve leült mellé.
Míg összeszedte a gondolatait a távolba meredt. Nem tudta hol kezdje, nem tudta mennyit meséljen el a lányának. Azt sem igazán tudta hogyan beszélgessen vele.
Végül úgy döntött az elején fogja kezdeni.
- Tudod, hogy ismerkedtem meg az apáddal? – kérdezte, mire Rose hirtelen felpattant és ugyanazzal a mozdulattal, mint pár perce Abe, felemelte mindkét kezét.
- Ho-hó… Nem biztos, hogy én erről tudni akarok – mondta.
- Te kérdezted, hogy mi a bajom – emlékeztette Janine. – Akarod tudni, vagy sem?
Rose egy percig csak állt és nézett az anyja szemébe, majd megadóan visszaült mellé, de arckifejezése továbbra is bizonytalan volt.
- Nagyon rég volt már… - kezdte Janine, és miközben mesélt, mintha csak újraélte volna az emlékeit. Úgy érezte magát, mintha visszakerült volna abba az időbe…
Huszonegy évesen, alig három évvel azután, hogy végzett az akadémián és hivatalosan is testőr lett, Janine úgy érezte övé a világ. Osztályelső volt, nem akadt ellenfele, aki le tudta volna győzni és bár ilyen fiatal volt, tarkóját máris számtalan molnyija tetoválás díszítette, büszkén hirdetve hány strigával végzett. Bár nem tartotta dicsőségnek a halált, mégis tetszett neki a felhajtás, ami körülötte zajlott. Többen is szerették volna testőrüknek, ám a morák főnemesi tanácsa végül Valerij Szelsky mellé rendelte, aki elég nagy világutazó hírében állt. Be is utazták az ország minden zegét-zugát, de Janine ezt egyáltalán nem bánta. Könnyűszerrel össze tudta egyeztetni a testőri kötelességét azzal, hogy közben szétnézzen a különböző államokban, hiszen az akadémián kívül még sosem járt sehol.
A Végzet végül az első tengeren túli útján csapott le rá. Az úti cél Törökország volt, azon belül is a főváros, Ankara. Az egykoron jelentéktelen kisváros rövid idő alatt vezetővé nőtte ki magát. Keskeny utcáival és magas, modern épületeivel lenyűgözte Janine-t. Hát még Valerij Szelskyt. Majd’ két teljes hónapot töltöttek ott, megnéztek minden látnivalót, bejárták az egész betondzsungelt. És még az sem volt elég számára. Meghosszabbította az utat, és újabb heteknek néztek elébe, mikor is egyik éjszaka belebotlottak néhány strigába. A testőrcsapatot váratlanul érte a felbukkanásuk, ugyanis Törökország túlnyomórészt napos volt, így nem kedvezett a gyilkosoknak. Mégis ott voltak és a harc kezdetét vette.
Janine bevetette minden tudását, hogy felülkerekedhessenek, és mivel többen is voltak, a stirgáknak nem sok esélyük volt ellenük. Igen ám, csakhogy az egyiküknek sikerült bevinnie egy jól irányzott ütést a fiatal nőnek, aki ettől megszédült egy pillanatra. A striga pedig ezt látva nem vesztegette az idejét. Kivillantotta hegyes fogait és támadt. Egészen pontosan Janine nyakát vette célba. Janine látta mi fog történni és összeszedve maradék erejét, félreugrott a hófehér bőrű halott elől, ám mielőtt még túl messzire jutott volna, egy hirtelen felvillanó fény magára vonta a figyelmét. Megállt mozdulat közben és visszanézett, majd szemei elkerekedtek a látványtól. A rá támadó gyilkos a földön vergődött és ordított, miközben az egész teste lassan a lángok martalékává vált.
A keskeny utca végében pedig egy férfi állt. A háta mögött világító lámpa miatt csak a sziluettjét látta, valamint a tenyerében lévő tűzlabdákat, míg testőrei belevetették magukat a harcba és végeztek a még talpon maradt strigákkal.
A titokzatos férfi aztán egyenesen odasétált Janine-hez és felé nyújtotta a kezét, melyről már eltűntette a mágikus tüzet.
- Jól van? – kérdezte mély, zengő hangon, amitől a nő szíve megugrott a mellkasában.
- Igen – válaszolta, ám nem fogadta el a segítséget, inkább a saját erejéből állt fel. Majd, mint aki akkor kap észbe, védencét kezdte keresni, aki pár méterrel távolabb állt tőle és bár sértetlennek tűnt, úgy remegett minden tagjában, hogy félő volt, menten összerogy, akárcsak a másik két mora, akik velük tartottak az utazásra.
Janine odasietett hozzá és átölelte a derekát, hogy megtartsa lábon. Tekintete azonban ismét az idegenre vándorolt. Most, hogy már közelebb volt, láthatta az arcát is. Barna bőre csak még sötétebbnek tűnt az éjszakában, akárcsak fekete szemei, melyek veszélyes csillanással falták a nő látványát. Mégis, ami leginkább megragadta Janine figyelmét, az a hivalkodó öltöny volt, amit viselt. Halvány krémszínű darab volt, rózsaszín nyakkendővel és fehér inggel. Janine még soha az életben nem látott még hasonlót sem. Mégis, valamiért tetszett neki. Akárcsak a férfi fülét díszítő aranyfülbevaló.
- Biztonságos helyre kell mennünk – szólalt meg Janine egyik testőrtársa, amivel visszarántotta a valóságba. Minden átmenet nélkül kapcsolt vissza testőr mivoltába, és teljes figyelmét a kötelességére fordította. Vagyis, biztonságba kellett juttatniuk a morákat!
- Jöjjenek el hozzám – ajánlotta fel az idegen és odalépett eléjük. Szemei egy pillanatra Janine-re tapadtak, aztán Szelsky felé fordult. – A nevem Ibrahim Mazur és szívesen látom magukat az otthonomban.
Ám Szelsky és a cimborái túlságosan is zaklatottak voltak ahhoz, hogy ebből bármit is felfogjanak, így hát a testőrökre maradt a döntés. A szállodát nem tudták volna olyan jól védeni, hiszen egyik társuk elesett a harcban, így kevesebben maradtak, míg Mazur házában további képzett testőrök vártak rájuk, akik egy esetleges újabb támadásban nagy segítséget jelenthettek. És bár Janine meg volt győződve róla, hogy a támadás csak egy elszigetelt eset volt, nem mert kockáztatni.
A döntés tehát megszületett.
Fél óra múlva már biztonságban voltak egy kastélyszerű épületben, melyet védővarázs vett körül és legalább húsz ember, ezüstkaróval felszerelve. Szelsky és barátai már valamennyire megnyugodtak és megköszönték a vendéglátást, majd elvonultak a kölcsönbe kapott szobáikba, hogy kipihenjék a megpróbáltatásokat.
Janine azonban nem találta a helyét. Vérében zúgott az adrenalin és a tenni akarás, ezért ő maga is beállt az őrszemek közé. Tekintete oda-vissza siklott a sötétbe borult, erdős tájon. Felfigyelt minden apró ki neszre, minden zörrenésre. Éppen ezért nem érte felkészületlenül, mikor a házigazda mellé lépett.
- Hogy érzi magát? – kérdezte és sötét tekintetét egy pillanatra sem fordította el Janine-ről.
- Jól – érkezett a válasz, de a testőr továbbra is a munkájára koncentrált – bár elég nehéz dolga volt, mert az az ismeretlen férfi valamilyen megmagyarázhatatlan módon vonzotta magához. És ez ismeretlen érzés volt számára. Felnőtt volt, huszonegy éves, de még sosem volt szerelmes. Nem tudta milyen érzés, és azt sem tudta, hogy ő maga képes lenne-e egy olyan erős érzelemre.
- Hideg van itt – folytatta a férfi. – Inkább menjünk be…
- Köszönöm, Mr. Mazur, de…
- Abe – szólt közbe, mikor Janine épp elhárította volna a gesztust. A nő felpillantott a barna szemekbe és érezte, hogy ismét rabul ejtik azok a sötét íriszek. – Kérem, szólítson Abe-nek.
Abe… - ízlelgette magában, majd arra jutott, hogy tetszik neki. Annak ellenére illett a férfihez, hogy nem volt túl hivalkodó – ami már a megjelenéséről ugyebár nem volt elmondható.
- Nos, Abe… Köszönöm, de jó nekem itt kint – mondta végül, de ahogy arra számítni lehetett, a férfi nem törődött bele a nemleges válaszba.
Végül Janine beadta a derekát és egy kis időre félretehette testőrségét, hiszen tudta, hogy biztonságban vannak, így követte Abe-et a tágas nappaliba…
- Oké, értem – pattant fel hirtelen Rose a padról. – És ennyi bőven elég. El tudom képzelni mit csináltatok abban a nappaliban, gondolom épp a kandalló előtt… Én lettem belőle…
Janine rázni kezdte a fejét. Rose teljesen rossz úton járt, hiszen azon a bizonyos éjszakán semmi sem történt közöttük. Ellenben a következőn…
- Inkább visszamegyek – mondta gyorsan a lány, mintha csak megsejtette volna a gondolatot, majd választ sem várva, sarkon fordult és gyors léptekkel magára hagyta az anyját.
Janine mélyet sóhajtott, de nem haragudott Rose-ra. Hogy is haragudott volna, főleg az eljegyzése napján…
Ám mindez nem enyhítette a szívében lévő sajgó fájdalmat. Életében csak egyetlen egy embert szeretett, mégis ő maga volt az, aki kimondta: vége! És mindezt miért? Mert a testőrség, a hivatás és a kötelességtudat erősebb volt benne. Legalábbis akkor… Ha visszaforgathatta volna az idő kerekét, másként döntött volna. Nem hagyta volna, hogy elvesszen az a csoda, melyet Abe-bel élhetett át, s mely után addig a napig folytonosan vágyakozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése