Nyári Vámpírakadémia Pályázat és Kihívás

Nyári Vámpírakadémia Pályázat és Kihívás 

Itt olvashatjátok a 2011 nyarán indított a Nyári Vámpírakadémia Pályázat és Kihívásra érkező pályaműveket. Az első három helyezett pályaműve egymás után következik, a többi pedig abc sorrendben.

Jó olvasást!

Török rulett

Írta: Pixye

Korhatár: 12 év
Spoiler veszély a 6-ik könyv miatt!
Ismertető:
A koronázás előtt Abe kifejtette, hogy szeretné közelebbről is megismerni Dmitrijt egy vadászat keretien belül, így arról írtam, hogy én hogy képzeltem el ezt az igencsak veszélyes szituációt.:)


Kezeim alatt éreztem bársonyos bőrét, mely már az első pillanattól fogva vonzott. Akkoriban tudtam, hogy tilos, tudtam, hogy rossz, amire gondolok, de nem tudtam megálljt parancsolni a fantáziámnak. Arra képes voltam egy ideig, hogy távol tartsam magam tőle fizikailag, de hogy még gondolatban se lehessek vele… Képtelen lettem volna elviselni.
És most, mikor minden rendben volt velünk, végre együtt lehettünk, már amikor a beosztásunk engedte - és most szerencsére engedte -, egy pillanatot sem akartam elvesztegetni. Rose volt az egyetlen, aki képes volt kizökkenteni. Ha mellette voltam, nem éreztem, hogy fenn kell tartanom a határozott, kemény testőr szerepemet. Mellette önmagam lehettem.
Még többet szerettem volna kapni belőle. Nem volt elég és úgy éreztem soha nem is lesz. Lehúztam a felsője pántját a válláról, hogy ajkaimmal ott is felfedezhessem tűzforró testét. Már érezni véltem a számban mámorító ízét, mikor hangos kopogás zavart meg bennünket. Testőr reflexem azonnal működésbe lépett volna, keresve a veszélyt, de az Udvarban voltunk, a világ legbiztonságosabb helyén. Az egyetlen helyen, ahol nem kellett striga támadástól tartanunk.
- Ne foglalkozz vele – sóhajtott fel Rose, nyakam köre font karokkal, hogy még jobban magához ölelhessen.
- Lehet, hogy fontos – érveltem saját magamnak is, ugyanis igazból egyetértettem Rose-zal. Legalábbis szerettem volna, de a testőr berögződés erősebbnek bizonyult ezúttal is.
- Majd felhívnak… - próbálkozott szerelmem, majd csalódottan fújtatott, mikor lefejtettem magamról és felkeltem.
- Ígérem, bepótoljuk – kacsintottam rá.
- Remélem is – morgolódott továbbra is, de követve a példámat, ő is kikászálódott az ágyból.
Elfojtottam a nevetésem. Rose már csak Rose volt. Soha nem hazudtolta meg önmagát, de épp ezért szerettem őt annyira.
Amint ajtót nyitottam, hálát adtam, amiért hallgattam az ösztöneimre, és nem hagytam figyelmen kívül a dolgot. Abe Mazur ugyanis nem az a fajta ember volt, aki tolerálta az ilyesfajta bánásmódot. Bármikor kinéztem volna belőle, hogy egyszerűen ránk töri az ajtót nem foglalkozva a magánélet totális megsértésével.
- Hé öreg – szólalt meg mellettem Rose. – Azt hittem Tibetben vagy, vagy Baden-Baden-ben vagy valahol.
Hiába jöttek már ki egymással, sokkal, de sokkal jobban, mint eleinte, az igazi apa-lánya kapcsolat még mindig nem volt meg közöttük.
- Mr. Mazur – bólintottam felé köszönésképp, aztán oldalra léptem, hogy beengedjem.
- Anyád említette, hogy szabadságon vagytok, ezért jöttem vissza – mondta, miközben emelt fővel bevonult a szobánkba. Semmit sem változott az elmúlt néhány hónapban. Ugyanolyan elegáns öltönyt viselt, mint mindig, ahogy az elmaradhatatlan aranyai is ott csillogtak mindenhol. És persze a legcsúnyább sál is a nyakában volt, amit csak fel tudott venni. Ezúttal élénk-zöld színben. – Egyébként Törökországban voltam – tette hozzá mintegy mellékesen.
- Milyen figyelmes magától – mondtam, de biztos voltam benne, hogy van valami hátsószándéka is. Soha, semmit nem tett ok nélkül.
Ez Rose figyelmét sem kerülte el és azonnal, amolyan Rose Hathaway-es stílusban le is csapott apjára.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Szeretném, ha Belikov eljönne velem vadászni, ahogy azt megbeszéltük – közölte a legártatlanabb pillantásával, amit csak magára tudott erőltetni.
- Nem beszéltünk meg semmit sem! – csattant fel Rose azonnal és az apja elé állt, hogy keményen a szemébe tudjon nézni. Alighanem ő volt az egyetlen, aki ezt meg merte tenni Abe Mazurral. – Ne is álmodj róla, hogy elmegy veled vadászni!
Mitagadás, nekem se tetszett túlzottan az ötlet, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne visszautasítani. Másrészről jobb volt előbb túlesni rajta. Mikor a koronázáson Abe felvetette az ötletet, miszerint szeretne velem elbeszélgetni egy kicsit, azt hittem azonnal indulni akar majd, ám ehelyett elutazott valami üzleti ügy miatt. Ez három hónapja volt. Természetesen nem gondoltam, hogy elfelejtette. Nem rá vallott volna.
- Rose… - próbálkoztam, de a szúrós pillantás, amit kaptam, egy pillanatra belém fojtotta a továbbiakat. Még sosem nézett rám ilyen… határozottan. Még akkor sem, amikor arról próbáltam meggyőzni, hogy már nem szeretem, ami persze teljes hazugság volt. A lelkem sosem szűnt meg szeretni ezt a csodálatos teremtést.
- Ne aggódj Rose – mosolygott Abe mézesmázosan, ahogy mindig. – Egy darabban vissza fogom hozni. Vagy talán kettőben…
- Abe! – emelte fel kedvesem a hangját. Az volt a tökéletes pillanat, hogy közbelépjek és megakadályozzam az esetleges vérontást.
- Nincs semmi baj, Róza – fordítottam magam felé. – Szeretnék elmenni vadászni az édesapáddal!
- Na látod – lelkendezett Abe, mintha egy hagyományos kirándulásról lenne szó. Persze mindketten, jobban mondva mindhárman tudtuk, hogy ebben nem lesz semmiféle hagyományos.
Abe gengszter volt, aki nem riadt vissza semmitől, ha üzletről volt szó. Ezek után igazán el sem tudtam képzelni mi mindenre lenne képes, ha a tulajdon lányáról van szó. Mégsem féltem tőle. A striga lét után már nem féltem semmitől. Megtapasztaltam a legrosszabbat, ami csak elképzelhető, innentől kezdve biztos voltam benne, hogy bármit is sodor elém az élet, megbirkózom vele. Legyen szó összesküvésről vagy egy aggódó apáról, aki képes lenne elásni valahol az erdő mélyén, ha nem úgy válaszolok egy kérdésére, ahogy azt ő szeretné.
- Dmitrij… - ráncolta össze Rose a szemöldökét.
- Ugyan már – mosolyogtam rá teljes szívemből. – Nincs miért aggódnod.
Néhány pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán Abe jó hangosan megköszörülte a torkát, hogy előre mozdítsa az eseményeket.
- A kocsi már vár ránk – mondta egyszerűen. – Nem kell hoznod semmit, már mindenről gondoskodtam.
Elsőre egy megtöltött fegyver és egy vastag kötél jutott eszembe, amit csak miattam szerzett be. Rose-nak is hasonlók járhattak a fejében. Sötétbarna szemei, amiket szintén imádtam rajta, aggodalmasan csillogtak. Ismerte az apját, tudta mire képes vagy legalábbis sejtette.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy lehetőleg csak ő hallhassa szavaimat.
- Vissza fogok jönni – mondtam. – Nem félek az apádtól!
Nyelt egy nagyot, de azért bólintott. Bízott bennem, mint mindig. Ez kölcsönös volt közöttünk. Nem volt olyan dolog, amiben ne mertem volna a segítségét vagy a tanácsát kérni. Az elmúlt másfél évben, mióta megismertem őt, igazán felelősségteljes felnőtté vált. Nem rohant ész nélkül a veszélybe, mint régen tette. Most megfontolta az esetleges lehetőségeket és ésszerűen cselekedett. Mint egy testőr.
Nem akartam hosszan búcsúzkodni, főleg nem Abe előtt, aki éber szemét le sem vette rólunk, mégsem akadályoztam meg Rose-t abban, hogy odahajoljon hozzám, és szerelmesen megcsókoljon. Finom ajkai meg tudtak bolondítani, amikor kettesben voltunk, de mikor az apja alkotta a nézőközönséget… Annyira már nem volt ínyemre a dolog. Gyorsan véget is vetettem neki, hogy aztán szembenézzek a végzettel, mely Abe Mazur, más néven Zmey képében jött értem. Ha ez nem a sors megkísértése, akkor nem tudom mi az!
Egy fekete, sötétített üveggel ellátott, golyóálló Ford Expedition várt ránk a nyugati kapunál. Benne két testőr foglalt helyet. Nem ismertem őket személyesen, de már volt szerencsém látni őket Abe-bel. A zsoldosai voltak. Egyikük a kormánynál ült, míg a másikuk hátul, mellettem.
Természetesen nem kettesben mentünk. Egy cseppet sem csodálkoztam rajta. Abe gengszter volt, nem pedig hülye. Bármit is tervezett velem, nem vállalta a kockázatot, amit meg is értettem. Bármennyire is jó formában volt – már így ránézésre –, mora volt. Dampyrként valószínűleg fél kézzel el tudtam volna intézni. Nem mintha ilyesmin járt volna akkor az eszem. Elsősorban mora volt, másodsorban Rose apja. Személyes kötelességem volt védeni őt, bármi áron!
Szemügyre vettem útitársainkat, hogy felmérjem a helyzetet. A sofőrünk, mint később kiderült, Ilián, nagydarab fickó volt. Úgy a harmincas évei elején járhatott. Rövid, sötét haja és vadul csillogó szeme veszélyessé tette. A tarkóján nem voltak tetoválások, de ez még nem jelentette, hogy sosem ölt strigákat. Pont az a típus volt, aki strigákat öl!
A másik testőr, Lionel, ránézésre nem volt olyan szívós, mint a társa, bár külsőre hasonlított rá, de tudtam, nem szabad őt sem lebecsülni. Abe nem volt kezdő. Sosem bízta volna az életét olyasvalakire, aki még nem bizonyított. És a Lionel nyakán lévő számtalan molnyija tetoválás is azt bizonyította, érti a dolgát.
A testőrök világában hamar megtanultam, mikor érdemes beszélni és mikor nem. Amikor össze vagy zárva néhány idegennel egy kocsiban és fogalmad sincs róla, hogy hová visznek, és mi vár rád, akkor az a legjobb, ha befogod és kivárod mi lesz belőle. Csakhogy a helyzetemet nem igazán könnyítették meg. Az üveg annyira sötét volt mellettem, hogy egyáltalán nem lehetett kilátni rajta. Az pedig feltűnő lett volna, ha a két ülés között próbálom figyelni az utat. Így nem maradt más választásom, mint a vakszerencsére bízni magam és megőrizni a hidegvéremet.
Az út több mint egy órába került. Mikor elhagytuk az Udvart, nyugat felé indultunk, de úgy az ötödik kanyarnál elvesztettem az irányt. Bárhol lehettünk.
- Megérkeztünk – szólalt meg Abe szokásos lazasággal a hangjában. Elképzelésem se volt róla mit tervezhet, és ez nem tetszett. Utáltam a bizonytalanságot.
Mindannyian kiszálltunk az autóból, miközben a testőrök minden lépésemet figyelték, nehogy valami meggondolatlanságot kövessek el. A mora nappal közepén jártunk, valahol jó messze a civilizációtól egy erdő mellett. Sötét volt, de nem annyira, amivel dampyr látásommal ne birkóztam volna meg.
Szó nélkül követtem Iliánt, aki a sort vezette. Mögöttem jött Abe és Lionel. Olyan tíz percig gyalogolhattunk, mindössze az Ilián kezében lévő zseblámpa fényét követve, mígnem egy kis faházat el nem értünk. Azonnal az a kis kunyhó jutott eszembe, ami a Szent Vlagyimir Akadémia határában állt. Ahol először lettünk egymáséi az én Rózámmal. Amilyen gyorsan jött az emlék arról a csodálatos és egyben gyűlöletes napról, olyan gyorsan ki is űztem a gondolataimból. Nem a megfelelő helyen voltam a nosztalgiázáshoz.
A házikó belülről meg sem közelítette azt, ami a fejemben járt. Ott kellemes, otthonos légkör uralkodott még az elhagyatottság mellett is, de itt ennek nyomát sem láttam. Az egyik sarokban masszív szekrény állt, mindenféle lőfegyverrel és vadászathoz szükséges kellékekkel, míg a ház másik oldalán két szék, egymás felé fordítva várt, mintha csak egy kihallgatás helyszínén lennénk. Nem volt nehéz kitalálni mi következik ezután.
- Foglaljunk helyet, Belikov, amíg a fiúk előkészülnek – mondta Abe, mintha csak javasolná a dolgot, de sötét pillantása parancsról árulkodott. Engedelmeskedtem.
A szék kényelmetlen volt, ahogy az egész szituáció, de nem ellenkeztem. Bármit vállaltam volna Rose-ért, akár még a halált is.
Türelmesen vártam, hogy Abe belekezdjen a „meg ne merd bántani a lányom…” kezdetű monológba, de a fél szemem a testőrein volt. Ilián épp egy vadászpuskát töltött meg lőfegyverrel, míg Lionel minket bámult kötelességének megfelelően.
- Szoktál vadászni? – kérdezte Abe csevegő hangon, mintha csak régi barátok lennénk, akik egymás hogylétéről beszélgetnek.
- Nem – feleltem higgadtan, sejtve, hogy ez csak a bevezetés.
- Úgy tudom a családod Oroszországban él – mondta, mintha nem lenne teljesen biztos benne.
- Igen.
- Milyen a kapcsolatod velük? – jött a következő kérdés.
- Jó – vágtam rá.
- Közel állnak hozzád a testvéreid?
- Igen.
És ez a kérdezz-felelek folytatódott még jó két percen keresztül, egészen addig, míg Abe végre rátért a számára fontos témára.
- Komolyan gondolod a lányommal?
Korábbi laza stílusa egyszeriben eltűnt - mintha csak egy kalap lett volna, amit egy könnyed mozdulattal levesz az ember a fejéről -, és a helyén csak az a vérbeli rosszfiú maradt, akitől minden normális ember próbálta távol tartani magát. Már ha kedves volt az élete.
Engem nem tudott megfélemlíteni. Határozottan álltam a tekintetét, és kemény hangon kijelentettem:
- A legkomolyabban!
Másnál észrevehető lett volna, hogy jó választ adtam-e, de nem Abe-nél. Ő kiismerhetetlen volt. A szeme sem rebbent, miközben tanulmányázott.
- Mióta tart ez közöttetek?
Hazudhattam volna. Mondhattam volna, hogy miután Lissa visszaváltoztatott dampyrrá és menekülni kényszerültünk a gyilkossági vád miatt, de az nem lett volna tisztességes. Abe nem volt törvénytisztelő, de úgy gondoltam jó ember, aki megérdemelte az igazságot. Legalábbis annak egy részét.
- Az első pillanattól csodáltam őt.
- Nem ezt kérdeztem! – ütötte továbbra is a vasat, sejtve, hogy jó nyomon jár.
Kivártam egy pillanatot mielőtt válaszoltam volna. Tudtam milyen súlya van szavaimnak, de nem sejtettem milyen következményei lesznek.
- Még a Szent Vlagyimirban kezdődött.
Abe sötét szemei felizzottak egy pillanatra, de uralkodott magán.
- Pontosan mikor?
- Mielőtt megtámadták az iskolát – feleltem, jó mély hallgatással arról, mi is történt azon az éjjelen.
- És az eszedbe sem jutott, hogy Rose kiskorú? – szegezte nekem a kérdést, mint valami fegyvert, amivel kétség kívül megfogott.
- Eszembe jutott – vallottam be, továbbra is állva a tekintetét.
Azóta, hogy azon a végzetes estén engedtünk a vágyainknak, tudtam, hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor felelősségre vonnak a tetteimért.
- Tehát eszedbe jutott – ismételte. – És? Nem gondoltad, hogy helytelen, amit teszel?
- Akkor úgy gondoltam, helytelen.
- És most?
- Most azt gondolom, hogy szeretem Rose-t. Vele akarom leélni az életem – mondtam egyenesen a szemébe nézve, hogy még nagyobb nyomatékot adjak szavaim igazáról.
- Szóval szereted – ismételte újra. – És mi van azzal, hogy nem is olyan rég még striga voltál? Egyetlen porcikád sem gondolja úgy, hogy veszélyes lennél rá?
Nem tagadom, egy pillanatra bennem rekedt a levegő, ahogy felszínre kerültek azok az emlékek, amiket szerettem volna meg nem történté tenni, vagy legalábbis jó mélyen eltemetni magamban, de nem törtem meg. Tudtam, hogy én már nem az vagyok, aki akkor voltam. Akkor nem volt lelkem, szörnyeteg voltam. De most, hogy visszakaptam az életemet és vele együtt a lelkem is a helyén volt, biztos voltam benne, hogy sosem bántanám Rose-t. Soha!
- Nem! – jelentettem ki.
Abe egy percig csak nézett, tanulmányozott. Esküszöm, mintha egyenesen a fejemből akarná kiolvasni a gondolataimat. Aztán bólintott. Hitt nekem. De még nem volt elég.
- És mit tervezel? Megkéred a kezét? Feleségül veszed?
Hazudnék, ha azt mondanám még nem jutott eszembe a lánykérés. De ez a dampyrok között szinte példanélküli lett volna ezért még nem léptem ez ügyben. Bár kétségkívül szerettem volna, ha Rose-t Rosemarie Belikov-nak hívnák. Még a szívem is megdobbant erre a gondolatra. Éppen ezért a válaszom nem is lehetett volna más:
- Igen. Szeretném feleségül venni. Amennyiben Ön és Janine is hozzájárulnak – tettem hozzá azért a hagyományhoz illően. Mégiscsak az apja volt.
Láttam, ez azért elnyerte Abe tetszését. A korábbi kiismerhetetlen, érzelemmentes maszk eltűnt róla és elégedett arckifejezés vette át a helyét.
- Az engedélyemet kéred? – kérdezte élvezve a fölényt, amihez hozzásegítettem.
- Igen.
- Hm… - gondolkozott el egy pillanatra, ami elég időt biztosított számomra, hogy megnézzem hogy állnak a testőrök a fegyverekkel.
Majdnem kész voltak. Ilián már a helyére illesztette a modern vadászpuska darabkáit, meg is töltötte, aztán a vállára vette, mintha indulásra készen állna. Lionel mellette volt, továbbra is rajtunk tartva a szemét. A vállán ugyanolyan fegyver lógott, mint a társáén.
- Ez nem olyan könnyű kérés ám, ugye tudod? – vonta magára Abe ismét a figyelmemet. – Mielőtt engedélyt adnék bármi ilyesmire, tudnom kell meg tudod-e védeni az én kislányomat.
Szótlanul vártam, hogy kifejtse bővebben, ezúttal mit forgat a fejében. Kecskeszakállát simogatva morfondírozott, míg szemei veszélyesen fel nem csillantak. Eszébe jutott valami.
- Ha megbocsátasz egy percre – azzal már fel is állt és az ajtó felé indult. Lionel, mintha csak az árnyéka lenne, követte.
Körülbelül egy percig voltak kint, amit mi Iliánnal csendben, egymást szemmel tartva töltöttünk, aztán amikor Abe visszajött, feltűnően jókedvűnek láttam.
- Indulhatunk – mondta lelkesen és átvette Iliántól a fegyverét.
Engedelmesen követtem őket, várva hátha kapok valamiféle magyarázatot, de nem kaptam. Egyre beljebb hatoltunk a sötét erdőbe, hangtalanul, mint az igazi vadászok, egészen addig, míg Ilián meg nem torpant előttem. Abe megelőzött, fegyverét a vállához tette, célzott, majd lőtt. A fülsértő dörrenés azonban elmaradt. Hangtompító – jöttem rá azonnal. Elcsodálkoztam Abe mi mindent nem képes beszerezni, amire csak szüksége van. Ez az adott helyzetben nem volt túl biztató számomra. Igazság szerint, ha úgy dönt, hogy itt a helyszínen agyonlő, valószínűleg sosem találták volna meg a testem. De azért reméltem, hogy Rose-ra való tekintettel, nem fog ilyen drasztikus lépésekhez folyamodni.
- Megvan! – állapította meg egy pillanattal később Abe elégedett. Valóban jó vadász volt, látszott rajta, hogy nem most kezdte.
Lionel azonnal a zsákmányért ment, bár ötletem sem volt róla, mit terveznek az elejtett szarvassal, amit pont a szívén ért a lövés.
- Most te jössz, fiam – fordult felém Abe és a kezembe nyomta a fegyverét. – Lássuk mire vagy képes.
Hangjában és arcán is látható volt, hogy élvezi a helyzetet. Sarokba szorított engem, nem tehettem mást, mint engedelmeskedtem neki. Ezúttal hárman folytattuk utunkat, figyelve az erdő minden apró kis neszére. Hamarosan meghallottam néhány méterre előttünk egy kis motoszkálást. Vállamhoz tettem a fegyvert, betámasztottam, majd kibiztosítottam és kerestem a vadat. Egy perccel később meg is pillantottam. Esélye sem volt. Kihasználva dampyr reflexemet, azonnal meghúztam a ravaszt és a szarvas holtan esett össze.
- Ez igen! – veregetett hátba Abe elégedetten. – Született vadász vagy!
Nem kommentáltam a megjegyzését, helyette inkább az elejtett állathoz mentem, hogy lássam, valóban meghalt-e. Azt azért nem szerettem volna, hogy sokat szenvedjen. Jól megtermett szarvas volt, hatalmas aganccsal a feje tetején, ami – Abe-et ismerve – jó áron fog elkelni a fekete piacon. Szegény pára akkorra már végleg kilehelte a lelkét, így nem kellett újabb lövéssel átküldenem a másvilágra.
- Szép – állt meg mellettem Abe. – Jó summát kapunk majd érte.
Milyen igazam volt – futott át az agyamon, ám akkor Lionel ismét feltűnt és ez el is vágta fejemben a gondolatot. Volt valami abban a fickóban, ami nem hagyott nyugodni. És mikor megállt előttem és felém nyújtott egy ezüstkarót, ez csak még jobban meggyőzött.
- Igen, igen – mosolyodott el Abe, mint akinek csak akkor jut eszébe a dolog, amit valószínűleg már előre eltervezett. – Lionel kíváncsi, hogy mire vagy képes. És ami azt illeti, én is kíváncsi vagyok, mennyire igazak a rólad szóló pletykák.
- Azt akarja, hogy ellene harcoljak? – böktem a karóval Lionel felé, de közben egy pillanatra sem fordítottam el róla a tekintetemet. Nem adhattam meg neki azt a lehetőséget, hogy támadjon.
- Igen – vágta rá Abe.
Hát persze, hogy azt akarta. Hiszen ez az egész vadász dolog erről szólt: a tesztelésemről. Mély levegőt vettem, és további beszéd helyett az előttem álló nagydarab férfira irányítottam minden figyelmemet, aki már gyakorlottan a kezében tartotta az ezüstkaróját.
Kicsit furcsa volt, hogy nem gyakorló karókkal küzdünk, hanem igaziakkal, de Abe-től mást nem is nagyon várt az ember. Ő nem szeretett játszadozni!
Lionel támadt először. Megpróbálta rám vetni magát, de kitértem előle és sikeresen meg is sebesítettem a karját. Nem volt mély a vágás, amit ejtettem, de azért megérezte és ez elsőre jó is volt így. Másodszor én támadtam, lejjebb hajoltam, hogy kitérjek a karja és a karó elől, majd mikor jó helyen voltam, keményen gyomorba vágtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy sérülést okozhatok, hiszen Lionel sem foglalkozott vele. Az álkapcsomon csattanó ökle is ezt bizonyította, amitől egy pillanatra szikrát hányt a szemem, de ez még nem döntött le a lábamról. Oda-vissza játékba kezdtünk: támadtunk, védtünk, ismét támadtunk. Lionel gyors volt, istentelenül gyors, de én is az voltam. Bevetettem minden tudásomat, amit az évek alatt képes voltam magamba szívni és ismét támadásba lendültem, karómat megfelelő szögbe állítottam, hogy pont a szívére célozzon, bár feltett szándékom volt nem megölni a fickót. Elvégre ő nem volt striga! Az első kísérletet kivédte, majdnem ki is ütötte kezemből a karót, de másodszorra már nem volt ilyen szerencsés. Ismét azzal próbálkozott, mint korábban, hogy megfelelő távolságba kerüljek hozzá és meg tudjon ütni, de ezúttal már számítottam rá és elhajoltam, aztán a következő pillanatban a térdhajlatába rúgtam, amitől azonnal a földre esett, így már viszonylag egyszerűen a szívébe márthattam az ezüstkarót. Lionel szemei kerekre tágultak a hirtelen felismeréstől, hogy bizony a fémes hideg, amit a bőrén érez, azt jelenti, hogy átszúrtam a ruháit, de még azelőtt megálltam, hogy valóban kárt tettem volna benne. Döbbenete minden átmenet nélkül váltott elismerőbe. Már nem azzal a gőgös „ki ha én nem” pillantással nézett rám, hanem tisztelettel.
- Gratulálok Belikov – szólalt meg mögöttem Abe elégedett hangon. – Rászolgáltál a hírnevedre – mondta, mire felálltam ellenfelem mellől és felé fordultam. Szemében jókedv csillogott, mint aki nem is várt mást.
Mellette Ilián elismerően bólintott egyet, de én nem figyeltem rá. Csak Abe-re koncentráltam, Rose apjára, aki végre úgy tekintett rám, mint aki megérdemli a lányát és akire rá meri bízni legféltettebb kincsét.
Ezért jöttem el erre a vadászatra, hogy ezt bebizonyítsam neki, hogy megmutassam, méltó vagyok Rose-hoz és az utolsó leheletemig küzdenék érte, hogy úgy alakulna. Hazárdíroztam, vállaltam a veszélyt, melyet a tulajdon apja jelentett rám és a vadászpuska, ami most is a kezében volt, ám Rose-ért, az én Rozámért ennél sokkal, de sokkal többet is vállaltam volna!

 ~VA~

Volt egyszer egy könyv

írta: Orlissa

Megjegyzés: Ezt a kis sztorit nem is olyan régen írtam, egy kérésre – még júniusban ajánlottam fel annak a személynek, aki az egyik angol VA sztorimhoz a századik hozzászólást írja, hogy írok egy történetet neki, akármilyet, amilyet csak ő szeretne. A kérése a következő volt: Rose elolvassa az Alkonyatot. Lehetőleg egy könyvklub keretében. Humorosan. Minél több karakterrel.

            Nos, ez nekem nem ment – idegennek és klisének éreztem a témát. Nem láttam semmi okot arra, semmi olyan összekötő kapcsot, ami rávette volna pl. Eddie-t és Adrian, hogy részt vegyenek egy ilyen könyvklubon. Aztán gondolkodtam, gondolkodtam… és ez lett belőle. Nincs benne könyvklub, de van benne humor, Alkonyat és jó sok karakter :) A végén eléggé meg is szerettem ezt a darabot – érdekes volt írni, hogyan reagálnak ugyanarra a helyzet a különböző karakterek. Úgyhogy a végeredményt nevezhetjük egyfajta karaktertanulmánynak is :)

Ugyanakkor a fordítás nem volt könnyű – sőt, mindenkinek ajánlom, aki elég jól beszél angolul, hogy inkább úgy olvassa el. Volt pár aprócska szójáték, kifejezés, amit nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudtam átültetni magyarra (például nincs megfelelő szavunk a movie tie-inre, maximum csak körülírni tudjuk, ami máris erőltetett, illetve a fangirl-boy-man szójáték…) Mindenesetre remélem, ti is legalább annyira fogjátok ezt élvezni, mint amennyire én élveztem az írást :)

Figyelem! Last Sacrifice spoiler!

Műfaj: humor/barátság

Korhatár: 12

Karakterek (a megjelenés sorrendjében): Rose, Lissa, Christian, Adrian, Jill, Mia, Eddie, Dimitiri

            Az ember azt hihetné, hogy miután megvádoltak gyilkosság elkövetésével, átutaztam a fél országot, elintéztem, hogy királynővé válasszák a legjobb barátnőmet, aztán pluszban még mellkason is lőttek, a világmindenség megkönyörül rajtam, és békén hagy egy időre.

            Nos, mint azt a mellékelt ábra mutatja, nem ez a helyzet.

            Legújabb kínzásom egy indokolatlanul napos októberi reggelen kezdődött, méghozzá egy könyv formájában, amit Lissa tartott a kezében.

-         Komolyan el kell olvasnod, Rose, ez egyszerűen lenyűgöző! Időtlen idők óta nem olvastam ilyen jó könyvet! – mondta izgatottan, össze-vissza hadonászva a kezében tartott vastag, fekete könyvvel, amivel majdnem orrba vágott. Nem mertem megkérdezni hány könyvet olvasott mostanában – egyáltalán azt nem mertem megkérdezni tőle, hogy hogyan volt ideje olvasni, pont.

-         Rendben, rendben, vágom, príma könyv – mondtam, a kezem feladást jelezve fenntartva, hogy kicsit lenyugtassam. – Amúgy meg miről szól? – fixíroztam a borítón látható almát tartó kezeket és a vastag gerincen végigfutó ezüst betűket. A francba is, nagyon hosszú ez a könyv.

-         Nos… nem akarom lelőni a poént, de… - Lissa megállt egy pillanatra, és elgondolkodott, hogyan is fogalmazza meg mondanivalóját. Kezdtem aggódni. – Nos, ez igazából, hogy is mondjam, egy srácról szól, Edwardnak hívják, és vámpír-

-         Oké, na itt vesztettél el – mondtam, ahogy felkeltem a kanapéról és elkezdtem keresni a táskámat. Valahogy nem voltam oda a vámpíros sztorikért – azt hiszem, egyikőnk sem volt. Az emberek általi vámpírábrázolások általában pontatlanok, negatívak, nevetségesek és szimplán idegesítők. Ebben általában Lissa is egyetértett velem, megosztva negatív érzéseimet és előítéletemet a téma irányában, de ebben a könyvben volt valami, amitől mindezt elfelejtette. a baj csak az volt, hogy engem meg baromira érdekelt, hogy mi lehet ez a valami. Ugyanakkor viszont nem voltam hajlandó engedni abból, hogy nem olvasok vámpírregényeket. Soha.

Igen ám, csakhogy nem számoltam Lissa kiskutyákat megszégyenítő, könyörgő tekintetével.

-         Kérlek, Rose, adj neki egy esélyt! Esküszöm, hogy tetszeni fog!

Bizonytalanul a kezében tartott könyvre lestem. Olyan rohadtul vastag volt.

-         Egy örökkévalóságig tartana elolvasnom.

-         Semmi baj – meg aztán amúgy is nagyon lebilincselő ha egyszer tényleg belelendülsz. – Na jó, ebben kételkedtem.

-         Lehet, hogy tönkreteszem – szamárfüles lesz, véletlen leöntöm kávéval… - Lissa nagyon, nagyon vigyázott a könyveire. Számára egy kötet megrongálása felért egy felbecsülhetetlen értékű festmény tönkretételével.

-         Semmi baj – sőt, ez a példány a tiéd is lehet. Amúgy is meg akartam venni a mozi borítós változatot. – Na, ez felcsigázta az érdeklődésem.

-         Szóval van belőle film? – Kérdeztem pöppet izgatottan. Megnézni egy filmet sokkal kevesebb időt vesz el, mint elolvasni a könyvet.

-         Lehetséges, de ha van is, te akkor sem nézheted meg, amíg el nem olvastad a könyvet. Csak elrontaná az élményt.

-         Gonosz vagy.

-         Te pedig lusta.

Ez volt az a pont, ahol kifogytunk az észérvekből, és nekiálltunk farkasszemet nézni – Lissa tekintete szinte könyörgött, amíg én megpróbáltam határozott maradni.

Bár ez nem tartott túl sokáig.

-         Add már ide azt a nyavalyás könyvet! – sóhajtottam legyőzötten. Egy lassú, édes mosoly jelent meg az arcán, ahogy átadta nekem a regényt.

-         Egyszerűen imádni fogod, esküszöm.

-         Aha, persze – mondtam, ahogy belegyömöszöltem a táskámba.

Mint ahogy az később kiderült, ez csak kínzásom első felvonása volt – a második felvonás első jelenetére másnap reggel került sor, a kedvenc udvarbeli kávézómban.

-         Szép jó reggelt, napsugár! – hallottam egy nagyon ismerős hangot a hátam mögül, mikor éppen sorban álltam a pénztár előtt. Megfordulva láttam, ahogy Christian beküzdi magát a hátam mögé a sor közepére, feldühítve pár embert.

-         Jó is volt, amíg te meg nem jelentél – egy kis rosszindulatot is akartam a szavaimba csempészni, de a szám felfelé görbülő sarkai elárultak. – Mi történt? Elege lett belőled az ágyadnak, és kidobott magából? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen korán ébren lássalak. – Időközben odaértünk a kasszához, én pedig kifizettem a kávémat és a két fánkomat. Christian, mindenfelé kérdezés nélkül, elvette az egyiket és beleharapott. Egy szót sem szóltam érte – majd később kifizettetem vele.

-         Nem. Az igazat megvallva, Lissa szerette volna, ha még maradok kicsit, tudod, összebújni kicsit, elszórakozni…

-         Oké, oké, Hagyd abba! – vágtam közbe. – Túl. Sok. Információ – minden egyes szót külön kihangsúlyoztam.

-         Nos, te hoztad fel a témát – odaértünk egy üres asztalhoz és leültünk.

-         Nem, én – megálltam a mondat közepén, majd hangosan felsóhajtottam. Semmi értelme nem volt erről vitatkozni vele. – Á, hagyjuk. Inkább köpd ki, hogy mit akarsz.

Christian úgy vigyorgott, mint a vadalma.

-         Ó, csak meg akartam kérdezni, hogy hogyan haladsz az új kötelező olvasmányoddal? – a káröröm csak úgy sugárzott a tekintetéből. A fánk félúton megállt a szám előtt.

-         Elmondta neked.

-         Pontosan. Ez volt az első dolga az este.

-         És most azért vagy ilyen önelégült, mert van valami, amivel szívathatsz.

-         Pontosan – somolygott, hátradőlve a székében. – Micsoda okos lány is vagy te, Rose.

Lassan elmosolyodtam, ahogy valami szöget ütött a fejemben – tényleg okos voltam.

-         Köszönöm a bókot – mondtam lazán, ahogy én is hátradőltem. – És mond csak, neked hogy tetszett a könyv?

Biztos voltam benne, hogy olvasta a könyvet – ha Lissa elolvastatja velem, akkor biztos Christiannel is elolvastatta. Arra számítottam, hogy majd a mosolya leolvad az arcáról, és félénken bevallja, hogy igen, olvasta a könyvet, nem számít hogy az tulajdonképpen tini lányoknak íródott, de ő csak még szélesebben elvigyorodott.

-         Nos, én nem olvastam a könyvet. – Na, ez kicsit meglepett.

-         De-de… - makogtam. – Ez nem fair! Miért nem olvastatta el veled is, mint velem?

-         Az élet ritkán fair, Rose – a mosolya kifejezetten sunyira váltott. – És hogy válaszoljak a kérdésedre: amíg te vagy a nagyszerű legjobb barát, aki hajlandó számtalan órát eltölteni annak a szörnyetegnek az olvasásával, addig én vagyok a figyelmes pasi, aki végigüli vele a filmet, nem számít, hogy mennyire nyálas is az. – csak tátogni tudtam a szavain.

-         Szóval neked megengedte, hogy megnézd a filmet?

-         A rám erőltette jobb kifejezés – rántotta meg a vállát.

-         Nekem nem engedte! – folytattam, nem is figyelve a válaszára.

-         Ez úgy hangzik, mintha az lenne a leghőbb vágyad, hogy megnézd a filmet – mondta Christian egy alattomos mosoly kíséretében. Egy pillanatra csendben maradtam – elkapott.

-         Nem, természetesen nem – próbáltam menteni a menthetőt. – Szimplán csak egyszerűbb lenne megnézni, mint elolvasni – mondtam hanyagul.

-         Ahogy mondod – válaszolta Christian, miközben felállt az asztaltól. – Amúgy pedig ne aggódj – egészen biztos vagyok benne, hogy meg fogja nézetni veled a filmet amint elolvastad a könyvet. – Ezzel a végszóval elsétált, otthagyva engem egyetlen egy magányos fánk társaságában.

A másikat, amit megvetett, sosem fizette ki. A szemét disznó.

A második jelenethez aznap este érkeztünk meg. Hans megkért, hogy dobjak be pár jelentést Lissához, azon az alapon, hogy úgyis útba esik amikor megyek haza a Dimitrivel közös lakásunkba. Ahogy beléptem Lissa pazar lakosztályába, kissé meglepett, hogy Adriant és Jillt ott találom barátnőm nappalijában. Jill a puha, bolyhos szőnyegen ült egy alacsony kávézóasztal mellett, az oldalával a kanapénak támaszkodva, mialatt mellette Adrian félig ülve, félig fekve terpeszkedett a süppedős kanapén. Előttük az asztal üveglapján egy fél pakli kártya hevert – félreismerhetetlenül a texasi póker szabályai szerintlepakolva -, a pakli másik fele a kezükben.

- Na, szépen állunk – mondtam, miután köszöntem és becsuktam magam mögött az ajtót. – Még tizenhat sincs, te pedig máris azon ügyködsz, hogy elrontsd. Mit mondok majd az anyjának, ha elkezd bankot robbantgatni Vegasban? – cukkoltam Adriant, mire Jill elkuncogta magát.

- Ó, olyat sosem fog csinálni – rántotta meg a vállát Adrian. – Az arcára van írva, hogy milyen lapjai vannak. Olyan könnyű olvasni, mint egy nyitott könyvet – egy fél pillanatra megállt, aztán a miheztartás végett még hozzátette: - Vagy legalábbis könnyebben, mint te a kézírásodat. – Ezen Jill megint kuncogott, ezúttal kicsit hangosabban. Adrian az én kontómon szórakozott, de nem bántam – legalább megint többé-kevésbé jóban voltunk. Megpaskolta a kanapét maga mellett, jelezve, hogy üljek le mellé.

- Remekül szórakozik, ugye, Lord Ivaskov? – mondtam, ahogy kényelembe helyeztem magam a puha párnák között.

- A te társaságodban, kicsi dampyr? Mindig. – Felemelte üres kezét, mintha csak koccintani akarna a nem létező poharával. – Egyébként is meg akartam kérdezni – hogy megy az olvasás? – hallottam a hangjában megbújó csintalanságot, és tudtam, hogy cukkolni akar. Nem tudom, honnan szerzett tudomást a könyvről – ugyanakkor meg az Udvarban voltunk, és az Udvarban nem voltak titkok – legalábbis hosszútávon semmi esetben. Meg amúgy is volt egy sanda gyanúm, miszerint szövetkezett Christiannel ellenem.

- Ne is mond... még el sem – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Jill izgatottan közbevágott.

- Mit olvasol? – tudtam, hogy valami érdekesben reménykedik, talán valami kicsit ijesztőben – nos, egy ötszáz oldalas könyv számomra nagyon is ijesztő.

- Ó, csak valamit, amit Lissától kaptam – próbáltam elterelni a beszélgetést, pont, amikor Adrian is megszólalt.

- Ú, mi is a címe? Hallottam, hogy mit olvasol, csak elfelejtettem a címét. Szürkület, vagy valami hasonló… tuti, hogy valami köze van az estéhez. – Jill szemei akkorák lettek, mint két csészealj.

- Úgy érted az Alkonyatot? – színtiszta csodálattal az arcán nézett rám.

- Mmm… vastag, fekete könyv, almával az elején? – kérdeztem bizonytalanul. Számomra ennyi volt az a könyv - nem nagyon érdekelt a címe. Jill hevesen bólogatott. – Nos, akkor igen, az Alkonyatot olvasom. Vagy legalábbis valami olyasmi. Tudod, igazából még nem – megint nem tudtam befejezni a mondatot, mert a kislány hangja elnyomta az enyémet a mondat közepén.

- Az a legkedvencebb könyvem! – jelentette ki izgatottan. Rendben, most már komolyan elhiszem, hogy ők ketten Lissával tényleg testvérek. – Már olvastam vagy ötször, nem, hatszor! Egyszerűen olyan gyönyörű, amikor Edward elviszi Bellát a rétre, meg minden, komolyan, és az egész csak egyszerűen annyira áááh – egy pillanatra eléggé egyértelműen eléggé elveszett a maga kis álomvilágában – aminek hatására ismét meg kellett kérdeznem magamtól, hogy tényleg el akarom-e olvasni azt a könyvet. Aztán megrázta magát, és Adrian ölén áthajolva megragadta a kezem. – Egyszerűen muszáj elolvasnod amilyen hamar csak tudod! Imádni fogod!

- Hm, érdekes – szólt Adrian, mielőtt esélyem lett volna válaszolni, finoman eltávolítva Jillt az öléből. – Ez a könyv elég nagy szám mostanában, nem igaz? – Jill izgatott bólogatásba kezdett, amire én összecsíptem az orrnyergemet. – Miről is szól egyébként?

- Egy rakat vámpírról… - motyogtam, de meg sem lehetett hallani a kislány rajongókat megszégyenítő magyarázata alatt.

- Nos, van ez a lány, Bella, aki egy kisvárosba költözik az apjához, ahol találkozik ezzel a sráccal, Edwarddal, aki hihetetlenül jóképű meg szexi meg minden, de nagyon undok vele, aztán a végén kiderül, hogy – ez volt az a pont, amikor a szavába vágtam.

- Hé, fogd vissza magad egy kicsit! Most akarod, hogy elolvassam azt a könyvet, vagy nem? – Jill elhallgatott, majd kissé megszeppenve bólintott. – Akkor ne lőj le minden apró poént. Ha pontosan tudom, hogy mi fog történni benne, akkor nem akarom majd elolvasni.

- Oké – mondta halkan, mintha minden kedvét elvettem volna a beszédtől. Hirtelen egy kicsit megsajnáltam – nagyon, nagyon akart erről a könyvről beszélni. Ha velem, akkor velem. Ha Adriannel, nos… akkor Adriannel. Meg amúgy is, ahogy az előbb cukkolt engem, Adrian igazán megérdemelt egy kis büntetést – lehetőleg egy fecsegő tizenöt éves formájában.

- Nos, azt hiszem én lépek, srácok. Csak be akartam ezeket adni – emeltem fel a jelentéseket ahogy kivettem őket a táskámból. – Légyszi, biztosra mennétek, hogy ezek eljutnak Lissához? – mikor bólintottak, felálltam. – Jó volt veletek beszélgetni. Folytassátok csak azt, amit félbeszakítottam. – Ezen elgondolkodtam egy pillanatig, majd megráztam a fejem. – Ne, inkább mégse. Nem szeretném, ha adósságokba vernétek az egész Udvart.

Mind a ketten elnevették magukat, ahogy elhagytam a szobát.

Ahogy bezárult az ajtó, már hallottam is, ahogy Jill elkezdi mondani, hogy mennyire nagyszerű ez az Alkonyat könyv. Hirtelen kicsit megsajnáltam Adriant.

De, mint ahogy az később kiderült, Lissa és Jill nem az egyetlenek voltak a baráti körömben, akiknek az agyára ment az Alkonyat. Mia is odavolt érte – csak ő ezt jobban titkolta, mint a másik kettő.

A harmadik jelentre másnap reggel került sor, ahogy éppen korai reggelimet fogyasztottam. Az időjárás kellemes volt, a nap is sütött még, egyedül is voltam, így hát úgy döntöttem, hogy odakint reggelizem, az udvar egyik megviselt padján ülve. Éppen csak beleharaptam a hatalmas sonkás-sajtos-paradicsomos-majonézes-salátás szendvicsembe, ölemben az a nyavalyás könyv, az előszónál kinyitva – éppen kezdtem volna olvasni -, mikor Mia odakocogott mellém. Ez volt a legújabb mániája – minden reggel elment kocogni, mialatt még sütött a nap, csakhogy még megerőltetőbbé tegye a gyakorlatot. Néhanapján az egész Udvart körbekocogta, ami azért elég szép teljesítmény, be kell, hogy valljam.

- ’Reggelt, Rose! – köszöntött kicsit kifulladva, derékban kicsit meghajolva, térdére támaszkodva. – Mi jót csinálsz?

Köszöntésképpen intettem neki, mivel éppen egy elég nagy falat lenyelésével küzdöttem.

-         Semmi különöset – mondtam, mikor végre újra tudtam beszélni. – éppen most akartam elkezdeni ezt a könyvet. Lissa majdhogynem parancsba adta, hogy olvassam el. – Felemeltem a kötetet, hogy jobban láthassa. Az arckifejezése nem sokat változott a borító láttán, de a szemében kellemes felismerés csillant. Nagyon kellemes.

-         Á, értem – próbálta adni a nemtörődömöt. – Hallottam erről a könyvről. Úgy értem, mindenki hallott róla. Állítólag kifejezetten jó – vagy legalábbis azt mondják, hogy az. Úgy értem a románc benne, meg az az üldözés a végén… Nagyon cseles befejezés, ha engem kérdezel. És az utolsó fejezet csak egyszerűen… - rájött, hogy miről is hablatyol éppen, és gyorsan megfékezte magát. – Úgy értem, azt hallottam, hogy jó kis könyv.

Ránéztem, sunyi mosollyal az arcomon.

-         Szóval hallottál róla.

-         Igen.

-         Biztos nagyon sokat hallottál róla, mert úgy látom, eléggé a részletekbe menően ismered a sztorit.

-         Ez most eléggé nagy szám. Mindenki erről beszél. – Most komolyan azt hitte nem szúrom ki, hogy csak védi magát?

-         Teljesen, tökéletesen biztos vagy benne, hogy nem olvastad? – kicsit előrehajoltam és a szemébe néztem. Nem tehettem róla, de kicsit önelégült voltam.

-         Én… úgy értem… - makogta, aztán feladta az egészet, és egy túljátszott sóhaj kíséretében lehuppant mellém a padra. – Rendben, nyertél – tényleg olvastam. És imádtam. Csak nem akarom, hogy mindenki tudja. – Ránéztem, felhúzva a szemöldököm, mintegy azt kérdezve: miért? – Tudod, fent akarom tartani az újonnan szerzett fenegyerek-hírnevemet, és, nos, tudod, ez egy eléggé lányos könyv, bajbajutott hölgyekkel, bálokkal, szőke herceg-félékkel, csillogó vámpírokkal…

-         Micsoda? – suttogtam elképedve. Hát nem megmondtam? A vámpír sztorik elég gyakran tartalmaznak hülyeségeket. Mia csak legyintett, jelezve, hogy felesleges dolgokon akadok ki.

-         Először én is egy kicsit kétkedve álltam neki. de aztán elkezdtem olvasni, és ötven oldal után teljesen el voltam varázsolva. Imádni fogod, esküszöm. – Azzal felállt és kicsit meglazította az izmait. – De most mennem kell. Még legalább két kilométerem van vissza. – Kinyújtott kezét összekulcsolta a feje fölött és hátrahajolt. – Majd találkozunk, Rose. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz gondolni az Alkonyatról. – Mondta, majd elkocogott.

-         Nos, arra én is kíváncsi leszek – motyogtam magam elé, ahogy alakja egyre kisebb és kisebb lett.

De, mint ahogy az kiderült, maradtak még normális, agybajtól mentes barátaim is – olyanok, akik nem őrültek meg egy könyvtől.

Még aznap reggel, kicsit később találkoztam Eddie-vel, amikor besétáltam a Testőrség központjába. Éppen egy hatalmas asztal mögött ült – még mindig nem kapott se állandó feladatot, se védencet -, és egy halom papírt töltögetett éppen. Odasétáltam hozzá – nálam is volt pár jelentés, amit le kellett adnom.

-         Szia Eddie – köszöntöttem, ahogy lepakoltam a táskámat az asztalárára, eltakarva a kilátást. Eddie mosolyogva felnézett rám.

-         Neked is szia, Rose. Mi újság?

-         Ó, csak a szokásos, tudod – legyintettem, ahogy belenyúltam a táskámba a – valószínűleg gyűrött és szamárfüles – jelentésemért. Éppen azon voltam, hogy hozzátegyek valami szellemes megjegyzést a válaszomhoz, amikor Eddie megszólalt.

-         Waú, nem hiszek a szemnek! – mondta, ahogy belenyúlt a táskámba, és kihúzta belőle az Alkonyatot. – A nagy Rose Hathway regényt olvas? – nevetett. – Ez aztán nem mindennapi látvány!

-         Nos, vannak még csodák. Egyébként is, Lissa erőlteti, hogy olvassam el – mosolyogtam, arra számítva, hogy ő is mindjárt belekezd egy beszédbe a könyvet illetően (azon sem lepődtem volna meg, ha elkezdte volna dicsérni), ám ő ehelyett csak lazán annyit kérdezett:

-         És amúgy jó könyv? Miről szól?

-         Nos, igazából még nem kezdtem el, de – megálltam a mondat közepén. Látszatra Eddie-nek halványlila gőze sem volt, hogy miről beszélek. – Te nem olvastad?

-         Nem. Miért, kellett volna?

-         Nem is hallottál még róla?

-         Nem, nem hallottam. Fogalmam sincs róla, hogy mi ez – megrázta a fejét, nem értve, hogy min vagyok ennyire kiakadva. – Miért, kellett volna hallanom róla?

Ez volt az a pillanat amikor, hirtelen ötlettől vezérelve, áthajoltam az asztalon, a nyakába vetettem magam és megöleltem. Oké, ez kicsit túlzás volt a részemről, beismerem – de olyan jó érzés volt végre találkozni valakivel, aki nem cukkolt ezzel a könyvvel vagy nem akart meggyőzni, hogy az Alkonyat az évszázad legjobb regénye.

Hirtelen kifakadásom minden bizonnyal Eddie-t is meglepte.

-         Hé, hé, Rose! – nevetett. – Mi a csuda folyik itt?

-         Csak annyira örülök, hogy van még olyan barátom, aki még nem gárgyult meg!

Ugyanakkor, mindezek után, a nagy finálé még hátravolt: Dimitri.

Na, már most nehogy félreértsetek – Dimitri nem egy olyan kis sikongató fangirl – vagyis boy. Úgy értem, man. Fanman? -, aki órákon keresztül áll sorba a könyvesboltban mikor kijön az új kötet.

Uh… na, most jobb lesz, ha minél előbb kitörlöm az agyamból ezt a mentális képet.

Rendben, szóval Dimitri nem olvasta a könyvet – legalábbis egészen addig nem, amíg véletlenül kint nem felejtettem véletlenül a nappalinkban. Aznap szabadnapos volt, én nem voltam a közelben, és miután azért belé is szorult egy egészséges adag kíváncsiság, elkezdte olvasni a könyvet, amiről gyanította, hogy az enyém. Mire hazaértem, már több, mint a felét elolvasta.

-         Helló, haza- a mondanivalóm félbeszakadt, mikor megláttam kényelmesen elhelyezkedve a kanapén, lába fent a kávézóasztalon, azzal a nevezetes könyvvel a kezében. – Mit olvasol? – kérdeztem meglepődve.

Becsukta a könyvet, egyik ujját a lapok között tartva, és rápillantott a borítóra.

-         Hmm… az Alkonyatot? – inkább kérdezte, mint állította. – Azt hittem a tied.

Ledobtam a táskámat ott, ahol álltam, odasétáltam hozzá és lehuppantam mellé a kanapéra, szorosan hozzábújva. Szabad kezével megfogta az államat, felfelé fordította a fejemet és gyengéden megcsókolt.

-         A könyv tulajdonképpen Lissáé, de igen, nekem is illene elolvasnom – mondtam, mikor végül elhúzódtunk egymástól. – Egyébként meg mikor cserélted le a westernt a vámpír sztorikra?

-         Nem cseréltem le. Csak szélesítem az érdeklődési körömet – mondta finom mosollyal az arcán.

-         És megéri elolvasni? – böktem meg a könyvet – Várj, megfogalmazom máshogy: megéri elolvasnom?

Elkuncogta magát.

-         Szerintem kifejezetten szórakoztatónak fogod találni. Igazán elragadó olvasmány. – Magam alá húztam a lábaim, az arcomat pedig a nyakához dörgöltem.

-         Szóval tetszik neked? – cukkoltam. – De vigyázz! Nem fogok éjféli megjelenési partikra meg ilyesmikre járni veled!

-         Nem, nem! – nevetett felszabadultan. – Úgy értem, nem olyan rossz ez, de olvastam sokkal jobb könyveket is.

-         Mint például a westernjeidet.

-         Pontosan. – Könyvjelzőt tett a lapok közé, majd letette a könyvet az asztalra. – de mint ahogy már mondtam, igazán elragadó. És teljesen meg tudom érteni a főszereplőt. – értetlenkedve felhúztam a szemöldököm.

-         Úgy érted a csajt? – Lissa valamelyik, látszólag végtelen, a könyvről szóló tirádája során az utóbbi pár napban annyit sikerült megértenem, hogy a könyv egy tinilány nézőpontjából van megírva.

-         Nem, úgy értem a srácot. A vámpírt.

-         Óóó… - kezdtem, de aztán visszafogtam magam. – Úgy érted a csillogó srácot? Elvtárs, tényleg kezdek aggódni miattad. Jól érzed magad? – viccelődve a homlokára tettem a kezem, amit ő nevetve arrébblökött.

-         Felejtsd egy pillanatra a csillogós részt – az tényleg nevetséges, elismerem. – rám mosolygott, majd elkezdett játszadozni az ujjaimmal. – Úgy értem, hogy teljesen meg tudom érteni, hogy mit és miért tesz.

-         Légyszi, kifejtenéd ezt nekem? Tudod, van itt még valaki, akinek fogalma sincs arról, hogy mi történik a könyvben. – Nagyot sóhajtott, de azért folytatta.

-         Szerelmes ebbe a lányba – és tudja, hogy ő is tetszik a lánynak. De azt is tudja, hogy nemcsak hogy illetlen, hanem hihetetlenül veszélyes és egyszerűen lehetetlen is lenne, hogy ők ketten összejöjjenek. Mégis próbálkozik, mindennek ellenére, és a legjobban reménykedik, mert egyszerűen képtelen megválni a lánytól.

-         Waú… ez… - ez olyan volt, mintha rólunk beszélt volna. Mintha saját magáról beszélt volna. És bár nem fejeztem be a mondatot, most is, mint mindig, úgy tűnt, pontosan tudta, mit akartam mondani.

-         Igen, én is pontosan erre gondoltam – mondta, és összefonta az ujjainkat. Kényelmes csend telepedett közénk.

-         Tudod mit? – mondtam pár perc után. – hirtelen legyőzhetetlen késztetést érzek rá, hogy elolvassam ezt a könyvet. Azt hiszem, most rögtön neki is állok. – és már nyúltam is a kötetért.

-         Én benne vagyok – mondta, majd úgy helyezkedett, hogy végig tudjon feküdni a kanapén, velem a combjai között. Könyvvel a kezemben hátradőltem, végigfeküdve a mellkasán, a fejemet a vállán pihentetve. Kinyitottam a könyvet, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy a vállam felett olvassa a sorokat.

Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok majd meghalni- bár az utóbbi hónapokban lett volna rá okom. Ám ha el is játszom a gondolattal, biztos nem így képzelem.

~VA~

Kattanások

írta: Angel8

Főszereplők: Dimitrij Belikov és Rose Hathaway

Tartalom: orosz rulett

Stílus és kategória: komor

Műfaj: novella

Korhatár: +16

Figyelmeztetés: nincs

Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a Richelle Mead által írt sorozat cselekményeit, de nem mindet. Jelen szösszenet az negyedik kötet idejéből származik / származott volna, ha nem csak én álmodom meg.

            A mai napig alig tudom elhinni, Rose azért jött Oroszországba, hogy megöljön, mert annak idején, még a régi életünkben úgy gondoltuk, természetellenes dolog volna strigaként élni. Az én Rózám pedig úgy gondolta, segít a probléma megoldásában, ha az életébe kerül is.

A szőnyegre dobtam a kedvenc könyvemet, az hangosan puffant földetéréskor. Képtelen voltam a mesterlövészek kalandjaira koncentrálni, amikor egy emelettel feljebb a világ legmakacsabb dhampirja a törhetetlen ablakhoz csapkodja a székét. Ennyi idő alatt rá kellett jönnie, hogy innen nem fog kiszabadulni, és senki sem jön érte, hogy megmentse. Rose meg fog halni, és én fogom megölni. Így kell történnie, ha örökre együtt akarunk maradni.

            Sosem felejtem el az undorral keveredő reményt felcsillanni a szemében, amikor egy hete megpillantott. Hiányoztam neki, aztán rádöbbent, hogy én már nem az vagyok, akit régen ismert, akit teljes odaadással szerethetett. Fel volt rá készülve, hogy az eredeti színű helyett az új, vörös íriszembe néz, de ez nem volt elég. Kihagyott a szíve, és leblokkolt, amikor összefonódott a tekintetünk. Ekkor hibázott először.

Másodjára pedig akkor, amikor hagyta, hogy belekóstoljak a vérébe. Persze, ha megpróbált volna ellenállni, akkor sem térített volna el a szándékomtól, netán csak annyira, hogy esetleg véletlenül eltörtem volna a nyakát az új erőmmel. Ha valamiért, akkor emiatt megéri strigának lenni... De Rose nem akart eltolni magától, csak állt és hagyta, hogy megtegyem. Talán titokban még vágyott is rá, mindig szeretett a tilosban járni.

És a vére? Bár azt mondhatnám, hogy mennyei és csodálatos volt, de nem. Jéghideg pengeként folytak végig a torkomon a vérével együtt az emlékei, amiket nem tudtam kizárni az elmémből. Átszivárogtak minden porcikámon és mélyen befészkelték magukat a tudatomba: Rose olyannyira undorodott tőlem, hogy meg akart halni vagy meg akart ölni, csak hirtelen nem tudott választani a lehetőségei közül. Reszketett a testem hidegétől, és az utolsó együtt töltött éjszakánk emlékével próbálta feledtetni striga mivoltomat, amikor még gyenge dhampirokként szeretkeztünk újra és újra. Figyelemre méltó pontossággal emlékezett minden momentumra, mit csináltunk egymás testével, hogyan simogattuk, csókoltuk, érintettük a másikat, és amikor az emlékek édes íze megkeseredett az ajkán, amikor már fájt számára a múlt és a jelen közötti kíméletlen valóság, megérett a fejében az elhatározás, hogy ellökjön magától. Már éppen felemelte volna a kezét, amikor a mozdulatot elsöpörte a harapásom nyújtotta endorfinhullám, ami azonnal mézes kábulatba lökte.

            Felpattantam a díványról, és dühösen járkálni kezdtem a szobában. A felső emeletről leszűrődő csatazaj egyre ingerlékenyebbé tett, régi életem értelme még mindig nem tett le a kiszabadulás vágyáról. Talán ostoba és szentimentális ötlet volt tőlem, hogy azt akartam, Róza rábólintson az átváltoztatására? De ha nem teszem meg, a többiek egyszerűen megölik, és akkor semmit sem tehetek... akkor soha többé nem lesz már az enyém...

Felkaptam és a falhoz vágtam a dohányzóasztalon álló olvasólámpát, hogy legalább egy pillanatig elnyomja Rose pusztításának hangjait. Talán fel kellene mennem, és egyszerűen megtenni, amire napok óta képtelen vagyok. Talán csak kérés nélkül el kell vennem, amit akarok. Vagy talán Rózának van igaza, amiért gyűlöl? Természetellenes és gonosz lennék? Hiszen örökre magam mellett akarom őt tudni... Tényleg csak a halál váltaná meg a lelkemet?

            Amikor fél óra múlva még mindig ezen járt az agyam, egyszerűen felmentem Rose szobájába, hogy nekiszegezzem a kérdést.

♥

A sértetlen, lefóliázott ablak alatt ültem, teljesen kifárasztottam magam a semmiért: nem tudtam kitörni az üvegét sem a székkel, sem a kis asztallal. Megizzadtam a másfél órás próbálkozástól, a hajam tincsekben tapadt az arcomhoz. Napok óta ezzel vacakoltam, de legalább egy kicsit elfoglaltam magam két strigaharapás mámora között.

-  Abbahagytad mára, Rose? - kérdezte, miután belépett az ajtón Dimitrij. Akkorát dobbant a szívem, hogy csodálom, amiért nem nevetett ki. Ahogy kissé jobban elidőztem Belikov arcán, dühösnek tűnt. Tehát még nem szokta meg a legújabb, délutánonként esedékes hobbimat, a bútorrongálást. Annyira más volt, mint régen... Dimitrij arcának enyhe, napbarnította fényét egy az egyben kiölte belőle a strigák mágiája. Az én néhai szerelmem hideg volt és kemény, mint egy jégszobor, vagy valami metsző fényű gyémánt. Nagyon hiányzott a régi, szeretnivaló, hős cowboy dhampírom. - Már nem is felelsz nekem, Róza?

-  Mit mondjak, Belikov? - kérdeztem vissza halkan. Nem akartam felbosszantani, mert akkor esetleg sarkon fordul és kisétál a szobából, még egy nap magányra kárhoztatva. Ráadásul akkor talán sosem tudom megszelídíteni a szívét, vagy sosem kapok még egy izgató harapást. Tisztában voltam vele, hogy hatalmas bajban vagyok és bármikor beszakadhat alattam az a vékony jég, amin éppen táncoltam.

-  Még mindig meg akarsz ölni? Még mindig a halálomat akarod?

-  Striga vagy, én pedig dhampír. Erre tanítottál egész évben - sóhajtottam. Nem tudtam követni a gondolatmenetét, de nem is igazán akartam. Egész nap magam alatt voltam, amiért elkezdett viszketni a bőröm alatt a tudat, hogy egyedül, távol fogok meghalni a szeretteimtől és valószínűleg Lissa sosem tudja meg, hova fognak elföldelni, ha egyáltalán elföldelnek a strigák, amikor visszavonhatatlanul bebizonyosodik számukra, nem állok közéjük. Még Dimitrij kedvéért sem.

Belikov közelebb lépett, és ettől nekem is muszáj volt felegyenesednem. Lassú mozdulatokkal rásimítottam a türkiz színű nyári ruhát a combomra, és megigazítottam az egyik vállpántomat is. Dimitrij ráérősen, elgondolkodva előhúzott egy régi, forgótáras pisztolyt a sötét színű zakója alól, amilyennel a western könyveiben szitává lövik egymást a szereplők. Ha eddig nem voltak olyan pillanatok, amikor kihagyott a szívem, most eljöttek ezek az idők is. Elsápadtam.

-  Van egy ötletem, Róza - morogta Dimitrij, aztán kipattintotta a forgótárat, és egyesével kiszedegette a töltényeket. Ahogy földre hullottak, halkan kopogtak a parkettán. Öt nem túl, nem túl kicsi töltény. Egyet a helyén hagyott, visszazárta, majd elforgatta a tárat. Remegni kezdett a szám a félre nem ismerhető kattogástól.

Belikov könnyedén odalépett hozzám, a kezembe nyomta a pisztolyát, majd hátat fordított, és visszaállt a korábbi helyére. Közben még levette drága zakóját, nyilván hordhatatlannak találná, ha lyukat ejtenék rajta. Már az egész testemben remegtem, amikor ismét a szemembe nézett. Az arcszeszének illata még az orromban maradt. Kimondhatatlanul szerettem ezt a férfit, sőt, talán még rajongtam is érte. Bele sem akartam gondolni, mit is akar ezzel az akciójával.

-  Csak meg kell húznod a ravaszt, Róza. Egy esélyed van - suttogta. Könnyek folytak végig az arcomon, pedig nem akartam sírni. Nem értettem a helyzetet, de tudtam, mostanában kapok több lehetőséget a szabadulásra, aminek éppen csak egy lövés az ára. El akartam búcsúzni, de nem találtam a megfelelő szavakat.

Amíg Dimitrij arcát fürkésztem a könnyeimen keresztül, életem szerelmét, ahogy farmerban és tört fehér színű ingben áll előttem, és arra vár, hogy lelőjem, valami elszorította a szívemet. Egy pillanatig a pisztolyra tévedt a tekintetem, hosszú, krómozott testére és csillogó, sima, talán elefántcsont markolatdíszítésére, végleg döntöttem. Felemeltem a súlyos fegyvert, és ahelyett, hogy Belikovra fogtam volna, az állam alá tartottam. Aztán meghúztam a ravaszt.

Hazugság, hogy ilyenkor végigperegnek az emlékek az ember szeme előtt, nincs idő semmi efféle nosztalgiázásra. Egyedül Dimitrij elködösülő, vérszínű tekintetére és az üres kattanásra emlékszem.

-  Nem ebben állapodtunk meg, Róza! - kiabált rám Belikov dühösen, mikor a helyén maradt az arcom.

-  Nem voltak játékszabályaink, Dimitrij - suttogtam válaszul, aztán úgy döntöttem, teszek még egy kísérletet, míg egy csöpp esélyem is van rá. Megint meghúztam a ravaszt, de ismét csak a semmit lőttem magamra. Kis híján felzokogtam, annyira elkeseredtem.

A következő pillanatban Belikov nekem esett, a falhoz szorított, hogy elhúzza az állam közeléből a pisztolyt. Ahogy dulakodtunk, ki akarta csavarni az ujjaim közül a fegyvert, az harmadszor is eldördült, de ezúttal mély, pokolból szabaduló, fülsértő hangon. Összerezzentem a golyó robbanásától, aztán vártam a lőporszagú, kísérő fájdalmat, ami egyre késlekedett. Rezzenéstelen arccal vártam valamit, talán a jelet, hogy mindjárt meghalok, de nem történt semmi.

Dimitrij tekintete viszont élesen felvillant, majd a saját, jobb vállát kezdte figyelni. Fehér színű ingjén először egy cseppnyi vérfolt jelent meg, ami lassan nődögélni, terjedni kezdett.

-  Meglőttél, Róza...

-  Dimitrij... Sajnálom... Nem így akartam - fuldokoltam, miközben az orromba szökött a vérének illata. Hagytam, hogy kiszakítsa a kezemből a pisztolyt, hogy messzire hajítsa, és én ott maradjak karja hideg ölelésében. Úgy sírtam, mint egy gyerek. Tudtam, hogy elvesztettem a háborút a szívem ellen, mert talán sosem leszek képes ártani a striga Belikovnak, mert mélyen, legbelül még mindig az én Dimitrijem maradt. Talán csak akkor menekülhetek meg, ha megmentem a lelkét.

-  Hát még mindig nem érted, Róza? Örökre együtt kell maradnunk! Örökre!

~VA~

Éjszakai játékok

írta: Cathy

Korhatár: 16

Spoiler: 6. könyv után játszódik

Leírás: Claire egy nem teljesen átlagos mora lány, akit összehoz a sors Adriannel, aki az őrület határán táncol. Hamarosan megtudják, milyen titkot rejteget a Fortune bár, Claire új munkahelye. Vajon mi várhat rájuk?

   Eltelt az első munkanapom háromnegyede és eddig még semmi szokatlan nem történt. A Fortune bárban találtam felszolgálói munkát. Hosszú töprengés után jöttem csak ide. Szinte mindig kerestek új alkalmazottakat. Akik itt hagyták csak annyit árultak el, hogy a neve épp az ellenkezője a valóságnak, mást nem mondtak róla.
   De egy nem nemesi mora 20 éves lánynak, mint amilyen én is vagyok, nehéz beilleszkedni az emberek közé. Egyetemre jártam Seattleben és próbáltam saját talpra állni. Ennek a helynek pedig a tulajdonosa mora volt, így gondoltam egy próbát megér.
   A Fortune délután 6-tól reggel 6-ig tartott nyitva. A morák szerették a helyet, bár emberek is akadtak a vendégek között. Szerencsére megkaptam az éjfélig tartó műszakot. Hajnalban egy titkos társaságba jártam, ahol a morák tanulták a mágiával való küzdelmet.
   Másfél hete megkoronázták Vasilissa Dragomirt, akiről olyan hírek terjedtek, miszerint ő a mellett van, hogy a morák is harcoljanak, ha akarnak. Ez segítség lenne, mert nem kell titokban tanulni. De még ha igaz lenne, akkor is beletelik egy időbe, míg ezt elfogadja annyi tanácstag, hogy meg tudják szavazni.
   Valami fura idegen foglalta le az egyik sarki asztalt. Persze az én részemen. A kezére támasztott fejjel nézte az asztalt.
   - Üdvözlöm! Mit hozhatok?
   Közelről már jobban meg tudtam nézni. Mora volt, az öltözékéről pedig lerítt, hogy valamelyik főnemesi család sarja. Barna haja borzosan állt.
   Hátradőlt a székben, közben előkotorta a cigijét. Gyönyörű zöld szemeiben valami furcsa látszott, mint aki nincs teljesen észnél. Úgy tűnik, a sok pénze nem teszi boldoggá, gondoltam gúnyosan.
   - Whiskyt kérek.
   - Máris hozom.
   Odasétáltam a pulthoz leadni a rendelését. Anna, a munkatársnőm, aki az asztal másik végén szorgoskodott hatalmas, izgatott mosollyal sietett felém.
   - Istenem bármit odaadnék, ha most a helyedben lehetnék – ledöbbent értetlen nézésem láttán. – Ő Adrian Ivaskov, azt ne mond, hogy téged nem érdekel. Mostanában minden nap benéz – unottan bámultam rá, végül felfogta, hidegen hagy a srác. Befejezte a mondókáját és elkezdett az italokra koncentrálni.
   Imádott beszélni, főleg a pasikról. Csodálkozott, hogy engem nem hoz lázba a téma. Szerencsére megtanultam, ha unottan nézek, abbahagyja hamar.
   Elindultam vissza az itallal az asztal felé. Kis sajnálat kúszott belém, ahogy ránéztem. Viszont ezt hamar elhessegettem. A nagyanyja nem rég halt meg és állítólag jóban volt vele, de a rossz pletykák közül többet hallottam róla. Nagy nőcsábász hírében állt, bár most nem igazán tűnt annak.  
   - Hozhatok még valamit? – kérdeztem miközben leraktam a poharat.
   - Az egész üveg jó lenne – mosolygott. - Te is csatlakozhatnál.
   - Bocs, ezek közül egyik se megoldható.
   Megint rágyújtott, tiszta láncdohányos meg alkoholista. Talán jobb elfoglaltságot nem talál magának. Szegfűszeg illatú füst lengte körül.
   - Kár. Szívesen beszélgetnék veled – mért végig. Magas, vékony alakom van. Bronzvörös hosszú hajamat lófarokba fogva viseltem. Végül megállapodott a tekintete a kék szemeimben. – A nevedet megtudhatom?
   - Claire Smith.
   - Hát Claire remélem, még találkozunk.
   Elegem lett belőle, így egy szó nélkül elvonultam. Én annyira nem akartam vele összefutni. Bár éreztem valamit, ami mintha hozzá húzott volna.
   A többi vendéggel foglalkoztam, felé néha vetettem pár pillantást. Egy idő után felállt és a hátsó részhez indult. Vajon mi lehet ott? Sokan mentek már be az este folyamán, de nekem tilos volt. Ki tudja, lehet, amiatt megy el mindenki és ezért nem engednek be, nehogy elriasszanak.
   Hamar lejárt a műszakom, gyorsan felszedtem a cuccaimat és már rohantam is ki. Már mindenféle gondolat megfordult a fejemben mi lehet hátul. Minél előbb el akartam tűnni, még a hely közeléből is.
   Kint már várt rám Ardanthe, egy fekete Range Rovernek dőlve. Régen testőrként dolgozott, de elege lett a főnemesekből és lelépett. Később négy barátjával létrehoztak egy saját striga vadász csoportot. A legtöbben megvetették őket, én nem. Messze álltak azoktól, akik ész nélkül belerohannak a halálba, hogy megmutassák milyen kemények. Okosan kitervezve győzték le a magányos strigákat vagy a pár főből álló csoportjaikat.
   Ardanthe alacsonyabb, izmos alakja félelmetes benyomást keltett, ugyanakkor egy nagyon kedves dampyr volt, világos barna rövid hajjal és kék szemekkel. Ő a nagymamám második házasságából – egy dampyrhoz ment feleségül - született gyermeke, azaz a nagybátyám. Mikor ráért testőrként vigyázott rám.
   - Szia. Mehetünk?
   - Szia. Persze.
   Rávettem, hogy jöjjön el a társaságunkba és tanítsa meg nekünk, hogy kell strigát karózni. Annyira nem örült neki, de nagy nehezen elfogadta.
   - Milyen a hely? – érdeklődött.
   - Semmi szokatlan nincs benne, kivéve a hátsó titkos részt.
   - Van egy olyan érzésem meg akarod tudni, mi folyik ott – csóválta a fejét. – Előbb-utóbb valami bajba fogsz keveredni. Légy óvatos!
   Csodálkozva néztem rá. Szokásához híven nem kezdte el mondani a hosszú betanult szövegét, hogy mit fog csinálni, ha megpróbálom beleütni az orrom ebbe vagy abba. Bár még jó is, mert mióta szakított a barátnőjével ő se volt a legmegfontoltabb.
   Szerettem mindent felfedezni, ami tényleg nem sült el mindig jól. Bő fél éve így sétáltam bele strigákba. Szerencsére megérkezett Ardanthe a társaival. Az óta kezdte el a kiselőadásait tartani. Néha azért megfogadtam. A kis csapatomat is titokban fedeztem fel.
   - Igaz nem abban reménykedsz, hogy kirúgnak.
   - Dehogy, viszont hiába mondok bármit, semmi haszna. Legrosszabb esetben csak elveszted a munkát.
   Nem mondott teljesen igazad, jöttem rá. Félt, hogy ha munka nélkül maradok, akkor megpróbálok beszállni az ő kis vadász bandájába. Valószínűleg ez volt a legnagyobb ok, hogy húzta a száját a mágia fegyverként tanulása miatt is.    

   Másnap hulla fáradtan mászkáltam az egyetemen, dolgozni pedig egyáltalán nem volt kedvem. Emellett izomláz is gyötört, a közelharci próbák miatt.
   A Fortune előtt megpillantottam Adriant. Először el akartam sétálni mellette mintha észre se venném, de ahogy végignéztem rajta megsajnáltam. Kizártam a fejemből az előítéleteimet és odasétáltam hozzá.
   - Szia. Jól vagy?
   - Claire, micsoda meglepetés! – üdvözölt. – Egy ilyen szépség társaságában csak jól lehet lenni – mosolygott szívdöglesztően, a szeméből viszont még mindig fájdalom sütött.
   A szegfűszeg illat mellé alkohol szag társult.
   - Bocs – szólalt meg gyorsan mikor már fordultam el, hogy otthagyjam. – Megvagyok.
   Visszapillantottam, az arca most komoly volt.
   - Mondd, mi van a hátsó részben? – kérdeztem kíváncsian.
   - Te dolgozol a bárban és tőlem kérdezed? – vigyorgott.
   - Akarod, hogy itt maradjak beszélgetni nyitásig? – mosolyogtam vissza ártatlanul.
   Hezitált a válasz előtt.
   - Orosz rulettet játszanak bent a morák – vont vállat. 
   - Komolyan?
   Nem sok mindent hallottam erről a játékról csak annyit, hogy forgótáras pisztollyal, egy golyóval játsszák. Na meg fejbe lövik magukat. Ezek után érthető, ha elmennek a dolgozók.
   - Altató töltények vannak a fegyverben, aki veszít, azt elviszik valahova.
   - Te is játszol? Mégis hova?
   - Persze – válaszolta, mintha csak focicsapatban lenne benne. – Passz, ha nem fogadod el a feltételeket, akkor kimész a teremből. Másrészt álarcokban játszunk, szóval azt se tudjuk ki az illető, akit elszállítanak.
   - Őrült vagy a többi játékossal együtt.
   - Már mondták páran és valószínűleg igaz is – nézett le szomorúan a járdára. – Ezt teszi a lélek – kuncogott.
   - Sajnálom – mondtam együtt érzően. – De ezért nem kell belesétálni mindenbe! Biztos van valami mód a segítségére.
   - Mint például egy társ, aki otthagy az előző pasijáért, mert ő élete szerelme, te meg csak pótlék voltál.
   Kezdett átalakulni a véleményem róla. Pár dolgot hallottam csak a lélekről, de ezek közül csak az volt jó, amit mással tudtak tenni. A legrosszabb, hogy lehetetlen vele nem törődni. Bármelyik elemre is szakosodtál, érzed a jelenlétét képtelenség megakadályozni a használatát.
   - Eljössz velem munka után megvigasztalni, ha nem megyek játszani? – nézett rám féloldalasan mosolyogva.
   - Ez a te érdeked lenne. És amúgy dolgom van.
   Olyan arcot vágtam, mint akire semmi hatással sincs a csábító nézése, pedig volt. Iszonyú helyes pasi és még izmosabb alkatú is, ami a moráknál igen ritka.
   - A holnappal mi a helyzet?
   - Talán munka előtt szánhatok rád pár órát. Most viszont ideje mennem, mindjárt nyitás van – ezzel megfordultam és elindultam.
   A nap további része lassan telt. Magamon éreztem Adrian tekintetét legtöbbször, de én megpróbáltam nem nézegetni felé. Kezdett érdekelni, ám emlékeztettem magam a róla szóló pletykákra. Jobb, ha elfelejti, hogy én is egy leszek a sok csaja közül. Valahol belül viszont abban reménykedtem, azért akar velem találkozni, mert érdeklem és nem úgy, mint a többi lány.
   Mikor kiszolgáltam megbeszéltük, mikor és hol találkozunk. Később viszont lelépett játszani. Tehetetlen érzés kerített a hatalmába. Segíteni akartam neki, leszoktatni, hogy ilyen ostoba dolgokat csináljon elkeseredésében.
   Mérgesen mentem el, a műszakom végén. Lehet, hogy a játékosok nem törődnek vele, mi lesz, ha vesztenek, engem viszont idegesített. Rossz érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Arra meg gondolni se mertem, hogy Adrian a legnagyobb oka a feszültségemnek.   
   Az edzésen a dühömet a csapásokban adtam le, aminek nem sokan örültek. A karózás is egyre jobban ment, majdnem minden alkalommal sikerült a próbababák szívébe juttatnom a fegyvert.
   - Egész éjszaka türelmesen vártam – törte meg a csendet Ardanthe a kollégium előtt, ahol laktam. – Beavatnál végre abba, amiért ilyen feszült vagy?
   - Én nem vagyok ideges, – tagadtam le – csak álmos, szóval megyek is. Szia.
   Meg se várva mit mond, otthagytam. Szemétség volt tőlem, de ha elmondom neki mit tudtam meg, ki tudja, mit tesz. Abban viszont biztos voltam, nem engedné, hogy bármit is kiderítsek.
   Még magam se döntöttem el, akarok-e szaglászni. Valami azt súgta tartsam távol magam attól a helytől, mert nagyon pórul járhatok. Ám ez még jobban kíváncsivá tett.
   Este alig aludtam, végig gondolkoztam a hajnalt.
   Egyetem helyett a Fortune felé vettem az irányt. Délelőtt nem volt a közelben a tulaj, se a dolgozók. Odaérve szétnéztem, aztán lementem az épület melletti sikátorba.
   Pontos tervem nem volt, abban reménykedtem, hogy találok valamit. A mellékutca hátul keskenyen, barátságtalanul haladt tovább. Innen nem könnyen tudják elvinni az eszméletlen morákat, kocsinak kevés a hely. Vagy megvárják a zárást és elől viszik ki vagy valamelyik úthoz mennek, ahol már várják őket. Bíztam ezekben a lehetőségekben, mert itt akarok lenni hajnalban.
   Elindultam vissza. Ettől a helytől borsódzott a hátam és én normálatlan még vissza akarok jönni. Lassan meg kéne fogadnom Ardanthe tanácsait, de a makacs énem ezt nem engedte. Ha valamit a fejembe veszek, akkor mindenbe képes vagyok beleugrani az ügy érdekében.

   Eljött az Adriannel való találkozás ideje. Besétáltam a plázába ahová megbeszéltük. 
   - Helló Claire – jött elém Adrian és megölelt. -  Azt hittem meggondoltad magad.
   - Nem is értem, miért vagyok itt – mosolyogtam vissza.
   A mozi felé vettük az irányt, megnézni valami jó filmet. Már alig vártam, hogy beülhessek a sötétbe. A morák fordított napszakban érzik jól magukat. Ebből utáltam egyetemre járni, de már kezdtem megszokni. Adrianen viszont látszott, hogy még nálam is rosszabbul érzi magát.
   A film után egy kávézóba mentünk beszélgetni. Nem ivott semmi alkoholt, amiért örültem, a cigit viszont szívta.
   Elmesélt mindent, ami az utóbbi időben történt vele. Próbálta viccesen előadni, de láttam rajta, hogy belül eléggé megviselte mind a nagynénje halála, mind a szakítás. Aztán elkezdett engem kérdezgetni.
   - Imádok a csapatommal lenni – csúszott ki a számon véletlenül.
   - Milyen csapat? – kérdezte vigyorogva.
   - Semmi érdekes – mondtam lazán. – Pár morával szoktuk használgatni az elemeket.
   - Úgy érted, harcra – hajolt közelebb az asztalon. – Tudtam én, hogy vad csaj vagy.
   Ideges lettem. Nem akartam ezt szétkürtölni, főleg nem főnemeseknek. Egyetérthet a pletykák szerint ezzel a nézettel a királynő, de ez korántsem biztos.
   - Nyugi. Christian Ozera is ezt csinálja. Mi más helytelen dolgot csinálsz még?
   - Ha találok valami érdekes dolgot, utánajárok – vontam vállat.
   Elmeséltem pár kalandomat. A mostani terveimről viszont nem mondtam semmit. 
   Nagyon jól éreztem vele magam. A bár közelébe se akartam menni és attól féltem, hogy most is elmegy játszani.

   - Szia! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Ardanthét, aki kint várt a bár előtt. Küldtem neki egy smst, hogy ma ne jöjjön elém.
   - Netán felborítottam a tervedet? Tegnap otthagysz ma meg ez. Azt hiszed, nem jövök rá, miért csinálod? – a hangja dühösen csengett.
   - Nem vagyok már kisgyerek, akire folyton vigyázni kell – vágtam vissza élesen.
   - Csak a viselkedésed olyan – mondta gúnyosan.
   Benéztem a bárba, de amit láttam azon csak még jobban felhúztam magam. Adrian tűnt el a hátul.    
   - Magadat is nézd meg előtte! – fordultam vissza hozzá. - Attól még, hogy a te csapatod megfontoltan cselekszik, ugyanolyan ostoba, veszélyes dolog a strigák karjaiba sétálni – a végén már szinte kiabáltam.
   - Én legalább tisztában vagyok azzal, mibe rohanok bele – kezdte mikor sikerült legyűrnie a meglepettségét. – Ismerlek már jól. Kiderítettél valamit, ami nem éppen jó és ezért titkolod el előlem. Legutóbbi hasonló alkalommal majdnem meghaltál, de te semmiből sem tanulsz.
   Felidőződött bennem az a bizonyos eset. Egy fura srác az egyetemről a morák után szimatolt. Nekem meg feltűnt és követtem egyik alkalommal.
   Sötét volt és hideg. Összehúztam a kabátomat még jobban, ahogy a pasi után lopakodtam a sikátorban.
   Megállt, körülnézett én meg a falhoz simultam amennyire csak tudtam. Az ő emberi szemével, ilyen sötétben nem vett észre. Aztán eltűnt egy hátsó ajtó mögött.
   Odamentem. A fülemet rátapasztottam a bejáratra, lépések távolodó zaját hallottam. Hirtelen felpattant az ajtó, hátra ugrottam ijedtemben. Magas férfi tornyosult előttem. Először azt hittem egy mora, de aztán a gyér fényben észrevettem, hogy a szeme vörösen izzik. Egykor mora volt, akiből gyilkoló szörnyeteg lett.
   - Nocsak, nocsak! Házhoz jött a vacsora – mosolygott vérfagyasztóan.
   Felsikítottam. Megragadta a karom és belökött, egyenesen a falhoz vágott. A kezemmel fékeztem picit az ütést, de még így is csillagokat kezdtem látni.
   Akit követtem most odalépett mellém és levonszolt a lépcsőn. Bevezetett egy ablaktalan szobába. Pár székből állt csak a berendezés. Hozzákötözött az egyikhez, aztán az ajtóhoz ment.
   A fejemen nedvességet éreztem. Pánikba esve roskadtam a székbe, várva, hogy mi fog velem most történni.
   Megjelent a striga eléggé dühös arccal.
   - Ostoba – vágta pofon a férfit, mire az elesett. Aztán felém fordult. – Kezdd el szépen mesélni miért vagy itt, ha gyors halált akarsz!
   - Én… én csak… - dadogtam – követtem őt – böktem a fejemmel a falhoz bújó ijedt srác felé.
   A striga elindult felém. Meg voltam győződve róla, hogy megölni készül. Elkezdtem rángatni a lekötözött kezeimet. Kiabálni nem akartam. Még ha meg is halja valaki, egy ember semmit se ér itt.
   Hirtelen megtorpant, a fejét a folyosó felé kapta.
   - Mi a fene? Kit hoztál magaddal? – üvöltött rám.
   Válaszolni nem maradt időm, mert feltűnt Ardanthe a társaival a folyosón. A zajra előjött az itt tartózkodó többi striga is. Kitört a harc. Szerencsére a dampyrok voltak többen így az erő kiegyenlítődött.
   Ardanthe rávetette magát a közelemben lévő szörnyetegre. A kezében megcsillant az ezüst karó. Kapott bár ütést, de a striga még fiatal volt és jobbnak érezte magát. Nem figyelt arra, hogy védje a szívét, így Ardanthe kihasználva az alkalmat beledöfte a fegyvert. A striga ernyedten esett össze, arcán meglepettséggel.
   Nagybátyám a társaira nézett, már csak egy striga volt életben a háromból. Odasietett hozzám és kioldozta a köteleimet. Mihelyst szabaddá vált a karom a nyakába vetettem magam, kitört belőlem a sírás.
   Nekik is feltűnt ez a kis striga csapat és aznap estére tervezték a lecsapást rájuk. Nagy mázlim volt. Félig beismerem magamnak a saját hibámat az esetben, de akkoriban senki se számított arra, hogy emberek dolgoznak strigáknak.
   Ez után az alkalom után döntöttem el, hogy meg fogom tanulni megvédeni magam. Semmi se rosszabb annál, mintha tehetetlenül várod a halálodat.
   Visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. Most más a helyzet. Meg tudom védeni magam és fel leszek készülve a veszélyre.
   - Figyelj ide! Nem kell a segítséged! Menj vissza a hülye csapatodhoz, ne engem oktass ki! Otthagytál mindent, hogy belevágj az öngyilkos küldetésedbe. Igaz, ti jobbak vagytok, mint más elvetemült alakok, de ti is ugyanúgy fogtok járni. Meghaltok vagy strigává váltok.
   Elindultam. Ez gonosz volt tőlem. Ám az igazat mondtam, nagyrészt.
   - Azt hittem csak a rendszert hagytam hátra – szólt utánam, mire megtorpantam.
   - Idő kérdése és a családodat is.
   Nem akartam belegondolni, hogy elvesztem, de úgyse tehettem, mintha nem ez várna rá. Hiába térképeznek fel mindent, ha egyszer is tévednek, és nagyobb csoportba sétálnak, mind ott maradnak. Meg persze bármikor megtörténhet, elvégre ez a valóság, nem csak a rosszak halnak meg.
   Úgy terveztem beülök valahova elütni az időt, de elment a kedvem tőle. Nem akartam megbántani Ardanthét, viszont a dühöm miatt kijött minden. Csavarogni kezdtem.
   Pár óra múlva azon vettem észre magam, hogy majdnem a Fortune előtt vagyok. Csak zárás előtt akartam visszajönni, de úgyse tudtam mit csináljak, ezért besétáltam a kisutcába. A fejem lehajtottam miközben elhaladtam a bár előtt.
   A sarokig sétáltam. Átlestem, csak a sötétség terjeszkedett. A hátsó kijárat úgy hatlépésnyire volt, ha valaki kijön, azt meghallom. Nekidőlve a falnak leültem a járdára.
   Neszt hallottam az utca felől. Felkaptam a fejem, megnézni kitől jött. Ardanthe jelent meg.
   - Te követtél? – kérdeztem halkan.
   - Nem – ült le mellém.
   Megcsapta az orrom az alkohol szaga. Ennyit a férfiak problémamegoldó készségéről, igyunk.
   - Megláttalak a bárból, a lopakodásodon még van mit javítani – mosolygott rám, de látva az arcomat komolyra váltott. – Sajnálom. Megértem az álláspontodat, de az ilyen dolgoknál vállalni kell a kockázatot. A testőrök arra adják fel az életüket, hogy megvédjenek másokat, de lépni nem lépnek pedig valakinek kell. Mi erre vállalkoztunk – tartott egy kis szünetet. – Én nem tudok úgy élni, hogy valamilyen nemest védek, miközben a családommal senki se törődik. És úgy se, hogy arra várok, mikor támadnak meg.
   - Én is sajnálom. Egyszerűen csak rémes várni a jelentkezésetekre egy újabb harc után. Nem akarlak elveszteni.
   - Szint úgy – karolt át. – Ígérd meg nekem, hogyha bármire készülsz, elmondod nekem! Cserébe én is megígérem, nem tarok kiselőadást viszont veled megyek.
   - Rendben – mosolyodtam el. – Ígérem.
   - Akkor kezdheted is.
   Elmondtam neki mi folyik itt és mit tervezek. Az arca folyamatosan komorodott. Mikor befejeztem megcsóválta a fejét.
   - Ez nagyon nem tetszik nekem. Ide lehet, kevesen leszünk ketten. Azt javaslom, jöjjünk vissza máskor a csapattal.
   Mielőtt bármit válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó. Átkukucskáltam.
   Két ember lépett ki egy harmadikat fogva, aki eszméletlenül lógott az egyik vállán. Vajon kit hagyott el a szerencse?
   Fájdalom hasított belém a felismerésre, Adrian volt az.
   A falnak vetettem a hátam, a könnyeimmel küzdöttem. Miért kellett neki ma is bemennie.
   - Utánuk megyünk – suttogtam.
   - Claire…
   - Adrian az – szakítottam félbe. – Nem engedem, hogy baja essék.
   Bólintott aztán kikémlelt.
   - Csináld azt, amit mondok, oké?
   - Jól van.
   Mikor elég távol értek lassan elindultunk. Pár sarkot haladtak, aztán bementek egy hátsó ajtón. Egy alak jelent meg mögöttük, aki körülszimatolt. Félelem kúszott végig rajtam.
   - Strigák – súgta Ardanthe, miután az illető visszament a házba.
   A szó hatására megremegtem. Én is sejtettem ezt, de nem akartam, hogy igaz legyen.
   Az ajtó felé indultam, pedig minden porcikám rettegett. Ardanthe elkapta a kezem és visszarántott.
   - Megőrültél? Meg akarsz halni?
   - Adrian bent van – mondtam alig hallhatóan. Erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrően kijelentettem. – Valakinek segítenie kell rajta! Nem hagyom cserben!
   - Mi is bent maradhatunk, ezzel remélem tisztában vagy?
   Bólintottam. Tisztában voltam a lehetőségekkel, de jelen helyzetben semmi se érdekelt csak az, amit Adrian iránt éreztem.
   - Éjjel van, lehet, itt sincs mindenki – legalábbis ebben bíztam. Az a csoport, aki ilyen szervezetten szerez áldozatokat biztos magas létszámú.
   - Minél csendesebben kell elintéznünk őket, minden lehetőséget kihasználva, hogy külön-külön végezzünk velük! – kezdte kifejteni a tervet Ardanthe. – Az ajtónál valószínű van egy őr, akit ki kéne csalnod!
   - Menni fog – erőltettem magamra egy biztató mosolyt.
   Elindultam az ajtóhoz. Mély levegőt vettem. Lélekben felkészültem, ha kijutunk innen élve, ráérek akkor összeomlani.
   Megbirizgáltam a kilincset, amikor zajt hallottam belülről, felöltöttem a részeg kiscsaj álarcát. A férfi, aki kitárta a bejáratot, Adrian egyik kísérője volt. Enyhén hátratántorodtam.
   - Asszem eltévesztettem az ajtót – motyogtam ostoba vigyorral az arcomon.
   Dülöngéltem picit, amit ő az állapotom mellékhatásának hitt, de csak azért csináltam, hogy mögötte körül nézhessek. Hosszabb, egyenes folyosó nyúlt mögötte, üresen örömömre. A fejemet enyhén oldalra döntöttem, jelezve Ardanthénak, hogy minden rendben.
   - Egyedül vagy?
   - Mint látod – válaszoltam, mire kárörvendő mosoly jelent meg a képén.
   A férfi jobb oldalánál lévő falhoz léptem, mint vártam felém fordult, így nagybátyám könnyen a háta mögé lopakodhatott.
   - Nem akarsz bejönni? – udvariaskodott, bár választásom nem igen lett volna.
   - Kösz, hogy kérded.
   Meglepetten nézett rám, aztán egy kar fonódott a nyaka köré eltörve azt mielőtt bármit csinálhatott volna. Hirtelen lesokkolt a halála hisz ember volt, de nem értem rá ilyesmivel törődni. Előbb utóbb ez a sors várt rá, az mellékes ha strigává válásként. Ardanthe előhúzta a négy elemmel megáldott ezüst karóját.
   Elindultunk a folyosón. Benyitva minden szobába. Az első kettőnél nem hallottunk semmit. A következőtől morajlás hallatszott ki. Ők is meghallhattak minket, mert csend lett, másodpercek múlva pedig szemben állt velünk két striga. Vicsorogva ránk rontottak, vagyis engem az elején békén hagytak, nem jelentettem fenyegetést a számukra csak azután, hogy tűzgömböket kezdtem rájuk dobálni.
   Az egyikük hozzám fordult. A tűz segítségével távol tartottam magamtól, míg Ardanthe elintézte a másikat és a segítségemre sietett. 
   A zajra egy harmadik is előkerült, a másik emberrel. A striga neki vágott a falnak, ahogy elhaladt mellettem. Épp időben néztem körül, a férfi pisztolyt fogott rám. Gyorsan még mielőtt elsüthetné felmelegítettem a fémet. Kihasználva a meglepettségét feltápászkodtam. Teljes erőmből a két lába közé rúgtam. Felkaptam a pisztolyt és odaléptem hozzá.
   - Hányan vagytok még? – kérdeztem halkan, annyi fenyegetést sűrítve a hangomba amennyit csak tudtam.
   - Nincs esélyed – mondta gúnyosan, képen vágtam.
   Odajött Ardanthe hatalmasat vágva a fejére. Ennyit az információszerzésről.
   - Ott egy lépcső – mutatott be abba a szobába, ahonnan az első kettő előjött.
   Lementünk, tágas szobába értünk. Adrian is lent volt, székhez kötözve. Nem tudtam alaposan megnézni, mert a mellette álló striga felénk ugrott. Az előzőek fiatalabbaknak tűntek. Ezen látszott, hogy képzett testőr volt mielőtt át nem változtatták.
   Ardanthét a falhoz kente. Tűzgolyókat dobáltam az arcához, elterelve nagybátyámról a figyelmét. Rám vicsorgott és a közelében álló székek közül az egyiket nekem vágta. Éppen időben húzódtam el előle, a karomat így is eltalálta. Égő érzés járta át a kezem, szerencsére azonban nem tört el.
   Ardanthe ez alatt összeszedte magát, újra támadt. A striga okosnak bizonyult, halálos táncot kezdtek járni. Így mivel egyfolytában mozogtak, köröztek én nem tudtam mit csinálni.
   Adrian mellé léptem, a nyakán harapás nyomot, az arcán pedig ütés nyomát láttam, a szája is felrepedt.  Elkezdtem kioldani a köteléket, de szemmel tartottam a harcot, az alkalmat lesve, hogy segíteni tudjak.
   Aztán minden egyszerre történt. Ardanthe bevitte a halálos döfést. Egy striga pedig előkerült hirtelen a semmiből, valahová elbújt. A testőr éppen csak hogy felé fordult, meglendítette a karót, a striga viszont elkapta a karját és visszafordította Ardanthe felé és szúrt. Lángra lobbantottam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy nem a szívébe döfte, hanem a hasába.
   Majdnem felsikítottam. Fájdalom hasított belém, végig nézve, ahogy összerogyik. Megtartva a tüzet odasiettem.
   - Sajnálom – suttogtam, kitépve a karót belőle.
   A striga felé fordultam. Nehezen elengedtem a tüzet. A bal kezemben lévő pisztoly töltényeit a fejébe lőttem. Persze tudtam, hogy ez nem öli meg, de előnyt engedett nekem. Eldobtam a fegyvert és a karót két kézzel megfogva a szívébe döftem. Tágra nyílt a szeme a döbbenettől. Biztos halála érdekében még mélyebbre nyomtam.
   Kirántottam és megfordultam. Adrian Ardanthe összegörnyedt teste mellett guggolt.
   - Kérlek, gyógyítsd meg!
   - Nem ígérek semmit – nézett fel a szemembe.
   Lehajtotta a fejét. Az arca megfeszült, az összpontosítástól. Magamban imádkoztam a sikerért. Elmondta, hogy ő nem valami jó a gyógyításban, most pedig még vérre is szüksége volt. Hirtelen eszembe jutott a férfi fent.
   Felrohantam a lépcsőn, a karót készenlétben tartva. Egy árva lélek se volt. Az ember még mindig ott feküdt a fal mellett eszméletlenül. Megragadva a két kezét elkezdtem levonszolni. Volt súlya az biztos, ám a lépcső az én javamra szolgált.
   Adrian meglepődve nézett rám.
   - Nincs vérvesztesége, csak ájult – biztattam. Ha iszik belőle, biztos nem árt meg neki annyira, hogy örökre elaludjon. Pár pillanatot hezitált, aztán rátapadt a nyakára.
   Ardanthe mellé térdeltem. Könnyek folytak végig az arcomon. Magánál volt még, de látszott rajta mennyire szenved. Megszorítottam a kezét.
   - Minden rendben lesz – mondtam, magamat is győzködve.
   Adrian újra megpróbálta, mikor befejezte az ivást. Ardanthe sebe gyógyulni kezdett, míg végül csak egy egész kis sérülés látszott.
   - Tovább… nem bírom… - suttogta Adrian alig hallhatóan.
   Az ájulás határán járt. Átkaroltam, a vállamra dőlt.
   - Hé, ne most! – szólaltam meg kissé hisztérikusan. – Hogy vagy? – kérdeztem nagybátyámtól.
   - Azt hiszem, ki fogok tudni jutni.
   Segítettem neki talpra kecmeregni. Elindultunk lassan. Fent még most se volt senki más csak a hullák. Öt striga után reméltem, nincs több a szobákban.
   Az út Ardanthe kocsijához rémes volt. Adriannek teljes támogatásra volt szüksége, sokszor az eszméletét is elvesztette pillanatokra. Nagybátyám pedig néha megint csak rászorult a segítségemre. Szerencsére erős fából faragták, ezért bírta a fájdalmat.
   Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, az ő kedvéért is. Ez kívülről ment is, de belül egyrészt marcangolt a bűntudat, hogy ebbe rángattam bele, kis híján a halálát okozva. Másrészt rettegtem, hogy feltűnik valahol egy striga.
   Óráknak tűnő idő múlva a kocsi előtt álltunk. Harmadik próbálkozásra találtam bele csak a kulcslyukba, úgy remegett a kezem. Besegítettem mindkettőjüket a hátsó ülésre. Miután becsuktam mögöttük az ajtót elöntött a pánik.
   Meg tudod csinálni, képes vagy rá! Hajtogattam magamnak. Valamennyire lenyugodtam és beültem én is.
   - Claire… - szólt Ardanthe miközben az övemet kapcsoltam be. – Jogsi?
   - Tudom, hogy nincs – szakítottam félbe. – A rendőrök a legkisebb gondom.
   Ardanthe csapatának főhadiszállására hajtottam. Dudáltam mikor leálltam a ház előtt. Steven jött ki. Ő volt a legfiatalabb ötjük közül. Barna rövid hajjal, zöldes szemekkel.
   - Helló Claire – üdvözölt mosolyogva, de azonnal lehervadt az arcáról, ahogy komolyan szemügyre vett. Nem festhettem valami jól, a véres göncöket bele se számolva. – Mi történt?
   - Ardanthét hason szúrta egy striga és van egy mora, akinek sürgősen vérre van szüksége – legalábbis nagyon reméltem, hogy az meg persze a pihenés elég lesz neki.
   Eközben megjelent Paul. Magas, izmos alakja és kemény arca ellenére nagyon kedves természettel rendelkezett. Hosszú fekete haját hátul összekötötte.
   Ketten bevitték a házba a sebesülteket. Tom és Erik is egyből odajöttek segíteni. Lefektették őket a két ágyas szobába. Többnyire itt töltötte mind az ötjük az idejét.
   Erik nekilátott Ardanthe sebének ellátásához, ő volt a csapat legjobb elsősegélynyújtója. Soha nem értettem, hogy került ide. Orvos akart lenni. A strigák megölték a párját, de a bosszúért feláldozni mindent? Ezt csak félig értettem meg.
   Leültem Adrian mellé az ágyra és elmeséltem nekik mi történt.
   - Fiúk valamelyikkőtöknek adnia kéne vért neki! – néztem az eszméletlen Adrianre.
   Paul odajött az ágyhoz kezében késsel. Megeresztett egy mosolyt majd megvágta a csuklóját. Összefutott a nyál a számban a kicsorduló vér illatától és látványától, de uralkodtam magamon. Az este történtek alaposan legyengítettek engem is, azonban kibírom addig, míg találok egy etetőt.
   Paul a fiú szájához rakta a kezét. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Adrian szája rátapadt a vágásra és nyeldekelni kezdett. Magához tért ugyan, de szörnyen festett.
   - Claire – szólalt meg.
   - Itt vagyok – fogtam meg a kezét. – Minden rendben van. Pihenj!
   Nem kellett győzködni.
   - Menj, fürödj le! – rakta a vállamra a kezét Paul. – Nézek neked egy tiszta pólót is.
   - Köszi.
   Ahogy bezártam az ajtót, átengedtem magam az érzelmeimnek. Levettem a felsőmet és észrevettem a karomon a horzsolást, ott ahol eltalált a szék. Nem csoda, hogy fájt.
   A zuhanyba a falnak dőlve lerogytam, zokogni kezdtem. Hagytam hadd folyjon rám a víz. Csípte az eleven részt, de nem törődtem vele.
   Ma majdnem elvesztettem Adriant, amibe a szívem is meghasadt. Biztos lettem abban, hogy nem akarok elválni tőle, soha. 
   A könnyeim lassan apadtak el. Végül nagy nehezen összeszedtem magam és visszamentem a többiekhez.
   - Egyből jobban nézel ki – vigyorgott Steven. – Bátor voltál ma, kislány. El fogjuk intézni az egész bagázst, nyugi.
   - Látom, már tervezitek is – néztem a nappaliba, ahol a többiek ültek. Megvonta a vállát.
   - Kérsz valamit?
   - Nem, kösz.
   Bementem a szobába és leültem a két ágy közé.
   Fáradt voltam, de az alvásra gondolni se tudtam. Mihelyt lecsuktam a szemem, az utolsó striga arca jelent meg előttem, ahogy gúnyos mosollyal Ardanthéba szúrja a karót.
   Pár óra múlva felkelt Adrian.
   - Hogy érzed magad?
   - Jól, köszi – mosolyodott el, majd grimaszolt fájdalmában, ahogy meghúzódott az arca. Körülnézett. – Ő jól van? – fordult Ardanthe felé.
   - Ügyesen meggyógyítottad, így már hamar rendbe fog jönni.
   Megpaskolta maga mellett az ágyat. Rövid hezitálás után odaültem. Az egyik kezével megfogta az enyémet. Viszonoztam a szorítását.
   - Fogalmam sincs, hogy köszönhetném meg, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok. De, ha valami bajod esett volna… - végig simított az arcomon. Épp csak hozzám értek az ujjai mégis borzongás futott végig rajtam, jó értelemben. – Ez az egész az én hibám – nevetett fel gúnyosan.
   - Ne hibáztasd magad! – szóltam rá, mert nem tudtam nézni, ahogy gyötri a már eleve sérült lelkét. – Hoztál egy rossz döntést, amikor bementél, ez igaz. Viszont saját akaratunkból mentünk utánad. Mi történt veled? – tereltem a témát kicsit odébb.
   - Az a striga nem nagyon szerette a főnemeseket. Úgy döntött erővel szedi ki belőlem azt, amit tudni akar. Mintha bűbájjal nem tudná egyszerűen megoldani.
   - Mit akart?
   - Bejutni a Királyi Udvarba – elhallgatott, az arca valamicskét megváltozott. – Én vissza akarok menni. – Fájdalmasan hatottak rám a szavai, de az utána következők megnyugtattak. – Velem jönnél? – kérdezte reménykedőn. – Lissával remekül meglennétek, Christiannal pedig tudnád tanulni a mágiát. És… - szünetet tartott, míg kereste a megfelelő szavakat – egy rövid idő múlva, teljesen túl tudnám magam tenni mindenen, ha mellettem maradnál.
   Boldogság öntött el, ezek szerint akar engem, mint normális barátnőt. Nem törődve azzal, mit hagyok hátra, rávágtam azt, amit a szívem üzent.
   - Persze – mosolyogtam. – Veled megyek.
   Felült, kezébe fogta az arcomat.
   - Remélem tisztában vagy azzal, mire vállalkoztál – vigyorgott pimaszul.
   Lágyan megcsókolt. Vigyáztam, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

   - Szeretlek – mondta két csók között.
   - Én is – bontakoztam ki az öleléséből. Megfogtam a kezét és az ajtó felé húztam.
   Miután Ardanthe teljesen rendbe jött, utána indultunk el. Hívtam őt is, de nem akart visszatérni a testőrök életébe.
   A Királyi Udvarban kaptam egy gyönyörű luxuslakosztályt. Adriannel töltöttem szinte minden időmet az elmúlt héten.
   Beiratkoztam az egyik közeli egyetemre is, hogy folytatni tudjam a tanulmányaimat.
   - Sziasztok! – köszöntem belépve a királynő lakrészébe.
   Összejárogattunk négyen – Adrian, én, Lissa és Christian – tanulgatni a mágiát. Ozerával elsajátítottuk a másiktól tanultakat.
   Az elején fura volt, hogy Lissa a királynő, de hamar jó barátnők lettünk. Bár Roset próbáltuk általában elkerülni. Lissát szerencsére nem bántotta ez a dolog, örült nekünk és megértette, hogy könnyebb így Adriannek, aki egész jól kezelte a helyzetet, amikor véletlen összefutottunk vele.
   - Sziasztok – köszöntek Christiánék.
   - Van egy rossz hírem – kezdte Lissa. – A Fortune főnökét nem tudták elkapni.
   A királynő eljárást indított a bár azon dolgozói ellen, akik együtt működtek a strigákkal.
   - Várható volt, hogy nem fog ott maradni – mondta Christian nyugodtan.
   - A strigákat viszont elintézte Ardanthe a csapattal. – Ezzel magamat is nyugtattam, idegesség fogott el az új hírek miatt.
   - Elmennénk enni? – kérdezte Lissa. – Bocsi, csak még nem volt időnk rá – mentegetőzött.
   - Oké – mosolyogtam, közben gyengén oldalba vágtam a könyökömmel Adriant, mert láttam rajta, hogy épp valami szellemes megjegyzést akar tenni.
   Elindultunk az etetők felé. Lissa a hátsó lépcső felé vette az irányt. Szegényt sajnáltam, egy napig se bírtam volna a kísérőket.
   Lent meglepetés várt ránk. A testőr holtan feküdt a folyosón.
   - Micsoda szerencse! – lépett elő a volt főnököm.
   Megváltozott, a bőre kréta fehér lett. A hullára néztem, a nyakán csúnya harapás látszott. Úgy látszik jött bosszút állni rajtunk, amiért tönkre vágtuk az üzletét.
   Christian a háta mögé húzta Lissát. Adrian is mellé akart tolni, de nem engedtem. A lélekkel semmit se ér egy strigával szemben. Összenéztem Ozerával.
   Fegyver hiányban voltunk, de a testőrnél kellett lenni egynek.
   - Ezt akarjátok? – lóbálta meg a zacskót, aminek az aljában ott volt a karó. – Nem lesz rá szükségetek – vigyorgott. – Rossz munkás voltál – a szeme szikrákat szórt rám.
   Tűzcsáppal kivágtam a kezéből a zacskót.
   - Hopsz.
   Christian a csomag után vetette magát, én meg fedeztem.
   - Attól, hogy strigává váltál nem lettél jobb – mondtam gúnyosan.
   Lehet békén kellett volna hagynom. Előre lendült, behúzva nekem egy jó nagyot. Hatalmas reccsenés után a földön kötöttem ki. A fejem lüktetett a fájdalomtól. Elől az orrom tört el, hátul pedig valószínű a koponyám is megzúzódott az eséstől. 
   Annyit láttam még, hogy ráveti magát Adrianra, de az utolsó pillanatban tűz önti el. Ezután lehúzott magába a sötétség. Egyre jobban süllyedtem, miközben a fájdalom semmit se szűnt. Azt hittem meg fogok halni, de aztán kezdett eltűnni a kín.
   - Claire – hallottam Adrian kétségbeesett hangját.
   Lassan kinyitottam a szemem. Lissa felém hajolt. A kedvesem a másik oldalon térdelt. Christian mellett egy másik testőr állt.
   - Alaposan ránk ijesztettél, kis híján kitört a nyakad – mondta Lissa megkönnyebbülve.
   - Sajnálom.
   Adrian segített felülni.
   - Baj, ha mi most lelépünk? – kérdezte Lissát.
   - Nem – mosolygott rám és átölelt. – Örülök, hogy jól vagy.
   - Később beszélünk.
   Felálltunk mind hárman. Adriannal a lakrészem felé indultunk.
   - Hogy vagy?
   - Jól – mosolyogtam rá.
   - Ennek örülök – vigyorgott csibészesen.
   Magához húzott és felemelt, a lábaim a dereka köré fontam. Megcsókolt, először lágyan aztán egyre szenvedélyesebben. Az ágyhoz vitt és lefektetett.
   Zöld szemeiben a vágy csillogott, amikor rám nézett. Ez elöntött boldogsággal és most a halál szájából kilépve csak arra vágytam, hogy a karjaiban legyek, amit meg is kaptam. 

~VA~

Új Esély A Szerelemre?

írta: Vicky

Korhatár :+18
Főszereplők: Rose és Adrian
Stílus:Erotikus
Műfaj:Novella
Tartalma:Ez arról fog szólni hogy Rose és Adrian egymásra fognak találni és lesz köztük egy s más dolog is de ha érdekel hogy mi akkor olvasd végig!


Miután a repülőtérre értem elkezdtem azon gondolkozni hogy most azért utazzam Oroszországba hogy megöljem az a férfit akit szeretek?Igazuk volt a többieknek hogy Dmitrij meghalt és már soha ne m lehetünk már együtt .Ezért úgy döntöttem hogy felhívom Adriant hogy jöjjön értem a repülőtérre és vigyen vissza az akadémiára. Felhívtam és megmondtam neki hogy melyik reptéren vagyok és hol fogom várni ,és ő azt mondta hogy kb. 2-3 óra múlva itt lesz értem .Amíg vártam rá addig vettem egy újságot és a buszmegállónál leültem és elkezdtem olvasni. Később láttam bekanyarodni a reptérre egy piros Mustangot ,és odahajtott hozzám.
-Adrian?-kiáltottam fel.
-Helló Rose ,gyere szállj be!
Beszálltam az autóba és hátratettem a bőröndömet. Mikor megláttam Adriant ,hú nagyon jól nézett ki és csak mosolygott rám.
-Mi az kicsi dampyr ,örülsz hogy látsz?
Beleütöttem a vállába de nem túl erősen hogy vegye a lapot.
- Amúgy örülök,hogy látlak!
- Na akkor vissza az akadémiára?
- Igen.
Amikor mentünk az autóval elérkeztünk egy útszakaszhoz amerre az akadémia található csak levolt zárva. Adrian megkérdezte az őrt hogy meddig fog ez tartani és azt mondta hogy 1-2- napig mert volt egy karambol és valami veszélyes anyag volt rajta és most azt takarítják el.
- Keresnünk kell valamilyen hotelt ahol megszállhatunk 2 napra.
- Oké.-mondtam nem túl boldogan mert Adrian ki tudja mit csinálna velem-
Kb. mentünk 15-20 percet amikor észrevettem egy fényes hotelt.
- Nézd ott van egy szép hotel!
- Aha tényleg ,jó szemed van Rose,Akkor nézzünk el arra.
Mikor odaértünk ,és amikor közelebbről megnéztem ez egy óriási hotel volt és ráadásul gyönyörű. Adrian kivette a csomagokat és bementünk a recepcióhoz.
- Jó napot ,Üdvözlöm önöket a Hetedik Mennyország Hotelban.
- Jó napot mi szeretnék kivenni egy szobát 2 napra - mondta Adrian
- Rendben ,Önöknek tudom ajálni a nászutas lakosztályt!
- Nem mi nem vagyunk házasok!.-kiáltottam fel
Adrian olyan meglepetnek tűnt hogy ezt mondtam és egy kicsit elszégyelltem magam.
- Nem baj de magunk  közt szólva az a legszebb  lakosztály a hotelban mégha nem is házasok .
- Oké kivesszük.-mondta Adrian mosolyogva
mikor bementünk a szobába az egyszerűen káprázatos volt.
-Azt a kúrva eget!
Adrian ezen elnevette magát.
- Bocsi,de én még ilyen szép szobát nem láttam.
- Miért haragudnék meg rád amikor csak elkáromkodtad magad?
- Nem tudom de mindegy.
- Ha gondolod átöltözhetsz mert a hotelnek van egy étterme és úgy gondoltam hogy elmehetnénk vacsorázni.
- Oké akkor átöltözöm csak pár perc.
- Nyugodtan le is zuhanyozhatsz !
- Akkor jó ,de azért sietek majd.
Bementem a fürdőszobába és az is eszméletlen volt és még csak a hálószobára voltam kíváncsi mert azt még nem láttam. Lezuhanyoztam és  kisminkeltem magam végre mert amióta testőrködtem szinte soha nem tudtam kisminkelni magam csak akkor ha volt valamilyen ünnepség. Kimentem a nappaliba és nem volt ott Adrian de éreztem a cigijének az illatát,úgyhogy bementem a hálószobába hogy átöltözzek .A háló is gyönyörű volt benne egy nagy franciaágy és vele szemben egy plazma Tv .Eldöntöttem hogy azt a ruhát veszem fel amit Lisa vett nekem még tavaly és szerencsére volt nálam egy magassarkút is. Miután felöltöztem megkerestem Adriant és meg is találtam, az erkélyen volt és cigizett de amikor meglátott elnyomta a cigijét mert tudta hogy én nem bírom a szagát.
- Elképesztően nézel ki Rose!
- Köszi.
Megfogta a kezemet hogy közelebb húzzon magához és átkarolta a derekamat és mélyen a szemembe nézett.
- Rose te mindig egyre szebb leszel!
-Jaj ,hagyd már abba  a bókolásokat és inkább menjünk vacsorázni!
- Rendben van hercegnőm.-mondta mosolyogva
Átkaroltam a karját és lementünk az étterembe. Az étterem jó nagy volt és többen is ültek az asztaloknál ,minket odakísértek az asztalunkhoz.
- Hölgyem.-mondta Adrian és kihúzta nekem a széket.
- Köszönöm.
Ideadták az étlapokat .Párperc múlva jött a pincér hogy leadjuk a rendelésünket.
- Én előételnek hideg gyümölcs levest kérek és másodiknak pedig Cézár salátát.
- Rendben ,Én ön Uram?
- Húslevest és Marha steaket véresen.
Ahogy ezt kimondta hogy „véresen” egyből arra  gondoltam hogy két napig hogy fogja kibírni vér nélkül, de  most vacsora közben nem akartam megkérdezni majd akkor ha már felmentünk a szobánkba .Amíg nem hozták az ételeket addig nem beszélgettünk  de evés közben sem ,ki az a hülye aki evés közbe beszélget. Amikor végeztünk akkor elkezdtünk beszélgetni.
- Na Rose hogy tetszik a hotel?
- Gyönyörű ,eltudnék itt lenni akármeddig.
- Nincs kedved valamerre elmenni bulizni?
- Ne haragudj Adrian de most nagyon fáradt vagyok ,most inkább pihenni szeretnék.
- Nincs semmi baj  akkor menjünk aludni!
Egy kicsit rosszul éreztem magam hogy miattam nem tudunk elmenni bulizni ,pedig én nagy bulizós vagyok de most tényleg nagyon fáradt vagyok. Felértünk a szobánkba,és levettem a magassarkúmat és bementem a szobába .Leültem az ágyra és bekapcsoltam a tv-t. Adrian is bejött és leült mellém és ekkor megkérdeztem amit kellett.
- Hány napig bírod ki  vér nélkül?
- Két napig.
- Ne hazudj nekem tudom hogy max 1 napig bírnád ki de akkor nagyon elgyengülnél.
- És te honnan gondolod hogy hazudok?
- Emlékszel amikor elraboltak minket a strigák és két mora is velünk volt ,Christian és Mia de ők is éheztek már az első nap.
- Jó és akkor mi van?
- Igyál belőlem!
- Mi?
- Igyál belőlem én már csináltam ezt amikor Lisával együtt voltunk két évig és én szeretném ha megtennéd.
- Nem!.-mondta Adrian egy kicsit idegesen
Fél oldalra raktam át a hajamat hogy bele tudjon harapni a nyakamba,de Adrian nem merte megtenni.
- Adrian tedd meg!.-kiáltottam rám
- Én akarom hogy csináld!
- Jól van  rendben.
Közelebb jött hozzám és amikor a szája a nyakamhoz ért éreztem a fogainak a hegyét és belém harapot.
-ÁÁhh.-felnyögtem
Ez az érzés annyira jó volt amikor az endorfinok belém kerülnek és láttam hogy azért ezt Adrian is élvezi .De az tényleg sokkal jobb volt mikor Lisával csináltam,ez teljesen olyan volt mint egy jó orgazmus. Egy kicsit kezdtem szédülni a vérveszteség miatt és ezt Adrian is észre vette és abba hagyta.
- Jól vagy ?.-kérdezte egy kicsit félve
- Persze jól csak szeretnék aludni.
Ledültem az ágyra  de annyira el voltam fáradva hogy még magamra sem tudtam húzni a takarót,de Adrian betakart .Ő is befeküdt mellém de előtte levetkőzött de természetesen nem meztelenre. Reggel mikor ébredeztem de még egy kicsit túl korán volt de valami meleget éreztem a mellkasomnál és ekkor derült ki.
- Rose eltudnál engedni ,mert kiakarok szállni az ágyból!
- Mi?
Ekkor gyorsan kinyitottam a szemem és észrevettem hogy teljesen átkaroltam Adriant.
- Jaj ne haragudj ,nem vettem észre!
- Én nem haragszom és ezt csak élveztem csak kikell mennem cigizni!Ami tegnap este történt neked kéne rám haragudnod!
- Dehogy is ,én akartam meg amúgy is nekem jól esett.
Olyan szépen nézett rám Adrian azt hittem elolvadok ,de látszik a szemében hogy tényleg szeret engem.
-Akkor oké én felöltözöm és rendelek valami reggelit addig te csak pihenj még.
Én vissza pihentem de később felkeltem és egy nagy csokor vörös rózsa volt az ágyon és egy doboz bon-bon. Mikor kimentem a szobából nem láttam Adriant így átöltöztem mert tegnap nem vetkőztem le és utána bementem a fürdő szobába megmosakodni és megfésülködni. Láttam egy nagy tálcát a nappaliban ami televolt mindenfajta étellel. Volt  tükörtojás,bacon és péksütemények.Én inkább egy csokis croissant ettem. Később kimentem az erkélyre ami hatalmas volt és csak most vettem észre hogy jacuzzi is van itt. Most úgy is olyan hideg van most jól esne egy kis meleg. Visszamentem a szobába felvenni a fürdőruhámat és vittem magammal egy törülközőt is .Beszálltam a jacuzziba és ez annyira jól esett a meleg víz hogy teljesen ellazított .Ekkor betoppant Adrian.
- Jól megíjjesztettél!
- Ne haragudj nem gondoltam hogy itt leszel ilyen hidegben.
- Miért vetted a bon-bont és a virágokat?
-A tegnapi dolog miatt mert elég rosszul éreztem magam miatta és szerintem amúgy is megérdemled.
Ez nekem nagyon jól esett hogy ilyen figyelmes rám és kb. hatszor is bocsánatot kért miatta de hagytam és rá mosolyogtam.
- Hozzak ki egy kis pezsgőt ,mivel úgyis ez az utolsó napunk itt?
- Oké
Adrian hozott két- két pohár pezsgőt és az egyiket ideadta nekem.
- Köszi
- Nincs mit.
- Nem jössz be a vízbe ?Nagyon kellemes.
- Nem hoztam magammal semmit.
- Kit érdekel gyere be alsónadrággal akkor!
- Rendben
Elkezdett Adrian levetkőzni és olyan jó teste volt mint Dmitrijnek .Odajött mellém leült a pohár pezsgővel a kezében.
- Köszi a reggelit amit hoztál.
- Szívesen.
Miközben beszélgettünk bele-bele ittunk a pezsgőnkbe ami isteni finom volt ,de nem rúgtam be tőle. Megittam a pezsgőm és közelebb mentem Adrianhoz.Ő rám nézett és én rá.
- Adrian te tényleg szeretsz engem?
- Igen miért azt hiszed hogy kiakarlak használni?
- Talán.
- Akkor azt már rég megtettem volna hisz tudod hogy rá tudtalak volna venni rá sokszor.
Ebben igaza volt mivel tudott volna alkalmazni rajtam bűbájt de soha nem tette .
Odahajoltam az ajkához ,és lehunytam a szemem a csókra készen. Amikor összeértek az ajkaink először gyengéden ,majd hevesebben csókolóztunk,én az ölébe ültem és átkaroltam a nyakánál és éreztem a férfiasságát a lábaim között. Ekkor ő a nyakamat csókolta én eközben nyögtem halkan és utána visszatért az ajkamra. Felállt a jacuzziból közben én összekulcsoltam a lábamat körülötte és bementünk  a hálószobába. Beértünk a szobába ő lefektetet az ágyra és folytattuk amit eddig is. Felhúztam a lábamat és Adrian felém hajolt és a lábaim között volt és elkezdte csókolni a nyakam,a mellem és a hasamat,szerencsére lejjebb ne ment mert szerintem az már gusztustalan lett volna. Felültem és az ölébe vettetem magam és éreztem a megduzzadt nemi szervét,ő pedig levette rólam a bikini felsőmet. A felsőtestünk egymáshoz tapadt és vissza fektetett az ágyra és most már a takarót magunkra húztuk és az alsónemű is lekerült végre. Csupa vizesek voltunk de minket ez nem érdekelt. Éreztem Adrian felsőtestének minden domborulatait. Nagyon gyengéden csinálta nehogy fájjon nekem de utána ráéreztünk és vadabbul szeretkeztünk. Amikor a testünk összefonódott ez az érzés leírhatatlan volt amikor extázisba estem az orgazmus miatt. Adrian az egész testemet végig csókolta ,de inkább a melleimet ,és ezt nagyon élveztem .Ez a szeretkezés sokkal jobb volt mint a legelső. Elég sokáig csináltuk mikor hol én hol Adrian volt felül. Mikor már elfáradtunk én Adrian mellkasára fektettem a fejemet ,ő pedig megcsókolta a homlokomat. Másnap reggel még mindig Adrian mellkasán volt a fejem az ő keze pedig a hátamon és vissza emlékeztem a tegnapi éjszakára ami felejthetetlen volt. Egy kicsit mocorogtam az ágyban és Adrian is felkelt.
- Jó reggelt hercegnőm.
- Jó reggelt.
- Hogy aludtál?
- Csodálatosan.
Ő pedig megcsókolt.
- Úgy maradnék még veled az ágyban de mennünk kell az akadémiára.
- Ha akarod még egy napra maradhatunk.
- Nem, nem kell megyek felöltözök és elpakolom a cuccaimat.
- Jó én addig nézek míg te öltözöl.
Gyorsan felvettem az alsóneműmet de a melltartómat nem tudtam bekapcsolni.
-Adrian nem segítenél bekapcsolni?
Kiszállt az ágyból és odajött mögém és bekapcsolta a melltartómat és utána megcsókolta a nyakamat, ami jól esett. Kimentem a nappaliba elpakolni mindent. Amíg pakolásztam addig Adrian mögém lopózott és átkarolt hátulról és megint megcsókolt. Felemelt az asztalra és folytatta.
- Mit csinálsz?
- Szeretlek.
- Jó de az asztalon?
- Aha.
Ez egy kicsit meglepett hogy az asztalon akar szexelni de nekem mindegy volt amúgy is nem a helyszín a lényeg. Levette a felsőmet és a nadrágomat és lehajította a földre én pedig az ő ruháit. Mikor már csak a fehérneműink voltak már csak rajtunk  és szinte majdnem letéptük egymásról. Éreztem megint azt az érzést amit előző éjszaka. Fel-fel nyögtem ,de persze nem a fájdalomtól hanem az örömtől és erősen átkaroltam a tarkójánál a kezeimet..Adrian nagyon kívánt engem és ez egy kicsit fájt és ezt ő is észrevette ezért  visszavett a tempóból. Ráfektetett az asztalra és szenvedélyesen csókolta a testemet
- Rose te szeretsz engem?
- Igen .
- Akkor lennél a barátnőm?
- Igen de nem tehetem.
- Miért?
- Emlékszel amikor elmentünk a király udvarba akkor Tatjana magához hivatott hogy kopjak le rólad mert én csak egy olcsó kis szajha vagyok,meg azt akarja hogy te Lisát vedd feleségül de azt te is tudod.
- De én nem szeretem Lisát, én téged szeretlek.
- Én meg téged.
Átöleltük egymás és smároltunk .Megkérdeztem megint hogy inna–e a véremből és beleegyezett .Adrian végigsimította a nyakamat az ujjaival és odatette az ajkát .A fogai bele mélyedtek a nyakamba. Amikor végzett ,felöltöztünk és lementünk a recepcióra hogy kifizessük a szállást utána pedig beültünk a piros Mustangba és indultunk vissza a Szent Vlagyimir Akadémiára. Miközben mentünk az akadémiára én gondolkozni kezdtem a mi kapcsolatunkról és eldöntöttem hogy titkolni fogjuk ezt a dolgot valameddig .Én nagyon örülök hogy Adriannal összejöttem mert ez egy új esélyt ad nekem a szerelemre,mert eddig azt hittem hogy csak Dmitrijt tudtam volna csak szeretni.

~VA~

Visszakapott lélek

Írta: Rose

Korhatár: nincs

Spoiler: VA 6ik könyv miatt.

Bevezető: Mindig is kíváncsi voltam hogyan fogadná Dmitrijt a családja, miután visszaváltozott damyprrá. Ez a kis szösszenet erről szól. :)

Jó olvasást mindenkinek.:)

Olyan érzésem volt, mintha nem is másfél év, hanem legalább két emberöltőnyi idő telt volna el azóta, hogy utoljára ezen a tájon jártam. Akkoriban szent cél vezérelt, egy magamnak és Dmitrijnek tett ígéret: meg kellett ölnöm életem értelmét! Ez hozott akkoriban Oroszországba.

Most már azt mondhatom, szerencsére elbuktam a végső próbán, és a karóm célt tévesztve hatolt a striga Dmitrij mellkasába. A szíve érintetlen maradt, és ez tette lehetővé, hogy most itt ülhessen mellettem a kocsiban, miközben épp a családjához tartunk.

Éreztem rajta, hogy ideges. Azóta, hogy Lissa a lélek segítségével visszahozta őt az élőhalott létből, még nem volt alkalma felkeresni oroszországi rokonait és nem tudta hogyan fogják fogadni. Ha egyáltalán képesek lesznek elhinni a lehetetlent…

Nem kezdtem bele egy újabb „minden rendben lesz…” kezdető szónoklatba, inkább az elsuhanó tájat figyeltem. Oroszország fantasztikus volt. Ezt első itt tartózkodásom alkalmával is megállapíthattam. Elképzelni is nehéz volt viszont, hogy valaki itt nőjön fel, ilyen közösségben. Én az iskolához voltam szokva, ott éltem születésemtől kezdve. Nem igazán tudtam milyen az, ha az embernek családja van. Anyja, akihez odabújhat, testvérei, akikkel csintalanságokat eszelhet ki. Az egyetlen családmodell előttem Dragomir-ék voltak, aztán a haláluk után már senki. Csak Lissa maradt, mint védelemre szoruló kishúg, akin mindig rajta kellett tartani a szemem. Nem csak a testőrkötelesség miatt, hanem mert számtalan veszély leselkedett rá.

Másfél éve azonban abban a szerencsében részesültem, hogy megismerhettem Dmitrij családját. Egy rövid ideig velük éltem, befogadtak, és mert úgy tudtuk, aki strágává változott, az nem hozható vissza, Dmitrij özvegyeként tekintettek rám, annak ellenére, hogy közel sem voltunk házasok.

- Mire gondolsz? – szakított ki hirtelen Dmitrij a gondolataimból.

Felé fordultam, hogy legalább egy pillantást vethessek markáns arcára, ami most is nagyon komoly volt, mint szinte mindig. Ő volt a legjobb testőr!

- Csak nosztalgiázom – válaszoltam egy mosoly kíséretében.

- Arról, ami akkor történt…

Szándékosan nem fejezte be a mondatot, de erre nem is volt szükség. Jobban ismertem, mint a saját tenyeremet és tudtam, még mindig nem szívesen beszélne arról, amikor strigaként fogságban tartott engem és az állandó harapásokkal elbódította a tudatomat, hogy meggyőzzön, csatlakozzam hozzá. Mitagadás, én sem szívesen emlékeztem vissza arra az időre.

- Mikor a családoddal éltem – mondtam, szándékosan kerülve a striga témát.

- Örülni fognak neked – jelentette ki.

- Ahogy neked is – vágtam rá. Félt a találkozástól. Sosem vallotta volna be, ahhoz túl makacs volt, de én tudtam. A helyében én is féltem volna.

Nem válaszolt szavaimra, ezért a kezéért nyúltam. Még mindig kicsit furcsa volt, hogy bármikor megtehetem ezt az apró mozdulatot. Néhány hónapja még elképzelhetetlen volt egyrészt a tanár-diák kapcsolat miatt, másrészt Dmitrij hajthatatlan ellenállása miatt. De most akkor értem hozzá, amikor csak akartam. Akkor csókoltam meg, amikor csak akartam. Mindketten felnőttek voltunk, és nem kellett tovább titkolnunk egymás iránt érzett szerelmünket.

Összefontam ujjainkat a két ülés között, mire egy hálás mosolyt kaptam tőle. Tekintetében ezúttal is fellángolt a szerelem, ami mindig megdobogtatta a szívemet.

Az út még jó fél óráig tartott, amit beszélgetve töltöttünk. Próbáltam elvonni Dmitrij figyelmét ez elkövetkezőkről és mindenféléről fecsegni neki, ami csak eszembe jutott. Aztán mikor beértünk Bajára, egyszeriben már nem csak Dmitrij volt ideges és izgatott, hanem én is.

Bár hosszú évek óta nem járt már az otthonában, elsőre megtalálta a házat, majd leparkolt előtte. Emberi mértékkel nézve, kora este volt. Épp alkonyodni készült, mikor kéz a kézben elindultunk befelé. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant, mintha kopogni készülne, de aztán határozottan lenyomta a kilincset.

Beszéd hangjai szűrődtek ki, méghozzá a konyha irányából. Felismertem benne Olenát és Viktoriát, valamint a háttérből babagügyögés is hallatszott.

- Hahó! – kiáltottam be, hogy azért ne váratlanul essünk be hozzájuk. Bár a koronázás után odaszóltam nekik, elmeséltem nagyvonalakban, hogy mi történt Dmitrijjel, hogy ismét dampyr, azért félő volt, hogy halálra rémülnek, ha csak úgy meglátják. A látogatásunkról viszont nem értesítettük őket.

A beszélgetés úgy maradt annyiba, mintha kikapcsolták volna a lejátszót. Már csak a kisbaba hangjai szűrődtek ki, valamint az izgatottan közeledő lépések.

- Rose? – kérdezte Olena már azelőtt, hogy megpillantott volna. Hangjában izgatottság és remény vibrált, majd mikor kilépett a konyhából és megpillantotta kettősünket, földbe gyökerezett a lába. Szája elé kapta a kezét, szemei azonnal könnybe lábadtak, majd a következő pillanatban már előttünk is termett. Sosem láttam még őt ilyen gyorsan mozogni. Karjai közé kapta Dmitrijt, aki maga is anyja köré fonta karjait. Időközben csatlakoztak a többiek is. Ott volt mindenki: Karolina és a gyerekei, Viktoria és Sonja, karjában a kislányával, valamint Jeva is előbotorkált nagy nehezen.

A következő pillanatok az öröm és viszontlátás könnyeiben teltek. Mindenki sírt, engem és Dmitrijt is beleértve. Ilyen megható dolgot szinte még sohasem láttam. Egy család, amely visszakapja halottnak hitt szerettét…

Az orosz nem az erősségem, de Olena állandóan ismételgetett szavai közül felismertem az „édes kisfiam”-ot, ahogy gyönyörködött a másfél fejjel magasabb fiában. Már attól is boldog voltam, hogy láthattam őket. Nem volt értelme aggódni hogyan fogadják majd. Szerették Dmitrijt, és most nem győztek hálát adni Istennek, amiért visszakapták. Én is így voltam vele.

Miután mindenki kedvére ölelgette és próbálta kiszorítani Dmitrijből a szuszt, engem kaptak a „karmaik” közé. Olena két igazi, anyás csókot nyomott az arcomra, majd vagy egy percen keresztül nem eresztett. Akárcsak Karolina és Sonja. Victoria már kicsit tartózkodóbb volt, tekintve, hogyan váltunk el egymástól anno, de miután kedvesen rá mosolyogtam, ő is a nyakamba vetette magát, majd hogy senki se hallja, bocsánatot kért akkori viselkedéséért.

- Már rég elfelejtettem – mondtam neki. Ahogy elnéztem, jót tett neki az eltelt idő. Felnőtt közben. Már közel sem az a szeleburdi kamasz volt, hanem egy fiatal nő, aki képes lenne meghódítani a világot. Legalábbis ezt a benyomást keltette.

Végül Jeva is sorra került nálam. Az idős asszony összehúzott szemöldökkel lépett elém, majd biccentett egyet, és ugyanolyan arckifejezéssel indult vissza a konyhába. Miért is nem lepődtem meg ezen?...

- Gyertek már beljebb – fogta meg fia kezét Olena és ő is a konyha felé indult, minket is magával húzva.

Ahogy sejtettem, épp vacsoráztak. Az asztal, mint mindig, ezúttal is rendesen meg volt pakolva mindenféle jóval. Első ránézésre össze is futott a nyál a számban. Főleg, mikor megláttam a sült csirkecombokat középen. Nem ellenkeztünk, azonnal rávetettük magunkat.

Sosem láttam még Dmitrijt ilyen jóízűen enni. És ahogy ezen elcsodálkozva figyeltem, egyéb változások is szembetűnővé váltak. Nyugodt volt, mintha valamiféle belső béke szállta volna meg. Hazatalált, otthon volt, ahová mindig is vágyott a szíve mélyén.

Ám mint mindennek, ennek is vége szakadt egyszer. Még alig fejeztük be a vacsorát – evés közben semmiségekről beszélgettünk -, mikor Karolina robbantotta a bombát:

- Milyen volt, amikor… - kereste a szavakat, majd végül csak kimondta. – Amikor striga voltál?

Dmitrij jókedve azon nyomban semmivé foszlott. Arcára visszatért a jól ismert érzelemmentesség, a testőr álca, melyet nap mint nap mutatott a világnak és ami alá oly keveseknek engedett betekintést.

A többiek is észrevették a változást, és gondterhelten összenéztek, miközben Dmitrij megrögzötten kerülte a tekintetüket. Előttem is szégyellte mindazt, amit akkoriban tett, nemhogy a családja elől, akiket mindennél jobban szeretett, és akik el sem tudták képzelni milyen egy striga valójában, mert még egyel sem találkoztak életükben. Én tudtam, találkoztam velük, harcoltam velük… és Dmitrijjel akkoriban együtt is éltem, így első kézben szerezhettem igencsak kellemetlen tapasztalatokat ezzel kapcsolatban. De én már továbbléptem. Elengedtem a múltat, megbocsátottam. De Dmitrij nem. Ő még nem volt rá képes. Visszakapott lelke mélyén még mindig gyötörte a bűntudat. Küzdött ellene, harcolt és egyre közelebb került a győzelemhez, de még hosszú út várt rá. Mégis én biztos voltam benne, hogy sikerrel fog járni. Képes lesz megbocsátani saját magának és elfogadni, hogy most már az is az élete része. Olyasmi, amitől az ember sosem szabadulhat meg, de talán megpróbálhatja kihozni belőle a legjobbat, amit az adott körülmények megengednek.

A nyakamat tettem volna rá, hogy Dmitrij is rá fog erre jönni a közeljövőben és felhasználva tapasztalatait, még kiválóbb testőrré válik!