Nazar

Nazar

írta: Róza Nyikolova

Korhatár: 15

Rövid ismertető: Janine Hathaway megismer egy fiatal, jóképű morát, és még csak nem is gondol bele, mi fog vele történni…

- Neve? – kérdezte a mora recepciós. Hangja és egész megjelenése hiába volt végtelen kedvességet sugárzó, mégis úgy éreztem mintha a fejemet harapná le.

- Hathaway. Janine Hathaway. – mondtam félénken, annyira halkan, hogy megismételtette velem. A többiek mögöttem jót röhögtek. Sose kedveltük egymást túlságosan. Ez elmúlt évek, amiket a Szent Praskovitya Akadémián töltöttem akár kellemes is lehetett volna, ha nem viselkedtem volna állandó kívülállóként. Édesanyám halála után – ami öt éve történt – szinte teljesen befelé fordultam, az iskola kifejezett kérése nélkül sohasem hagytam el az Akadémia területét, egész életemet Dublin- ban töltöttem. Ez persze megtriplázta félelmemet a vizsga utáni Udvarba való utazás miatt.

De most… most ott voltam, Pennsylvaniában a Pocono hegység mellett valami eldugott helyen, amiről az emberek nem is nagyon tudnak. Pedig gyönyörű volt, merőben más, mint odahaza. Az emberek nyüzsögtek, az egész ki volt világítva, olyannyira, mintha tényleg nappal lenne. Az élet pergett körülöttem, mindenki el volt foglalva valamivel – kávézott, munkába indult, vagy éppen dolgozott, ünnepelt, szórakozott – én meg csak álltam ott a bőröndjeimmel a kezembe próbáltam kikerülni a szembe jövőket. Mintha egy folyóban lennénk halak, csak éppen én az árral szemben úszok.

Most, hogy túl voltam a „regisztráláson” végre megkereshettem a szobámat a Testőrök Épületében.

Testőr, az vagyok. Éveken át tartó kemény edzések, védekezési és védelmezési stratégiák tanulása után végre elértem a célom, amire mindig is vágytam. A következő egy hétben bálokra kell majd járnom, különböző morákkal beszélgetnem, elbűvölnöm őket, hogy aztán majd egy nemes remélhetőleg engem válasszon. Nem érdekelt, hogy ez úgy hangzott mintha valami kiképzett állatok lennénk, akik közt kedvükre válogathatnak, örültem, hogy része lehetek a rendszernek.

Végre megtaláltam a szobát, ahová a recepciós irányított bár erősen kételkedtem benne, hogy jó helyen járok mikor meghallottam a nyitott ajtón kiüvöltő zenét. Ramones ha nem csal az emlékezetem. Belestem a szobába, majd leesett állal bámultam. A berendezés nem volt túlkomplikált, két ágy, éjjeliszekrények, egy asztal, de, ami a legjobban felkeltette az érdeklődésem az az egyik ágyon nagyban ugráló lány volt. Haja hosszú volt és fekete, minden egyes ugrásánál körülötte csapkodott. Egy öt számmal nagyobb pólót viselt, amire ha jól láttam csak annyi volt írva, hogy Bite me!, ami egy vámpírokkal teli mini városban feltűnően szenvtelen. Mindeközben pedig torka szakadtából üvöltötte, hogy I belive in miracles!

Mivel a kopogásomat nem hallotta és túlságosan el volt foglalva az idétlen ugrándozással nem vette észre, hogy bejövök csak akkor, amikor lekapcsoltam a zenét.

- Ez az én szobám. – mondtam kicsit talán túl nyersen. Nem igazán jött be ez a fogadtatás.

- Látom, nem megy az osztozkodás, szobatárs. – ugrott le nevetve az ágyról. Valamifajta furcsa, akcentussal beszélt, amilyet még sohasem hallottam és nem is tudtam megfejteni honnan valósi. – Dalma Mazur. – nyújtott kezet. Török. Vagyis az egész világról idehozzák a végzett tanoncokat? Így elég esélytelen, hogy engem választ egy nemes. Bár elég jó az átlagom, a vizsgán is remekül szerepeltem…

- Hahó! – lengette a kezét a szemem előtt Dalma. – Velem vagy még?

- Igen. – sóhajtottam, majd becsuktam az ajtót és a bőröndömet az egyik ágyra hajítottam. Igazából nem volt nagy választási lehetőségem, a másikra már ki voltak dobálva a török lány cuccai. – Janine vagyok. – feleltem, de nem ráztam vele kezet. Mintha észre se vette volna, csak nevetett. 

- Nem jártál még itt ugye? – kérdezte mikor látta mennyire bizonytalan vagyok. Igaz is, a saját környezetemben általában rendkívül magabiztos vagyok, tudom, mi hol van, mit használhatok fegyverként, nincs ez az állandó bizonytalanság. Persze mindez a kiszámíthatatlanság hozzátartozik, ahhoz, hogy jó testőr legyek. Csak meg kell még szokni.

- Miért, te igen? – nagyon ritka, hogy egy dampyr eljut az Udvarba a vizsga előtt.

- Persze, minden nyáron jövök apához és a bátyámhoz. – felelte majd halkabban, ugyan de még mindig hangosan visszakapcsolta a zenét, miközben elkezdett kipakolni. Követtem a példáját. Kijelentésén meglepődtem. Két dampyrnak nem lehet gyereke, ez genetikai képtelenség, a mora nők viszont nem szeretnek fél vámpírokat szülni. Úgyhogy a szülei vagy egy igen szokatlan párt alkotnak, vagy apuci mora, csak furcsa mód foglalkozik a dampyr gyerekével. Na, ez se túl elterjedt. A mora férfiak csak szórakozás céljából vannak együtt a fajom női tagjaival, akik gyakran teherbe esnek, majd kommunákban nevelik fel együtt a gyermekeiket. Sosem tudnék egy ilyen helyen élni, sőt anyaként sem tudom elképzelni magam. A testőrködésnek élek, nem hinném, hogy valaha is vállalnék gyereket.

- Oké. – motyogtam, illetlenség lett volna rákérdezni.

- Ha akarod, bemutatlak a bátyámnak. Ibrahim igazán jóképű. – kuncogott mindentudóan.

- Nem köszönöm. – ráztam rögtön a fejem és fülig pirultam. Én és a fiúk… sosem voltam igazán otthon a témában.

A napom többi része igazán csöndesen telt. Elpakoltam, megpróbáltam kipihenni az utazást – Írország elég messze van innen – de Dalma nem hagyott. Miután harapófogóval, ugyan de kihúzta belőlem, hogy még sosem volt barátom, sőt még sem is csókolóztam senkivel szent küldetésének tekintette, hogy a ma este kerítünk nekem valakit. Kifogásom ugye nem volt, a bálok csak holnap kezdődnek, úgyhogy hangos tiltakozásomat teljesen figyelmen kívül hagyta.

- Talán Abe-nek van egy két barátja… - töprengett hangosan. – Vagy apu ezt is megtiltotta… - forgatta a szemét bár hangjába némi düh is keveredett.

- Megtiltotta? – nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy rákérdezzek.

- Apu és Abe közt nem túl jó a viszony. Tahir Mazur azt akarja, hogy az egyetlen fiacskája a nyomdokaiba lépjen. – magyarázta miközben a tükör előtt nem kis mennyiségű sminket kezdett el magára mázolni. Bár meg kell hagyni jól nézett ki. – Apu az előző királynő tanácsosa volt és most Tatjana mellett próbálja bebiztosítani magát és Ibrahimet. Nem túl nagy sikerrel, mert a bátyám ellenáll. – sóhajtott, majd mintha felkapcsolták volna a villanykapcsolót hirtelen sokkal jobb kedve lett. Felkapta a sminkkészletét és fenyegető léptekkel elindult felém.

- Most te jössz!

A későbbi időkben megtanultam, de már ott elkezdtem kapizsgálni, hogy Dalmának nem lehet ellentmondani. Az a nő mindig azt teszi, amit abban a pillanatban jónak lát, sohasem gondolja előre végig a cselekedeteit, és, hogy azok hogyan hatnak a környezetében élőkre. Itt nem csak a sminkelésről volt szó, az életem alakulásában meghatározó szerepet játszott ő, és az állandó ténykedése, hogy pasit szerezzen nekem…

Mikor kisebb harc árán, de megadtam magam elkészült a teljes új Janine. Vörös hajamat – ami a hátam közepéig ért, még nem tudtam rávenni magam, hogy levágassam – kivasalta, szemeimet jó erősen kihúzta, ezzel kiemelve, hogy milyen sötét barnák. Meg kell, hagyjam, megszépültem mire végzett velem.

- Tényleg jó! – mosolyogtam, mikor elém rakta a tükröt. – Kár, hogy teljesen értelmetlen.

- Te meg miről beszélsz? – úgy nézett rám, mint aki éppen azt jelenti be, hogy nem szokott tv-t nézni. Ami igaz is.

- Hát… ma nem lesz semmi… Úgy értem a morákkal csak holnap fogunk… - nem fejezhettem be, mert jóízűen felröhögött. Nem volt túl nőies.

- Nem is a hülye nemesekkel fogunk találkozni! Illetve… azt hiszem az elkerülhetetlen, de mi bulizni megyünk!

- Mi? Hova? Miért? – kérdeztem gyorsan és egy zsepi után kaptam, hogy letöröljem az arcomról a festéket. Így nem mutatkozhatok!  Mit fognak gondolni rólam?

- Jaj, ne gyerekeskedj…

Mint mindig most sem tudtam Dalmát lebeszélni a tervéről, miszerint ő elvisz engem bulizni és bemutat az itteni barátinak. Hosszas vitatkozás árán egy hosszú szoknyában és egy feszes topban már kint is voltunk. Dalma úgy ismerte ezt a helyet, mint a tenyerét és rögtön az egyik legzajosabb és legkeresettebbnek tűnő bár felé kormányzott. A kidobó srác amint meglátta beengedett minket, sőt még meg is ölelte szobatársam.

- Mit kérsz? – kérdezte mikor leültünk a bárhoz.

- Csak vizet.

- Ugyan már! – legyintett majd a pultos felé fordult. – Két martinit, Szépfiú.

Éppen ellenkezni próbáltam – úgy fest mi semmiben sem értünk egyet – mikor megakadt a szemem valakin. Két mély barna szem bámult rám érdeklődéssel és csodálattal vegyesen. Az arc, amiből engem figyel kicsit hosszúkás volt, és egy morához képest feltűnően barna. Mintha egy kreol bőrű egyén elsápadt volna valamilyen betegség miatt. A férfi mégsem tűnt betegnek, sokkal inkább életerősnek és kíváncsinak. Egyszerű fekete pólót viselt, hozzá fekete nadrágot viselt és meglepő módon a haja is koromfekete volt, pont, mint Dalmának. Ha belegondolok kicsit még hasonlított rá. De ott és akkor nem volt kedvem gondolkodni, csak az számított, hogy a rejtélyes, jóképű idegen valami mondva csinált indokkal lerázta a srácot, akivel éppen beszélgetett majd elindult felénk. Vékony, szigorú ajkait egy szívdobogtató mosolyra húzza, amitől úgy éreztem menten elájulok, még bele is pirultam.

Gyorsan kortyoltam egyet az elém lerakott italból, nem is figyelve mi az. Pedig nagy hiba volt. A Dalmával folytatott vitában ugyanis alul maradtam ezért a martini – amire egyáltalán nem számítottam – perzselő nyomot hagyva szánkázott le a torkomon. Fuldokolni kezdtem, köhögve próbáltam megszabadulni az alkohol okozta kellemetlen érzéstől, hiába. Hirtelen egy nagy meleg kéz ütögette meg a hátamat, és ahogy az idegen hozzámért hirtelen a nevemet is elfelejtettem.

- Jól vagy? – kérdezte lágy, megnyugtató mély hangon, amitől félrevert a szívem és megint elpirultam. De most legalább betudható volt a szerencsétlenkedésemnek az itallal.

- Persze. – motyogtam.

- Csak, hogy megvagy! – kiáltott mellettem Dalma majd lecsapta üres poharát az asztalra és az idegen mora nyakába ugrott. Hirtelen nem tudtam min lepődjek meg jobban: hogy máris megitta a tüzes vizet, vagy, hogy ismeri a szexi srácot. Úgy döntöttem egyiken sem, hiszen ő Dalma…

Törökül váltottak pár szót, majd hirtelen felém fordultak.

- Abe ő Janine a szobatársam. Jane ő Ibrahim…

- A bátyád. – suttogtam és próbáltam nem a szemükbe nézni. Inkább Abe nyakában lógó ragyogóan színes kasmírsálat fixíroztam. Ez volt az egyetlen szín rajta.

- Örülök, hogy megismerhetlek Jane. – nyújtott kezet Abe.

Pironkodva elfogadtam majd nagy levegőt véve a szemébe nézte és eldöntöttem, hogy akármilyen helyes is nem fog rám hatást gyakorolni. Nem mikor életem legfontosabb hete áll előttem, a jövőm függ tőle.

- Janine. – javítottam ki és mosolyogva megráztam a kezét. – Szép sál.

- Családi örökség. – húzta el száját, amin Dalma jót nevetett. – Apa tegnap adta. Azt szeretné, hogy holnap bemenjek és az újdonsült királynő talpát nyaljam…

- Hogy mondhatsz ilyet? – teljesen ledöbbentett, hogy valaki ilyen tiszteletlenül beszél Tatjanáról.

- Egyszerűen. Nem bírom a nőt. – felelte. – De hugi most mennem kell, Jake már vár rám. Holnap a vacsinál? – kérdezte mire Dalma bólintott. – Te is jöhetnél. – mosolygott rám, amitől egy pillanatra elfelejtettem lélegezni. Csak egy egyszerű bólintást tudtam kipréselni magamból. Abe intett majd el is tűnt. Mintha sosem jött volna oda hozzánk, az egyetlen, ami rá emlékeztetett az a szaporán dobogó szívem volt, ami csak azért sem akart lenyugodni.

Lelépett, úgyhogy én próbáltam a kezembe tartott pohárra és annak tartalmára koncentrálni, és minél előbb elfelejteni az előbbi kis jelenetet. Nem túl nagy sikerrel. Ibrahim arca, sötét szeme beleégett a memóriámba, úgy éreztem sosem leszek képes elfelejteni…

***

Másnap reggel enyhe hányingerre ébredtem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni és az előttem álló eseményekre koncentrálni. A pia és a túlzott izgalom együtt nem tesz jót nekem.

De mindez nem volt elég, hogy vidámmá és szeretetteljesség varázsolja a napomat, Dalma még a reggeli kávé előtt bejelentett, hogy beszélt egy bizonyos Irinával és ma délután náluk eszünk. Abe-el. Innentől fogva nem volt szükségem kávéra, teljesen éber voltam.

- Mi?

- Meghívott! Emlékszel? Vagy túlságosan lekötött, hogy hatalmas szemekkel bámuld?

- Miiii? – ismételtem magam zavartan és némileg felháborodottan. Dalma csak nevetett és tovább pakolászott és fárasztott azzal, hogy nem tudja melyik Ramones pólóját vegye fel, és közben vagy ezer decibellel üvöltette a Somebody put something in my drink – et.

Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, valamit beleképzelt egy teljesen átlagos beszélgetésbe. Ugye?

Tőlem szokatlanul sok időt töltöttem ruhaválogatással, mígnem hagytam az egészet a búsba és felkaptam egy térd fölé érő barna újatlan ruhát, aminek az alját fehér rózsák díszítették.  Hajamat kiengedtem. Nem festettem túlzottan figyelemfelkeltően, de nem is elhanyagolhatóan. Bár az én esetemben az utóbbi mindig sikerül, akármiben vagyok is.

Ez csak egy vacsora. Dalmával és a bátyával. Aki idegen, nem ismerjük egymást… - győzködtem magam egy ideig, de aztán mikor fél óra elteltével a gyomromba még mindig ezerszám vergődtek a pillangók, úgyhogy feladtam.

Mazurék gazdagok voltak, nem egy nemes család, de azért tehetős. A lakásról sütött, hogy van mit a tejbe aprítani, mégis otthonos volt fényképekkel és csecsebecsékkel. Mikor megismertem Abe édesanyját, a fiatalos, orosz Irinát már nem bírtam tovább muszáj volt megkérdeznem.

- Hogy lehet, hogy te vagy az egyetlen dampyr? – hajoltam oda Dalmához és próbáltam minél halkabb lenni, de a szemem sarkából láttam, hogy Abe visszafolyt egy mosolyt.

- Az én szülőanyám dampyr volt, de nem sokkal a születésem után meghalt egy harcban. Irina nevelt fel, mindig is őt tekintettem az igazi anyámnak.

- Akkor hogyhogy Abe a bátyád… - tűnődtem hangosan. Dalma jelentőségteljesen nézett rám, úgyhogy jobbnak láttam befogni. Szóval Irina meg lett csalva. Szegény. De most komolyan mire számított? Jó hogy nem egy hárem tagja. Na, jó ez nem volt szép…

Irina gyönyörű nő volt, búza szőke haja és tengerkék szeme merőben különbözött Tahir sötét árnyalataitól.

A vacsora kellemesen telt, az étel finom volt, csak pár kérdésre kellett válaszolnom, de a beszélgetés nagy része törökül vagy oroszul zajlott. Még szerencse, hogy az utóbbit beszélem. Az idő nagy részében Dalma beszélt, Abe teljesen csendben ült csak néha hördült vagy nevetett fel valamin. Csak úgy mellékesen a szemem sarkából néha felé lesetem és láttam, hogy engem néz. Mikor egyszer hosszabb időre elkapta a pillantásom szinte elpirultam.

Miután végeztünk a nappaliba folytattuk tovább az estét, Dalmának még mindig be nem állt a szája – most éppen angolul magyarázott, micsoda meglepetés, egy Ramones számról - mikor Abe felállt és bejelentette, hogy meg akar mutatni pár dolgot az Udvarban a vendégüknek.  Annyira belemerültem a gitárszóló pontos elemzésében – elképesztő, hogy Irina még nem aludt el – hogy először fel sem fogtam, hogy rólam beszél.

- Neeem… - tiltakoztam, talán kicsit túl gyorsan. – Egyáltalán nem szükséges. Amúgy is nem sokára megyünk. Igaz? – néztem némileg kétségbeesetten barátnőmre.

- Áh! Még van három órád. – legyintett és folytatta és csak folytatta és csak…

- Jane? – pillantott rám Abe, és már akkor tudtam, hogy elvesztem mikor meghallottam a hangjában azt a bizonyos élt. Jót szórakozott ellenállásomon, és akármennyire is borzasztóan félénk vagyok, nem hagyhatom, hogy viccet csináljanak belőlem. Megint.

- Janine. És rendben. De ne hidd, hogy élvezni fogom. – morogtam felhúzott orral, majd magamra rángattam a pulcsimat. – Azért még találkozunk? – lestem vissza Dalma felé.

- Hát, ja… De ne számíts masszív felmentő seregre szerény személyemben. Már le van tárgyalva Tatjanával és Jonsonnal a testőrök vezetőjével, hogy Irina mellett maradok. Úgyhogy csak a formalitások miatt leszek jelen.

- Oh… Oké. – motyogtam kicsit csalódottan. Arra számítottam végre lesz valaki mögöttem, akire számíthatok. Úgy látszik, megint egyedül kell végigcsinálnom.

Amennyire gyorsan csak tudtam kiszáguldottam az udvarra. Nagy erőfeszítések árán visszanyeltem könnyeimet. Nem az zavart, hogy Dalma nem lesz mellettem, hanem az, hogy soha senki nincs mellettem.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. – veregette meg a vállam Abe. A nagy rohanásban meg is feledkeztem róla, de láthatóan beért. Juppi. A legkevésbé ahhoz van kedvem, hogy elviseljem azokat a számomra is furcsa érzéseket, amiket a jelenléte okoz.

- Félek. – csúszott ki a számon, ezzel magamat is megleptem. – Magányos vagyok…

Abe kedvesen rám mosolygott majd odavezetett a virágágyás mentén lévő padhoz és leültetett. Kihalászott a pólója alól egy bőr madzagon függő alulettet.  Vízcsepp alakú volt, és négy színes körből állt. A legbelső apró pont fekete, körülötte világoskék, majd fehér, és a legnagyobb sötétkékben pompázott. Mindez üvegből, de nem volt nagyobb, mint egy kavics.

- Ez egy nazar. – akasztotta a nyakamba. Nyilvánvalóan sokat jelentett neki – csak később tudtam meg, hogy még akkor kapta az apjától, mikor még jóban voltak – ha magánál hordta. Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak erre a kedves gesztusra, úgyhogy nem mondtam semmit hagytam, hogy a medállal a kezében magyarázzon. – Véd a szemmel veréstől. – magyarázta nosztalgikus hangon. Majd elengedte az amulettet és a kézfejével végigsimított az arcomon. – Remélem, neked szerencsét hoz.

- Én… én… Ezt nem fogadhatom el. – suttogtam.

- Dehogynem. Mond csak… - hajolt közelebb és túrt bele a hajamba. Ajkát már csak pár centiméter választotta el az enyémtől. Nem tudtam mit tegyek. A mora fiúk egy időben próbáltak ágyba csalogatni, de hamar rájöttek, hogy teljesen felesleges törniük magukat. Hogy Ibrahim mit akar? Fogalmam nem volt, viszont elhúzódni se akartam. Beleremegtem a közelségébe. – Mondták, már hogy gyönyörű vagy?

- Nem. – néztem félre. Össze kell szedned magad Janine! – korholtam magam. Nem pasizni és barátkozni vagy itt.  A jövőd a tét!

Minden erőmet összeszedve egy sóhajjal próbáltam elhúzódni, de Abe egy gyors mozdulattal megállított. Annyira meglepődtem, hogy tiltakozni se volt időm mikor ajakait az enyémre nyomta. Csak egy ártatlan puszinak indult, majd mindketten elhúzódtunk. Nem is tudom, hogy én vagy ő hajolt e vissza, de nem is számít. A csók egyre szenvedélyesebb lett, kapkodva vettem a levegőt, abban a pár másodpercben, míg szétváltunk. Nyelve bebocsájtást kért és én több mint örömmel adtam meg. Mintha csacsacsázott volna a számban, a térdeim megroggyantak és hálát rebegtem az égnek, hogy ülök. Karjaimat a nyaka köré tekertem, és miután elszakadtunk még sokáig ültünk a padon, ölelkezve, csókolózva, beszélgetve.

De persze mint minden jó dolog ez is véget ért, Abe elment én pedig egyedül maradtam.

Jobban, mint valaha. 

***

Rádobtam a koporsóra az utolsó rózsaszálat, aztán csak néztem, ahogy egykori védencemet örök nyugalomra helyezik. Az Ivaskov család talán nagy, de attól még egy nemes elvesztése ugyanolyan megrázó mindenki számára. Különös képen, ha a mora nem természetes halált hal. Azt mondják mindent megtettem, de én nem érzem magam jobban ettől a közhelyes vigasztalástól. Nem voltam formába, nem figyeltem eléggé, nem értem oda időben… bármelyik lehetne remek kifogás. De egyik se igaz. A strigák lesből támadtak, se nekem, se Borisnak nem volt igazán időnk reagálni. Mire magamhoz tértem – mert a falhoz vágtak – Boriszt a társam éppen megölték, Layla meg már holtan feküdt. Ha megmozdultam volna, velem is végeznek.

- Őszinte részvétem. – jött egy idegesítően ismerős hang a hátam mögül. Csak ekkor vettem észre, hogy a gyászolók már elmentek, egyedül én állok lehajtott fejjel a csepegő esőben.

Becsuktam a szemem és nagy levegőt vettem, majd megmarkoltam fekete pólóm alatt megbúvó nyakláncom. A nazart.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem, de nem fordultam meg. A szemem sarkából kiszökött egy könnycsepp – nem voltam hajlandó belegondolni, hogy miért – de gyorsan letöröltem.

- Na, Abe körbevezetett? – kérdezte Dalma, de látszott rajta, hogy igazából cseppet sem érdekli. Csak unaloműzés képen beszél hozzám. A bálon voltunk, és szobatársamat valamiért nagyon undok hangulatban találtam.

- Igen, és nagyon kedves volt. Igazán szerencsés vagy, hogy ilyen bátyád van. – mosolyogtam rá és próbáltam nem elpirulni, ahogy a csókunkra gondoltam.

- Biztos. – forgatta a szemeit, majd gyanakodva rám nézett. – Csak ne ess belé, oké?

- Tessék?

- Nem vagy az esete.

- Miért is? Nem mintha…

- Jaj, Janine! Azt hittem ennél több eszed van. Adott egy gazdag, jóképű, fiatal mora, akinek esze ágában sincs komoly kapcsolatba keveredni valakivel. És egy félénk, nem túl csinos, dampyr lány, aki így is úgy is elmegy. – mosolygott rám sokat sejtetően. Nem hiszem, hogy Abe csak azért… - Most rakd össze.

- Layla régi barátom volt. – válaszolt Abe, fel sem véve kicsit se udvarias köszöntésem. – És téged is látni szerettelek volna. Hallottam, hogy te vigyáztál rá, és, hogy mi történt. Sajnálom.

- Miért? Nem a te hibád volt.

- Jól vagy? Jane, megfordulnál, elég nehéz így beszélgetni…

- Nem, nem vagyok jól. – néztem le a karomra. A kérdés másik felét kapásból figyelmen kívül hagytam. – És szépen kérlek, ne hívj Jane-nek!

- Rendben, ha nem akkor nem. Szeretnék veled beszélni. És van itt egy ember, aki már nagyon hiányolt az elmúlt két évben.

Nem értettem mit akar, viszont tekintve, hogy az eső egyre jobban nekikezdett értelmes gondolatnak tűnt megfordulni és bemenni vele egy fedett helyre. Értelmes, de nem kellemes.

Nagyot sóhajra indultam neki, hogy aztán meg is akadjak a mozdulatsorban, mikor megláttam Abet. Mondhatnám, hogy az állam a padlón koppant, de csak képletesen kifele nem mutattam, hogy kicsit is felzaklatott, hogy újra látom. Pedig nagyon, jóképű volt, mint, ahogy emlékeztem csak éppen sokkal jobban. Fekete haja mintha hosszabb lenne, és egy arany nyaklánc függött a nyakában és egy fülbevaló a fülébe, különben, mintha tegnap találkoztunk volna. Én bezzeg megváltoztam, hosszú égővörös hajamat levágattam, zavart a harcban, és a színe is megkopott, mivel rengeteget voltam szabadban. Arcom beesett volt, törött karomról épphogy csak lekerült a gipsz és teljesen elhasználtnak éreztem magam.

Pillanatnyi bizonytalanságomat gyorsan legyőzve a palota felé vettem az irányt.

Tudom, hogy Abe nem csak azért volt kedves hozzám, mert meg akar fektetni. Nem, ugye? Mármint nem láttam körülötte seregnyi lányt, akik közt válogathat. Bár még csak kétszer találkoztunk és az egyik alkalommal voltunk csak nagyobb tömegben. Könnyen megeshet, hogy Dalmának igaza van és Abe egy hatalmas nőcsábász és csak egy lennék a sok közül. Végül is a húga, csak jobban ismeri. Nem hiszem el, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült belezúgnom egy számomra tök idegen srácba! Mért bánt ennyire, hogy az érzéseim talán mégsem találtak viszonzásra?  

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek a szobámba visszafele menet. A bál borzalmasan sikerült, végig a hülye Mazur körült járt az agyam. Egyedül egy fiatal, Layla nevű lánnyal sikerült tartalmasabban elbeszélgetnem.

Már majdnem elértem a szobánk ajtaját mikor befordultam a folyósón és megláttam azt, ami minden eddigi gondolatomat igazolta. Nem messze tőlem a szembe szomszédunk Tara végzet mélyreható mandulavizsgálatot – értsd csókolózott – egy sráccal, aki nem más volt mint… Abe.

Mikor beértem próbáltam lerázni az engem kiskutyakánt követő török férfit, teljesen sikertelenül. A halotti tort teljesen figyelmen kívül hagyva indultam meg a szobám felé, és reméltem, hogy Abe veszi a lapot, hogy nem akarok több időt szentelni neki. Most vagy nem vette vagy figyelmen kívül hagyta, mert nem volt hajlandó magamra hagyni. Én az utóbbira tippelnék.

Mikor a szobához értem, amit az itt tartózkodásom idejére kaptam hirtelen megtorpantam és szembefordultam Ibrahimmel, aki olyannyira meglepődött, hogy majdnem belészaladt.

- Mit tehetek még érted? – húztam föl a szemöldököm.

- Jany, ne megfagyok, ha így nézel rám! – próbált viccelni. Nem reagáltam.

- Mit akarsz?

- Bocsánatot kérni. – felelte végül nagyot sóhajtva.

- Miért? – teljesen ledöbbentem.

- Mert megbántottalak. Mert megcsókoltam egy lányt miközben valaki más tetszett.

- És sikerült kimagyaráznod magad Hogyishívjáknál, vagy sose tudta meg?

- Te meg miről beszélsz? – értetlenkedett.

- Te miről beszélsz?

- Arról, hogy megcsókoltam azt a csajt miközben veled kellett volna lennem.

Teljesen ledöbbentem. Két éve nem sikerült kivernem a fejemből Ibrahim Mazurt és mind a két évben halálosan dühös voltam rá, mert biztos voltam benne, hogy átver. Most pedig ideáll elém és azt mondja, sajnálja. Lehet, hogy ez is valami trükk? Végül is legutóbb nem sikerült ágyba vinnie, talán most próbálkozik vele.

- Mi ez a tekintet?

- Milyen tekintet? – kérdeztem tettetett nyugalommal.

- Janine – fogta meg a vállaim és hajolt közelebb. Nem húzódtam el pedig kellett volna, de olyan jólesett a közelsége. – Sajnálom, hogy megcsókoltam, sajnálom, hogy megbántottalak, sajnálom, hogy végül nem lett semmi közöttünk. Az elmúlt években végig bántam, hogy így bántam veled. Tudod, sokkal jobb ember vagyok, legalábbis remélem. Utálom magam, amiért eljátszottam az esélyeim nálad. Azért remélem, egyszer még megbocsájtasz. – Egy pillanatig habozott, majd nyomott egy puszit a döbbenettől tátva maradt számra. Ezután fogta magát, megfordult és elsétált.

Már a folyosó végénél járt, mikor magamhoz tértem.

- Nem játszottad el… - suttogtam sokkal inkább magamnak, mint neki, nem is hittem, hogy meg fogja hallani. Egy pillanatra megtorpant, majd hatalmas, gyorsa léptekkel visszasietett hozzám.

- Komolyan mondod? – kérdeztem egyre közelebb hajolva hozzám. Az illata megbódított nem tudtam gondolkodni, csak egy bólintásra tellett. Neki nem is kellett több, rögtön lecsapott az ajkaimra. Olyan hevesen csókolt, mint, még soha senki, nyelveink őrjítő táncot jártak, bejárta az egész számat. Hevesen a hajamba markolt majd a falhoz nyomott és egész testével nekem simult.

- Be akarsz jönni? – lihegtem mikor végre levegőhöz jutottam.

- Fogalmad sincs mennyire. – suttogta a nyakamat csókolgatva. Merev férfiassága a hasamhoz nyomódott, úgyhogy volt róla némi elképzelésem.

Egy kicsit vacakoltam a kilincsel, de aztán sikeresen bejutottunk. Abe nem vesztegette az időt rögtön nekivetkőzött, szó szerint.

Egy csodálatos éjszakát töltöttünk el együtt, amit, biztos vagyok benne, hogy soha nem fogok elfelejteni. Abe figyelmes volt, mivel még mindig szűz voltam. Megismételhetetlen érzés volt vele lenni, életem legszebb pillanatait éltem át. Már akkor tudtam, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője. A morák és dampyrok nem házasodnak, maximum kicsi damyrokat csinálnak. Talán nem kellett volna megtennem, talán rossz döntés volt, talán érzelmeim ellenére egy rossz embernek adtam magam, de akkor abban a pillanatban semmire se vágytam jobban, mint Abere.

***

Egy kéz barangol a derekamon, hogy aztán egyre lejjebb és lejjebb haladjon illetlen helyekre. Egy másik a hajamba markol, és keményen csókol. Az én kezem is mozdul, belemarkol a puha hajzuhatagba….

Az Abel töltött éjszaka emlékei kiszakítanak álmaimból… már megint. Két hete már, hogy nem sokkal a szeretkezésünk éjszakája után Abenek el kellett utaznia valami fajta üzleti ügyben. Azt nem volt hajlandó közölni, hogy ez mit is takar pontosan, és Dalma is azt mondta inkább ne firtassam. Apropó Dalma, egy élmény volt újra találkozni vele és nem a jó értelemben. Megváltozott, nagyon. Persze biztos vagyok benne, hogy én is de én ha lehet még inkább testőr lettem, nem pedig anyuci pici lánya. Az első, ami feltűnően más rajta az a haja. Azt a hosszú feketésbarna loboncot, amit úgy szeretett befestetett szőkére és most – még ha nem is vérrokonok – teljesen úgy néz ki, mint Irina. De nem csak kívül változott meg, már nem szereti a Ramonest -!!!! – pedig, mint tudjuk ez nemrég még elképzelhetetlen volt. Ilyen és ehhez hasonló apróságok, de mégis olyan fontosak voltak számomra benne.

- Kávét, Janine? – kérdezte Irina kedvesen. Dalma meghívott magukhoz villásreggelire, ami sokkal kellemesebb, mint vártam. Tahir elutazott, szóval csak, mi hárman lányok voltunk. Na meg persze Anja a cselédlány.

- Köszönöm. – fogadtam el mosolyogva, majd rögtön bele is kortyoltam. Nem volt túl meleg, nem is hűlt ki, az íze se volt rossz, mégis, amint lenyeltem felkavarodott a gyomrom. De olyannyira, hogy még elnézést sem tudtam kérni, amiért idő előtt hagyom ott az asztalt, hanem szélsebesen rohantam a WC-re. Minden kijött belőlem, amit eddig sikerült letolni a torkomon, és még több. Az egyetlen probléma az, hogy nem ez volt az első ilyen alkalom. Egy pár napja egy hasonló eset történt, de akkor rögtön ébredés után kellett a mosdóban imádkoznom.

Szerencsére a két szőkeség nem jött utánam, ez érezhetően elég magány ügy. Mi bajom van? Valami rosszat ettem volna? De hát nekik, akkor miért nem árt? Mi történik velem?

Lehajtott fejjel, a térdemet átölelve ültem a mosdó padlóján, amíg fel nem keltette valami a figyelmem. Anja valószínűleg elfelejtette becsukni a szekrényt, miután pakolászott benne, de nekem ez, most pont kapóra jött. A fogkefék, fésűk, és hajvasalók alatt ott sorakoztak a tipikus nőknek tervezett további tárgyak. Betét, tampon… és egy terhességi teszt. Nem tudom, hogy ki vette, de túlságosan is felkeltette az érdeklődésem.

A francba!

Csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem tűnik fel, hogy már két hete késik. Se szó, se beszéd, lekaptam a tesztet a polcról és megcsináltam. A dobozon az állt két percet kell várni, de addigra én már tűkön ültem.

Lehetek terhes? Nem! A legutolsó dolog, amire most szükségem van, az egy gyerek. Abe segítségével sikerült egy új nemes morát kerítenem, de ő az Udvarban lakik, ahol nincs szüksége állandó felügyeletre. De ez még nem jelenti azt, hogy a felszabaduló szabadidőmben egy gyereket akarok pesztrálni! Úgy érzem nekem volt a világ legjobb anyukája, de tudom mennyire túlterhelt volt, hogy egy egész családot meg kellett védenie, plusz még engem is nevelni. Már rég megfogadtam, hogy nem lesz gyerekem, nem lehet, én nem vagyok az az anya típus. Sőt az az igazi barátnő, vagy feleség típus sem. Én szeretek verekedni, szeretem a munkámat végezni. Nekem azt tanították „Ők az elsők!”, de ha gyerekem születik, neki kell az elsőnek lennie.

Míg én az eszemet törtem, hogy mégis mi a fészkes fityfenét is kezdjek magammal lejárt a két perc és… pozitív. Pozitív… Pozitív… POZITÍV… ez villogott a fejemben, nem tudtam másra gondolni… Anya leszek.

***

Az elmúlt három hónapban minden nap beszéltem Abel telefonon, és minden nap egyre jobban érett bennem az elhatározás. Mivel növekvő hasam miatt testőri munkára már nem vagyok alkalmas, Dalma szállásolt el náluk valamelyik hatalmas vendégszobában a sok közül. Abetől minden nap kapok egy csokor vörös rózsát a telefonhívások mellé. Rejtély ezt, hogyan csinálja, mert mint kiderült éppen Marakesh utcáit rója egy arab üzleti partnere miatt. Legutóbbi hívása alapján ma este érkezik haza, és nem tudom, hogy ennek örüljek vagy ne. Talán én vagyok a galád majom, de még nem szóltam neki, hogy terhes vagyok.

Éjfél körül járt az idő, jobbnak láttam lefeküdni tekintve, hogy már leragadt a szemem az álomságtól. Az éjszaka közepén ébredtem, mégpedig nem is akármilyen fogadtatásban. Az első dolog, amit megláttam Abe arca volt, ahogy felém hajol és gyengéden kelteget.

 - Szia. – suttogta és egy apró puszit nyomott a számra. Majd felbátorodva attól, hogy nem húzódtam el elmélyítette a csókot. Már bújt volna be mellém a jó vastag dűne alá mikor megállítottam. Tenyere a derekam felé közeledett, de rácsaptam és elhúzódtam.

- Mi a baj? – kérdezte értetlenül.

- Van valami, amit nem mondtam el. – motyogtam és még a sötétben is látszott, hogy fülig vörösödtem.

- Mit? Történt valami? – összehúzta a szemöldökét és úgy vizsgált. –Valaki?

- Mi? Ja! Nem!! Egyáltalán nem. Én csak… hát történni tényleg történt valami. – hátat fordítottam neki és kicsusszantam az ágy szélére végig nagyon vigyázva, hogy ne lássa meg a hasam, míg fel nem állok. Egy szűk szürke topp és egy szürke melegítőnadrágban aludtam csak, de a felső nagyon kiemeli dudorodó hasam.

Abe nem értette mi bajom, tekintve, hogy a sötétben nem látott ezért felkapcsolta az éjjeliszekrényen a villanyt. A hirtelen fény egy pillanatra elvakított és mikor sikeresen visszanyertem a látásom, Abe tátott szájjal bámulta állapotom árulkodó jelét.

- Mi…óta? – nyögte ki végül.

- Találgass. – forgattam a szemem - Tizenöt hete. 

- Miért nem mondtad?

- Személyesen akartam, és hiába kértem nem tudtál visszajönni Marokkóból.

- És… jól vagy?

- Nem beteg vagyok, Ibrahim, hanem terhes.

- És… mit akarunk csinálni? – kérdezi és közelebb lép, de én hátrálok. Itt az idő, amire vártam és, amitől rettegtem. Már abban a pillanatban tudtam, hogy véget fog érni, mikor „beleegyeztem” ebbe a röpke kis kapcsolatba. De azt nem tudtam, hogy én leszek az, aki véget vet neki.

- Nincs, akarunk, Abe. Csak akarok. Megvártam, míg visszajössz, hogy elmondjam, de már találtam magamnak egy kis lakást, és beszéltem a Dragomir herceggel. Őt fogom védeni miután, megszületik a baba, addig az emberek közt fogok dolgozni.

- Nem, nem, nem! Ez így nincs rendben. És mi lesz velem?

- Nem akarom, hogy szoros része legyél a lányom életének. Sőt nem akarom, hogy része legyél. – feleltem nyugodt hangon. Soha olyan döbbenetet nem láttam, még Abe arcán, mint akkor. Tátott szájjal bámult.

- Most, hogy megjöttél végre elmehetek.

- De… miért? – nyögte ki végül, miután leült az ágy szélére még, mindig a gondolataiba merülve.

- Abe te egy fiatal mora vagy, egy éppen nagyon is beindult furcsa, ki tudja milyen vállalkozással. Felcsináltál egy dampyr lányt, na és? Megesik. Viszont biztos lehetsz benne, hogy én most nem fogom lekötni az életem melletted, hogy bármikor találj magadnak egy mora lányt és elvedd. Megígérem, hogy tájékoztatni foglak néhány dologról, de nem akartak téged az életünkbe. – kegyetlen voltam, de máshogy nem engedne, én meg nem mennék. Még mindig szeretem, de ez a legjobb mindkettőnk számára.

- Én… nem tudom, mit mondjak, Janine. – feleli mélységes szomorúsággal a hangjában. Tudtam, hogy nagy a baj, hiszen a teljes nevemen hívott. – Egy gyereknek szüksége van az apjára.

- Én is apa nélkül nőttem fel. És a lányunkból testőr lesz, Ibrahim. Jó szerén az iskolában fog lakni, engem alig fog látni, nem, hogy téged.

- Lány? – mosolygott.

- Igen.

- Miért nem maradsz velem? Összeházasodhatnánk!

Megakadtam. Tényleg, miért?

- Mert katona vagyok, nem egy eltartott háziasszony. Nekem az nem menne. Egy idő után csak elmérgesedne a helyzet és utálnánk egymást. Tényleg ezt akarod?

- Bármit mondhatok, nem maradsz, ugye?

- Nem maradok.

Abe a gondolataiba merülve indult el az ajtó felé én meg visszabújtam az ágyba, az lehet, hogy nem maradok, de nem az éjszaka közepén fogok lelépni.

- Még valami… - fordult vissza. – Lehetne a neve… Rose?