Tavaszi Vámpírakadémia Pályázat

Tavaszi Vámpírakadémia Pályázat

Itt olvashatjátok a 2011 tavaszán indított Vámpírakadémia Pályázatra érkező pályaműveket. Az első három egymás után következik, a többi pedig abc sorrendben.

Jó olvasást!

A kivétel erősíti a szabályt

Írta: Orlissa

Disclaimer: A Vámpírakadémia minden szereplője, helyszíne és cselekménye Richelle Mead tulajdonát képezi. Én csak eljátszadoztam ezekkel, amiből anyagi hasznom nem származik.

Leírás: Képzeljük el, hogy Rose-éknak nagyjából összejött az, amit Dimitri az Árnyékcsók végén elképzelt, és amit Avery a Véresküben mutatott Rose-nak: Dimitri az Udvaban dolgozik, Rose főiskolára jár, egyszerre mint Lissa Testőre, és mint diák, mialatt az Udvartól nem messze, egy csendes, kertvárosi házban lakik Dimitrivel. És minden nagyszerűen is megy, amíg Lissa ki nem talál valamit, amibe barátnőjét is belerángatja…

Műfaj: Humor, rengeteg fluff, nem kevés romantika, cseppnyi drámával a felszín alatt.

Korhatár: 12

A/N: Ez az írás eredetileg egy novellafüzér második darabjaként született több, mint egy évvel ezelőtt (ergo még a Spirit Bound megjelenése előtt, vagyis még csak véletlen sem maradhatott benne spoiler J), eredetileg angolul. Most előszedtem, lefújtam róla a port, lefordítottam, kicsit kipofoztam, és most tálalom nektek J. Az eredetit, illetve a füzér további epizódjait ne keressétek sehol, ugyanis végül nem láttak napvilágot. Sok mindent kigondoltam hozzá anno, de ma már úgy érzem, hogy elég egysíkú lett volna úgy, viszont még az is lehet, hogy még előszedem azt a történetszálat is, és kicsit renoválom J.

A/N2: Nem vagyok hajlandó Dimitri nevét a magyarított írásmód szerint írni; bár először én is magyar változatot olvastam, mégis, ragaszkodom az eredeti, angol verzióhoz. Mellesleg pedig anno Vörösmarty is „Dimitri”-nek írta, nem pedig „Dmitrij”-nek J

Szavak száma: 4630

Tulajdonképpen a fősuli első pár hete kifejezetten simán ment. Órák alatt én ügyeltem Lissára Johnatannal, a másik mellé kirendelt Testőrrel, míg mikor az Udvarban volt, általában két másik társam figyelt rá. Johnatan nagyjából egyidős volt Dimitrivel, de közel nem volt olyan jóképű vagy magas, mint ő, valamint sokkal vaskosabb is volt. Valamint rideg, határozott és fegyelmezett. Kétlem, hogy akárcsak egyszer is láttam volna mosolyogni. Még somolyogni sem. Valamint lehetetlen volt vele normális beszélgetést folytatni, kivéve, ha valami Testőr-ügyről volt szó. Kicsit – nagyon – kilógott az egyetemi tömegből komoly képével, kívülálló viselkedésével és bőrdzsekijével (ami alatt egy kisebb fegyverarzenált rejtegetett). De jól értette a dolgát, elég jól ahhoz, hogy az utolsó Dragomir mellé rendeljék, úgyhogy nem panaszkodtam. Igaz, a többi diák néha megbámult minket, mikor hármasban róttuk a campust, na és akkor mi van? Túléltünk ennél már sokkal keményebb dolgokat is.

Szóval minden rendben zajlott, nem történt semmi probléma vagy gubanc, egészen addig a bizonyos októberi napig.

Kedd volt, és éppen ebéd előtt jártunk. Pont azon kevés óráim egyikéről jöttem, amin külön voltunk Lissával (orosz nyelv – hihetetlen, hogy milyen őrült dolgokat tesz meg az ember lánya a szerelem nevében), és a felé a kis étterem felé tartottam, ahol általában ettünk. Időközben színtiszta megszokásból ellenőriztem a kötelékünket, csakhogy megbizonyosodjak róla, hogy Lissa rendben van. Amit találtam, attól egyszerre lepődtem meg, és kezdtem el aggódni.

Lissa ideges volt, pöppet bűntudata is volt, valamint – jobb szó híján – félt tőlem. Először nem tudtam, mire gondoljak. Aztán, ahogy mélyebbre ástam a fejében, rájöttem, hogy csinált valamit, valamit, aminek nagyon nem fogok örülni. Nyugtalansága pedig csak nőtt, ahogy közeledtem a vendéglő felé.

Nagyszerű.

Megszaporáztam a lépteim, így a megszokott menetidőmnél jóval hamarabb odaértem. Lissa a szokott asztalunknál ült, előtte két, érintetlen tányérnyi étel (tudta, hogy nekem tovább tart odaérni az étterembe, mint neki, és mivel nagyon jól ismert, általában mire odaértem, már rendelt is nekem), éppen valamelyik jegyzetét lapozta át, és első ránézésre teljesen nyugodtnak tűnt. Jonathan pár méterre ült tőle, túl mereven és komolyan ahhoz, hogy normálisnak tűnjön. Biccentettem neki, egyszerre köszöntve őt, és jelezve, hogy innentől kezdve átveszem a műszakot.

Becsusszantam a boxba, Lissával szemben, majd mielőtt még akár csak annyit is mondhatott volna, hogy hello, letámadtam.

-                         Nyögd ki. Most. – Kissé megrémült, és éreztem, hogy a megfelelő szavakat keresi. – Liss… - kezdtem figyelmeztetőn.

-                         Rendben van! Tudom, hogy most haragszol rám, de kérlek, kérlek, Rose, hallgass végig! – könyörgött.

-                         Mond már! – sietettem. Idegesítő volt, hogy tudtam, hogy csinált valamit, azt viszont nem, hogy mit. Szóváltásunkra még Johnatan is felénk fordult.

-                         Szóval, tudod, van ez az állatmenhely a belvárosban, és mindig szűkén vannak a segítőknek, úgyhogy hirdetéseket ragasztottak ki mindenhol a campusban, hogy önkénteseket keresnek. Én meg feliratkoztam… - makogta. Megnyugodva felsóhajtottam. Szóval nem volt semmi komoly baj. Lissa egyszerűen csak hozta a szokásos, mindig segíteni akaró, állatbarát formáját. Hátradőltem a székemben, és kortyoltam egyet az üdítőmből. De, természetesen, ez így túl egyszerű lett volna.

-                         …Szombatra és vasárnapra vagyok beírva, és tudod, hogy az Johnathan szabadnapja, és Christine-re és Alanre is ráférne egy kis pihenés – folytatta -  Christine és Alan volt a két másik Testőre. – Én pedig, természetesen, nem mehetek egyedül, úgyhogy téged is felírtalak. – Itt egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy lássa a reakciómat. Én egyszerűen csak félrenyeltem a Sprite-om. – Nagyon haragszol? – na, most aztán tényleg bűnbánónak látszott.

Pár másodpercig csak a fulladozásra volt lehetőségem, szóval még ha tudtam is volna, hogy mit mondjak, akkor sem lettem volna képes beszélni. Szóval Lissa tovább inkább mondta tovább a mondókáját.

-                         Tudom, hogy nem igazán kedveled az állatokat, meg minden, de Rose, ígérem, hogy nem lesz olyan rossz. És legalább teszel valami hasznosat a társadalomnak…

-                         Liss… - szólaltam meg mikor végre kaptam levegőt, félbeszakítva barátnőm. – Nem arról van szó, hogy én utálnám az állatokat, tényleg. Ők azok, akik ki nem állhatnak sem engem, sem bármelyik más dampyrt – ezt észre is vehetted az elmúlt években. Emlékezz csak Jeremy macskájára, vagy Viktor pszi-kopóira. Nem igazán jövünk ki jól egymással, az állatok meg én – ráztam meg a fejem.

-                         Ó, de Rose… ezek csak kutyák meg macskák… szegény kicsi drágáim, kidobták őket az utcára. Nem fognak neked ártani, tényleg. Egyébként is, mikor csináltunk együtt valamit, aminek nem volt köze sem a fősulihoz, sem a testőrködéshez? Kérlek!

Ez volt az a pont, ahol tudtam: ezt a csatát elvesztettem. Éreztem a kötelékünkön keresztül, hogy mennyire akarja, hogy vele menjek. Beadtam a derekam.

-                         Rendben van. Elkísérlek – mondtam végül. Láttam az örömöt a szemében. Tudta, hogy a végén úgyis ő nyer, de azt remélni sem merte, hogy ilyen könnyű dolga lesz. Istenem, teljesen ellágyultam. – De mindenért téged teszlek felelőssé, ami velem ott történik. Ha valami százkilós dög megtámad és meghalok, az egyes-egyedül a te lelkeden fog száradni.

Lissa vidáman felkuncogott.

-                         Te csak ne aggódj, majd gondom lesz mindenre, ami esetleg meg akarna támadni – mondta mosolyogva.

-                         Nagyszerű. Most meg szerepet cserélünk. Egyszerűen pazar – mondtam nem kevés iróniával. De amikor végül egymás szemébe néztünk, önkénytelenül is kibukott belőlünk a nevetés.

Nemhiába voltunk több, mint tíz éve legjobb barátnők.

***

Mit ne mondjak, a szombat kicsit hamarabb jött el, mint szerettem volna.

Az eget fenyegető, szürke felhők borították ahogy az Udvar felé vezettem, ami bár kicsit lehangoló volt, de ugyanakkor jó is Lissának. Minél kevesebb a napfény, annál jobb. Éppen elég fárasztó volt számára, hogy heti öt napon nappal járkáljon. Na és most ez a „közössé munka”… Sokat kivett belőle, de úgy tűnt, hogy ez nem zavarja úgy igazán. Sokkal szívósabb csaj volt, mint a legtöbben gondolták volna róla.

Kevesebb, mint egy óránk volt, hogy a menhelyhez érjünk, úgyhogy kicsit késésben voltam. Már előre tudtam, hogy Lissa ki lesz rám akadva, mire végre odaérek, ráadásul így arra sem lesz időm, hogy beköszönjek Dimitrinek mielőtt hatórás kínzásom kezdetét venné. Az eltérő, és folyton változó beosztásunk néha kicsit problémássá tette a kapcsolatunkat. Én majdnem mindig a mora éjszaka alatt dolgoztam, illetve néha máskor is be kellett ugranom, és persze emellett még valahogy a fősulin is bent kellett maradnom, ő pedig, bár általában váltóműszakban volt, legtöbbször a mora nappal alatt volt bent az Udvarban. És bár gyakorlatilag együtt éltünk, igazából már több mint egy napja nem találkoztunk. Mire előző nap hazaértem, ő már aludt, reggel pedig már elment, mire felébredtem. Bár úgy volt, hogy ő vesz fel majd minket Lissával az önkénteskedés után, és ez volt ez egyetlen dolog, ami erőt adott ahhoz, hogy végigcsináljam a napot.

Végül rekordidő alatt értem az Udvarba. De még így is vagy tíz percet késtem, és Lissa, Johnatannal az oldalán, már várt rám, és igencsak forrásban volt az agyvize. És még a kötelékünk sem kellett hozzá, hogy ezt tudjam.

-                         Rose… - kezdte fenyegető hangnemben, ahogy kiszálltam a kocsiból. Bár Lissa volt kettőnk közül az aranyos és kedves lány, néha annyira dühös és ijesztő tudott lenni, hogy ezt teljesen elfelejtettem. Most is éppen „néhát” írtunk.

-                         Akkor, gondolom, nem ugorhatok be az irodába, hogy köszönjek Dimitrinek… - mondtam halkan, az ajtóba kapaszkodva. Lissa csak mosolyogva megrázta a fejét – a dühe rögtön elpárolgott. Ő így működött – néha elég könnyen felfújta magát, de aztán legtöbbször egy kedves gesztussal meg lehetet nyugtatni.

-                         Rose, te sosem fogsz megváltozni – mondta.

-                         Akkor bemehetek? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva, miközben a Testőrség főépülete felé böktem.

-                         Nem.

A kocsinkat az előbb említett épület előtt hagytam, hogy Dimitri majd könnyen megtalálhassa, majd beszálltam Johnatan kocsijába. Abban egyeztünk meg, hogy ő elvisz minket a menhelyre, otthagy, aztán délután, mikor véget ért a műszakja, Dimitri majd értünk jön. Ez volt a hátránya annak, hogy Dimitrivel csak egy kocsink volt – nem kevés trükközésbe, és néha némi csetepatéba került, mire eldöntöttük, hogy az adott nap éppen ki használja.

A város felé menet írtam neki egy SMS-t, hogy sajnálom, amiért nem tudtam bemenni hozzá, minden rendben van, és hogy szeretem és hiányzik. Úgy nagyjából tíz perc múlva írt vissza, akkor is csak annyit, hogy „OK én is szeretlek”. Egyike azoknak az apró dolgoknak, amiket megtudtam róla, mióta együtt vagyunk, hogy nem igazán van oda az SMS-ezésért. Ha már egyszer mobilt kellett használnia, akkor már inkább felhívta azt a személyt, akivel beszélnie kellett, semmint hogy SMS-t írt volna neki. Talán pont ezért írtam neki olyan gyakran.

Kicsit több mint fél óra múlva értünk a menhelyre, pont időben – pont időben alatt értem azt, hogy mi percre pontosan a megbeszélt időben érkeztünk meg, míg mások úgy tíz-tizenöt perccel azelőtt. Maga a hely kiköpött olyan volt, mint amilyenre számítottam: egyszintes téglaépület, hatalmas hátsókerttel, ami tele volt ketrecekkel és kennelekkel, amik meg tele voltak kutyákkal, macskákkal, és még ki tudja, hány féle állattal. Alig léptem be az épületbe, már hallottam is, ahogy az állatok kint, valamint bent a ketrecekben, ugatnak, nyávognak, morognak, és egyéb más, borzalmas hangokat adnak ki. Rögtön felismerték az ellenséget: engem, a dampyrt. Pompás.

Nagyjából féltucatnyi önkéntes volt velünk együtt, és, természetesen, mi voltunk az utolsók. Egy fiatal, teljesen hétköznapi külsejű, jelentéktelen srác jött elénk a menhely egyen pólójában, arcán hatalmas vigyorral. Máris utáltam a hapekot.

Vidáman köszöntött minket, aztán kiosztotta a feladatunkat. Lissa az épületben maradt, engem viszont kiküldtek a hátul lévő kutyákhoz, azzal a felszólítással, hogy etessem meg őket. Még ez is kicsit húzós volt egy dampyrnak, de még midig jobb volt, mint mondjuk, teszem azt, megfürdetni egy nyolcvankilós dögöt. Na, az aztán érdekes lenne – biztos nem úsznám meg sértetlenül. Nem szégyellem – kicsit be voltam ijedve. Az pszi-kopók emléke még túl friss volt.

Szóval, kaptam egy nagy zsák kutyaeledelt, meg egy… izét, ami egy kanál és egy lapát szerelemgyerekének tűnt. Kennelről kennelre jártam, osztogattam a kaját, megugattak, rám morogtak, sőt, egy harcias, kolbász-forma tacskó még a bokám is megtámadta, elszakítva a farmerom. Leráztam magamról a kis korcsot és becsaptam a kennel ajtaját, mielőtt újabb esélye lett volna a támadásra. Azt mondtam volna, hogy utálom az állatokat? Felejtsd el. Egyszerűen gyűlöltem őket.

Az idő lassan telt, a kennelek sora meg végtelennek tűnt. Lassan kezdtem tudomást semmi a kutyákról. Jó, ugattak és morogtak, na és akkor mi van? Nem tudtak elkapni, ha elég gyors voltam, mégpedig elég gyors voltam – ezen a ponton hálát adtam a Testőrképzésemért. És persze voltak olyan kutyák és macskák, akik meg sem próbáltam megtámadni, hanem inkább elbújtak a sarokban; maximum némelyik macska fújt egyet rám. Ez volt a másik reakció, amit kiváltottam belőlük: félelem. És ez talán még jobb is volt, mint a folytonos támadás.

A végén egészen kezdtem belejönni – végül is, közel nem volt olyan rossz, mint amire számítottam. Benyitok a ketrecbe, rászólok a kutyára, a lapáttal kicsit megfenyegetem, gyors egy adag kaja a táljába, gyorsan vissza, ajtó becsuk, még mielőtt a kutya észhez térhetne – tiszta rutinmunka. Aztán elértem az egyik utolsó kennelhez. Nagyobbacska ketrec volt, tele kiskutyákkal, talán két- vagy háromalomnyival. És természetesen, miután kicsik és védtelenek voltak, a túlélési ösztönük működésbe lépett, és ahogy megláttak, elbújtak. Ennek igazából még örültem is – így kevesebb problémát okoztak.

De aztán, ahogy lehajoltam, hogy megtöltsem a táljukat, valami elkapta a bokám, és elkezdte húzogatni. Bosszúsan sóhajtottam, lenéztem, készen arra, hogy lerázzam magamról a kis korcsot, de ahogy megláttam, félbehagytam a mozdulatot.

A kölyök egyáltalán nem támadott, mint ahogy azt vártam volna – hanem ott állt, mellső mancsok behajlítva, popsi a levegőben, a farok villámgyorsan csóválva, a kutya fel-le ugrándozott izgalmában.

Játszott. Velem. Pont velem.

Mintha én is csak egy sima ember lennék számára.

Érdekes egy helyzet volt, mit ne mondjak. Még sosem találkoztam olyan állattal, amelyik így viselkedett volna egy dampyrral.

Egyébként nem is igazán volt kölyök – inkább egy kölyök karikatúrája. Leginkább egy németjuhászra hasonlított, de egyértelmű volt, hogy legalább még egy fajta keveredik benne, ha nem több. A farka túl hosszú és túl vastag volt apró testéhez, a fülei különböző irányba álltak, a mancsa óriása, jelezve, hogy hatalmas kutyává növi majd ki magát, sokkal nagyobb lesz, mint egy németjuhász.

-                         Hé, kishaver – szóltam hozzá. Elengedte a farmerom, leült, és rám nézett nagy, barna szemével. Tekintete sokkal intelligensebb volt, mint egy átlagos kutyának. – Mizu? – Félredöntötte a fejét, majd mikor nem mondtam semmi mást, elvakkantotta magát és felugrott. Lehajoltam, hogy megsimogassam a fejét – szinte belebújt a kezembe.

Rendben, bevallom: tetszett a kölyök. Tulajdonképpen, ha az állatok éppen nem próbáltak megtámadni, akkor nem volt velük semmi problémám. És komolyan, a kishaver teljesen ellenállhatatlan volt.

Mikor végeztem a kölykök megetetésével és elhagytam a kennelt, már kifejezetten jobban éreztem magam. A kutyus segített, hogy kicsit fényesebben lássam a napomat. Miután befejeztem a kaja porciózását, beosztottak, hogy söpörjem fel az udvart. Ez viszonylag nyugis meló volt, úgyhogy közben be tudtam csusszanni Lissa fejébe, hogy megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben van vele. Istenem, Stan szívrohamot kapna, ha most látna. Itt vagyok szolgálatban, és a védencem meg még nincs is látótávolságon belül. Igen, rohadt dühös lenne.

Elsomolyodtam a gondolatra.

Lissa bent volt az épületben, és rögtön éreztem, hogy nagyon jól érzi magát a bőrében. Az ő feladata az volt, hogy megfürdessen pár kutyát. Egy másik lánnyal dolgozott együtt, aki elég ártalmatlannak tűnt ahhoz, hogy ne okozz nekem fejfájást. Hangosan nevettek és sikongattak, ahogy a kutyák lerázták magukról a vizet, teljesen eláztatva őket – de ők legalább jól szórakoztak.

Nagyot sóhajtottam, ahogy kicsusszantam az elméjéből. Talán, de csak talán, nem is lesz olyan rossz holnap visszajönni ide.

Elég hamar befejeztem a söprögetést, majd megkérdeztem a menhely vezetőjétől, hogy még mit tehetnék. Azt mondta, igazából már nincs más feladat a számomra, ráadásul a legtöbb önkéntes már haza is ment, csak Lissa, az a másik lány, meg én maradtunk. De végül is, ha nagyon akarok segíteni, még beállhatok Lissáékhoz, tette hozzá végül, de köszönöm szépen, abból nem kértem. Közeledésem egy szabadon engedett kutyához könnyen végződhetett támadásban, és nem akartam elrontani barátnőm kedvét.

De akkor is találnom kellett valamit, amivel elüthetem az időm, hiszem még legalább egy óra volt addig, amíg Dimitri értünk tudott jönni. Pár percig céltalanul lődörögtem az udvarban – Lissához nem mehettem, félve attól, hogy az a kutya, amelyiken éppen dolgoznak, megvadul; tudtam a gondolataiból, hogy ezt a példányt éppen most hozták be, és kissé ideges. Már így is éppen elég idegen volt körülötte – egy dampyr csak olaj lenne a tűzre. Azt is tudtam tőle, hogy a kutya sérült, valamint azt is, hogy használja rajta az erejét. De nem igazán aggódtam érte – Lissa nagyon megerősödött az elmúlt hónapokban. Valahogy még most is, a fősuli mellett, ahol természetesen az évfolyam legjobbjai között volt, megoldotta, hogy minden nap tudjon gyakorolni Adriannel. Ó, és igen, azt mondtam, hogy még mindig tart a nagy szerelem Christiannel? Esküszöm, órákat kell majd tőle vennem, hogy hogyan osszam be az időmet.

Végül a kölykök kennelje előtt kötöttem ki. A kis haverom valahogy megérezte, hogy jövök, és mire odaértem, már a rácsnál állt, és úgy csóválta a farkát, mint egy őrült. Nem tudom, mit láthatott bennem, de ezért jól esett. Életemben most volt először jónak mondhatom kapcsolatom egy állattal. Rápillantottam az órámra, és miután eldöntöttem, hogy még bőven van időm, kinyitottam az ajtót, és beléptem a kennelbe. Az összes kiskutya rögtön reszketve a ketrec túlsó végébe húzódott, de nem az én kis haverom.

Leültem az ajtóhoz legközelebbi sarokba, ő pedig rögtön odaügetett hozzám. Megpróbált az ölembe mászni, mire én finoman visszalöktem. Ő újra próbálkozott, én megint visszalöktem – jó kis játék volt.

Ezelőtt még sosem játszottam egyetlen állattal sem. Még azzal a nyúllal sem, amit Lissa kapott a hetedik születésnapjára. Azon a nyáron a Dragomiroknál töltöttem pár hetet, és emlékszem, a nyúl mindig nagyon nyugodtan elüldögélt Lissa karjában, de ha én közel mentem hozzá… emlékszem, sírtam is miatta. Hé, ne ítélj el! Hét éves voltam, és mint olyan, még a bolyhos és puha állatok voltak a gyengepontjaim. És igazán fájt, hogy az első bolyhos és puha állat, akivel találkoztam, meg akart lépni előlem.

Aztán, úgy három hét után a nyúlnak elege lett belőlem, és egyik éjszaka meglépett. Emlékszem, következő reggel sztereóban sírtunk miatta Lissával. Azóta nem is igazán foglalkoztam állatokkal.

De vissza a jelenbe. A kutya még mindig azzal próbálkozott, hogy felugorjon a combomra, és mikor visszalöktem, játékosan megpróbálta megharapni a kezem. Egyszer még sikerült is neki, és annak ellenére, amire számítottam, egyáltalán nem fájt. Hiába – csak játszott, nem bántani akart.

Egy ideig még eljszórakoztunk így – ő ugrott, és visszalöktem. Nem egyszer a hátán fekve kötött ki. Ő vakkantgatott, és nevettem. De egy idő után kezdett elfáradni; egyre alacsonyabbra ugrott, és kisebb erővel rontott nekem. Végül megengedtem neki, hogy felmásszon az ölembe, ahol összegömbölyödött, majd pár perc múlva el is aludt, miközben a buksiját simogattam. Valószínűleg én is elszundíthattam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a nap már sokkal alacsonyabban volt az égen, valamint Dimitri ott állt tőlem pár méterre a kennelen kívül, és láthatóan egész jól szórakozott.

-                         Szép – ugratott. – Elalszol, miközben senki más nem figyel a védencdere. – Próbált úgy beszélni velem, mintha még mindig a mentorom lenne, de szájának felfelé ívelő sarka elárulta.

-                         Miért aggódnék ilyenek miatt, ha már úgyis van egy másik Testőr a helyszínen? – mondtam, ahogy letettem a kölyköt az ölemből, felálltam, és kiléptem a kennelből. Kishaver rögtön felébredt, és hangosan, magas hangon ugatva követelte, hogy menjek vissza hozzá. – És egyébként is, a nap még süt, nyilvános helyen vagyunk, szemtanúkkal. Mind a ketten tudjuk, hogy színtiszta elővigyázatosságból vagyok itt – mondtam neki, majd lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam. Ő lehajolt, az ajkunk pedig félúton találkozott. Sosem fogom ezt megunni. Sosem.

-                         A hercegnő a portánál vár. Mennünk kéne – szólt, ahogy összekulcsolta az ujjait az enyémmel. – Egyébként ki a barátod? – kérdezte, a kiskutyára nézve. Kishaver még mindig szinte hosszá volt ragadva a kerítéshez, és engem nézett nagy, szomorú szemekkel.

-                         Ó, hogy ő? Nos, szeretném azt mondani, hogy csak egy hétköznapi kutya, de attól tartok, hogy nem az. Legalább annyira őrült, mint én – viccelődtem. Dimitri leguggolt és odanyújtotta a kezét a kutyának, hogy az meg tudja szagolni. A kutyus rögtön csaholni kezdett, és megpróbálta a kerítés rácsain keresztül megnyalni a kezét. Úgy tűnt, nem csak velem nincs baja, hanem más dampyrokkal sem. Vagy lehet, hogy csak az én szagomat érezte Dimitrin is – ez több, mint is lehetséges volt.

-                         Nem úgy tűnik, mintha félne tőlem – mondta, kicsit talán meglepődve. Lehajoltam mellette, hogy nagyjából egy szintben legyünk.

-                         Tőlem sem fél. Mondtam, hogy őrült. Valami problémája van az emeleten – Dimitri kuncogott.

-                         Menjünk. Ne várakoztassuk tovább a hercegnőt; biztos fáradt – mondta halvány mosollyal.

-                         Hé, Elvtárs, én is fáradt vagyok. Értem nem kellene aggódnod?

-                         Róza, mér rég túlléptem azon, hogy ilyeneken aggódjak. Ismerlek annyira, hogy tudjam, hogyha fáradt vagy, akkor pihenni fogsz, mindegy, milyen helyzetben vagy. Éppen most bizonyítottad be. – Ezért a megjegyzéséért oldalba könyököltem, mire felnevetett. Lehajolt és csókot nyomott a homlokomra.

-                         Egyezzünk meg, hogy amint hazaérünk, csak veled fogok majd törődni. Na, ehhez mit szólsz?

-                         Ez most fenyegetés vagy ígéret? - kérdeztem ravaszul mosolyogva.

-                         Értsd, ahogy szeretnéd – csak ennyit mondott. Nagy volt a kísértés, hogy megint oldalba könyököltem.

***

            Pár órával később meztelenül, teljesen összegabalyodva feküdtünk az ágyban. A korábbi kijelentése végül többnek bizonyult egyszerű ígéretnél, és be kell, hogy valljam, hogy teljesen kimerített – percekre voltam az alvástól. Dimitri a hátamat simogatta, de nem mondott semmit. Nagyszerű érzés volt.

            Aztán, pont mielőtt elszundíthattam volna, megszólalt.

-                         Tudod, kiskoromban mindig is akartam egy kutyát – mondta egyszerűen. Én motyogtam valami érthetetlent a mellkasába. Nem volt semmi energiám ahhoz, hogy értelmes, érthető nyelven beszéljek. Ő csak nevetett, és folytatta. – Amikor gyerek voltam, olyan hét- vagy nyolcéves, egyszerűen eldöntöttem, hogy márpedig nekem kell egy kutya. Próbáltam meggyőzni anyát, hogy szerezzünk egyet, de ő hajthatatlan volt. Tudod, miután dampyrok közt nőttem fel, nem sok állattal találkoztam. Minden barátom dampyr volt, és semelyikük sem tartott háziállatot. Akkoriban ezt nem értettem, nem tudtam, hogy hogyan viszonyulnak hozzánk az állatok – itt tartott egy pillanatnyi szünetet. – De ez még nem tántorított el az elhatározásomtól. Folyton anyát nyaggattam miatta, és miden egyes kutyás filmet megnéztem a TV-ben – még azokat a régi, fekete-fehéreket is, tudod, mint például a Rin-Tin-Tin, pedig akkoriban még utáltam azokat a filmeket. De nem érdekelt – kutya volt benne, megnéztem.

Na már most, azt tudnotok kell, hogy Dimitri nem a nagy beszédek embere. Kivéve, persze, ha nekem kell fejmosást tartania. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagy közönség előtt nem tudna két értelmes mondatot kinyögni. De aztán néha, mikor kettesben voltunk, elkezdett beszélni, és csak beszélt, és beszélt, és beszélt, vég nélkül. Ez egy volt azok közül az apróságok közül, amit annyira imádtam benne.

-                         És persze minden könyvet is elolvastam, amire csak rá tudtam tenni a kezem – fejezte be. Felkönyököltem.

-                         Nehogy azt mond, hogy még a Lassie-t is olvastad! – cukkoltam.

-                         Ó, dehogynem – mondta, szinte már büszkén.

-                         Ne hogy már! – fakadt ki belőlem.

-                         Bajod van vele? – a hangja tele volt jókedvvel, és azt vártam, hogy mikor kezd el nevetni.

-                         Nem, csak… sosem hittem volna, hogy bírod ezeket a „Lassie, gyere haza!”-stílusú dolgokat. Azt hittem, hogy te csak rossz west – nem tudtam befejezni a mondatot, mert a kezét a számra tette, és elkezdett csiklandozni.

-                         Hagyd abba! Hagyd már abba, könyörögöm! – mondtam nevetve, mikor végre sikerült leszednem a kezét a számról.

-                         Akkor hagyod, hogy befejezzem a történetet, vagy inkább ezt folytassam?

-                         Bármit megteszek, csak hagyd abba!

-                         Rendben – és abban a pillanatban el is engedett.

-                         Szóval, akkor mi a történet vége? – kérdeztem, ahogy letöröltem a nevetés okozta könnyeket a szemem sarkából a takaró sarkával.

-                         Nem sokkal azután történt, hogy Viki megszületett. Eljöttek hozzánk anya barátai a városból és a kórházból, ahol dolgozott, hogy megnézzék; emberek, dampyrok és morák egyaránt. Az egyik idős hölgynek a városból volt ez a tipikus ölembe, egy Westie, azt hiszem, akit midig mindenhová magával hurcolt. Egyszerűen lenyűgözött az az állat – gyakorlatilag ő volt az első kutya, akivel szemtől-szembe találkoztam. Így hát, mikor végre a hölgy letette a kezéből, hogy közelebbről is meg tudja nézni Vikit, odamentem hozzá, hogy játsszak vele. Természetesen, addigra már eléggé feszült volt, annyi idegennel, főleg dampyrral körülvéve, meg egyébként is, ha megfigyeled, általában a kisebb testű kutyák agresszívabbak is a nagyoknál. Szóval, a lényeg, hogy a vége az lett, hogy mikor meg akartam fogni, az volt az első dolga, hogy belemélyesztette a fogait a kezembe. Persze hatalmas felfordulás lett belőle: én sírtam, anya velem is, a kutyával is ordibált, Viki sírt a hatalmas zaj miatt, az öreg hölgy meg annyira megsértődött, hogy soha többé nem jött át hozzánk. A harapásnyom meg még a mai napig meglátszik a kezemen, nézd csak! – nyújtotta felém a jobb kezét, amit a tenyerembe fogtam. És tényleg, a hüvelyk- és mutatóujja közti ívet finom, alig látható hegek sora tarkította. Szeretetteljesen végigsimítottam rajtuk.

-                         Ó, szegény kicsikém – gügyögtem gúnyosan.

-                         Azért ne vidd túlzásba – nevetett, majd előrehajolt, és apró puszit adott a számra.

-                         És utána mi történt? – tényleg érdekelt, hogy mi sült ki ebből az egészből.

-                         Nem sok minden. Utána évekig nem mertem kutyák közelébe menni. Aztán elkezdtem a Testőr képzésem, és rájöttem, hogy a világban vannak sokkal félelmetesebb dolgok is, úgyhogy ez a félelmem lassan elpárolgott. Meg aztán, lehet, hogy akkoriban elbánhatott velem egy szánalmas kis öleb, na de most? – nevetett.

-                         Na ja, most már te vagy az alfahím, mi? – ugrattam, amiért kiérdemeltem egy újabb édes csókot.

Ezután ismét kényelmes hallgatásba süppedtünk. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, aztán, természetesen, egy teljesen őrült ötlet jutott az eszembe, aminek rendes Rose Hathaway- módra rögtön hangot is kellett adnom.

-                         Miért nem fogadjuk örökbe azt a kölyköt? – böktem ki.

-                         Mi?

-                         Úgy értem… neked kiskorodban egy kutya volt a legnagyobb vágyad. Én, végül is, jobb szó híján, összebarátkoztam eggyel. Eggyel, amelyik bírja a dampyrokat. Amúgy is, itt van ez a ház, a kert – teljesen üresen. Jót tenne ennek a helynek egy kutya. És azt sem hiszem, hogy túl sok gondot okozna. A pokolba is, ha kapcsolatunk eddig is minden katyvaszt túlélt, akkor egy kutya meg sem kottyanhat nekünk. – Nagy, elmélkedő szemekkel figyelt engem.

-                         Azt hiszem, mondasz valamit.

-                         És – folytattam –, hány olyan Testőrről tudsz, aki háziállatot tart? Itt lenne egy újabb lehetőség, hogy fityiszt mutassunk a rendszernek – dőltem hátra a párnámon.

-                         Nem is te lennél, Rose, ha nem így gondolkodnál – kuncogott.

-                         De te így szeretsz engem, ugye? – kérdeztem, a szempilláimon keresztül nézve fel rá. Megrázta a fejét, de azért válaszolt,

-                         Mi az, amit ne szeretnék benned?

-                         Nos, akkor?

-                         Nos, akkor mi?

-                         Nos, akkor örökbe fogadjuk azt a kutyát? – kérdeztem a pilláim rebesgetve.

-                         Nem is tudom, Róza… biztos, hogy jó ötlet?

-                         Most komolyan, milyen gyakran vannak nekem olyan ötleteim, amik nem egyszerűen fenomenálisak? – játszottam a sértődöttet.

-                         Sokkal gyakrabban, mint szeretném – nevetett fel tiszta szívből. Annyira imádtam megnevettetni.

-                         Ne akard, hogy itt hagyjalak! – fenyegettem meg viccelődve. – Gyerünk már, Elvtárs! Ragadjuk meg a lehetőséget! Milyen gyakran találkozhatunk egy ilyen állattal? Mit veszthetünk? – Ez annyira én voltam. Teljes erővel ragaszkodtam egy hirtelen jött, teljesen lehetetlen ötlethez egészen addig, amíg meg nem kaptam, amit akartam.

-                         Végül is… akár jól is sülhet a dolog – tűnődött. – Legalább lenne itthon veled valaki, amikor küldetésen vagyok.

-                         Akkor ezt most vehetem igennek? – kérdeztem reménykedve.

-                         Igen – adta meg magát. Teljesen elfelejtve, hogy én tulajdonképpen egy érett, megfontolt, nyugodt Testőr vagyok – az vagyok egyáltalán? -, visítozva a nyakába vetettem magam. – Tulajdonképpen, még az is lehet, hogy egész szórakoztató lesz. És legalább hoz majd egy kis életet ebbe a házba – mondta szórakozottan.

Az, amire a lelkünk mélyén mindketten gondoltunk, de egyikőnk sem mondott ki, az volt, hogy ha már gyerekünk nem is lehet, legalább legyen velünk valaki, aki betölti ezt az űrt.

***

            Másnap sokkal jobb hangulatban indultam a menhelyre. A kocsiban elmondtam Lissának, hogy mire készülünk Dimitrivel – barátnőm a hír hallatán magán kívül volt az örömtől. Tetszett neki az ötlet, örült neki, hogy így döntöttünk.

            Amikor megérkeztünk, az volt az első dolgom, hogy beszéltem azzal a hapekkal, aki előző nap beosztott minket. Azt mondta, hogy semmi akadálya annak, hogy örökbe fogadjunk egy kiskutyát, még örült is neki. Mikor elmondtam, melyiket szeretnénk, még mesélt is róla kicsit: nagyjából három hete került a menhelyre, az utcáról hozták be. Ők is úgy okoskodtak, hogy nagyrészt németjuhász vér csörgedezhet az ereiben, és valószínűleg némi farkas gén is került bele. Talán pont azért volt oda annyira a dampyrokért – ő is két faj szerelméből született.

            Ugyanazokat a feladatokat kaptam, mint előző nap – kutyák megetetése, udvar felsöprése, de most valahogy mintha gyorsabban elment volna a nap. Egyszerre csak arra eszméltem, hogy már délután öt óra van, és már Dimitri is megérkezett (egész héten ebben a műszakban dolgozott).

-                         Mehetünk? – kérdezte, mikor megtalált. Ismét a kölyök kennelje előtt guggoltam, és éppen a kis haverommal játszadoztam a kerítésen keresztül.

-                         Ühüm, persze – válaszoltam nagyon értelmesen, ahogy felálltam. Kinyitottam a kennel ajtaját, mire a kishaver rögtön kislisszolt. Viszont nem szaladt el, hanem teljesen magától jött szépen végig utánunk a portáig.

Maga az örökbefogadás folyamata egészen egyszerű volt: ki kellett töltenünk valami papírt, befizetnünk egy jelképes összeget az alapítványnak, majd megkaptuk a kishaver oltási könyvét meg egyéb papírjait. Én írtam, amíg Dimitri mögöttem állt, kutyával a kezében, aki össze-vissza mocorgott, próbálva megnyalni az arcát, amit Dimitri megpróbált megakadályozni.

Egy ponton félbehagytam az írást és felnéztem a birkózó párosra.

-                         Kell egy név – azt is be kell írni – mutattam meg neki a lapot.

-                         Hm… - lenézett a karjában vergődő kutyára. – Az biztos, hogy nem nevezhetjük Bolyhosnak, vagy valami ilyesminek – mondta szórakozottan; felnevettem.

-                         Miért? Nagyszerűen illene hozzá! – viccelődtem. Dimitri csodálattal nézett rám.

-                         Akkor mit szólnál valami királyihoz? Mondjuk Rex, vagy Caesar?

-                         Ne már. Milliom meg egy kutyát hívnak már így. Meg akkor ennyi erővel nevezhetnénk Harry Hercegnek vagy Vilmos Hercegnek – kifogásoltam, aztán egyszer csak beugrott az isteni szikra. – Megvan! Mit szólnál a Cárhoz? Még mindig királyi, de közel sem olyan gyakori, mint a Rex, mellesleg kifejezetten stílszerű is.

Dimitri egy pillanatra elmélázott ezen.

-                         Cár, mi? Nem is rossz. Te mit szólsz hozzá, apróság? Tetszik? Végül is, a te neved – nézett le a kutyára. Az egy pillanatra nyugton maradt, oldalra fordította a fejét, és úgy nézett fel rá, majd vakkantott egyet magas hangján, és eszeveszetten elkezdte csóválni a farkát. Lőj le, de egyszerűen imádnivalók voltak. - Szerintem tetszik neki – nézett rám Dimitri.

-                         Akkor ezt eldöntöttük – mondtam, majd beírtam a nevet a megfelelő helyre.

Attól a pillanattól kezdve hivatalosan is kutyatulajdonosok voltunk. És akkor, életemben először, úgy éreztem magam, mintha én is csak egyszerű, hétköznapi ember lennék.

~VA~

Fekete tűz

Írta: Angel8

Főszereplők: Rose Hathaway és Dimitrij Belikov

Tartalom: Amikor egy striga akar valamit...

Stílus és kategória: erotikus

Műfaj: egyperces novella

Korhatár: +18

Figyelmeztetések: felnőtt tartalom!

Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a Richelle Mead által írt sorozat cselekményeit, de nem mindet. Jelen szösszenet az negyedik kötet idejéből származik / származott volna, ha nem csak én álmodom meg.

A falhoz simultam, szinte belepréseltem magamat a csíkos szövettapétába, hogy maradjon némi hely kettőnk között. Dimitrij előttem állt és vörös írisszel figyelt. Szabályszerűen fel akart falni a szemével. Réveteg voltam, a gondolataim nehéz sárként kavarogtam a fejemben, nem tudtam átlátni rajtuk. Képtelenség volt egyről a kettőre jutni.

Azt tudtam, hogy nagy bajban vagyok, mert a szerelmem striga, fogva tart és döntésre vár. Én pedig a harapására. És a csókjára. Nem érdekelt más, sem a múló idő, sem az ujjaim közül kipergő életem. Ha meghalok, az sem baj. Csak vele akartam lenni. Örökre.

            Bólintottam, mire elvigyorodott. Egy hideg, gyilkos démon mosolya volt, ami összeszorította a szívemet, de nem bántam, hogy félek. Mindenáron akartam őt. Bármit is kérne, semmit sem tartanék túl nagy árnak azért, hogy engem csókoljon, harapjon, szeressen.

Hűvös ajka vércseként kapott az enyém után, maró csókjai egymást követték és én beleszédültem a vágyakozásba. Hozzám simult, hogy esélyem se legyen esetleg megszökni előle vagy meggondolni magam. Lehet, csapdát sejtett, de én már nem akartam visszakozni. Elegem volt a játékainkból.

            Vizes hajamba túrt, letépte rólam a fürdőlepedőt – már el is felejtettem, hogy egy szál törölközőben álltam a luxusbörtönöm hálójában. Zuhanyoztam, majd öltözni és sminkelni szerettem volna, hogy szexinek és ellenállhatatlannak tartson ma este. Aztán váratlanul megjelent, én pedig sóbálvánnyá dermedtem a látványától. Mint mindig.

A mohó csókjaink között próbáltam legombolni róla az inget, de könnyebbnek bizonyult leszaggatnom a könnyű, vékony anyagot. Érezni, látni akartam a sápadt, izmos felsőtestét; olyan közel akartam tudni magamhoz, amennyire csak lehetséges.

            A mellemre hajolt, csókolgatta, kényeztette a testemet, aztán magához képest óvatosan belém harapott. Felsikítottam a gyönyörtől, pedig kiserkent a vérem, Dimitrij pedig kegyetlen élvezettel nyalta le a vörös vércsíkokat a mellemről. Újabb és újabb harapásokat ejtett rajtam: a mellemen, a karomon, a vállamon, a nyakamon. Mindenhol véreztem, és mindenhol magamon éreztem a nyelvét. Úgy éreztem, hogy a vágy szétfeszíti a testemet, és azelőtt meghalok, mielőtt ő ölne meg. Kívántam a száját, nyöszörögtem a mámortól. Nem akartam elhinni, hogy egyszerre ennyi borzongást, izzást, hideget és meleget át lehet élni.

Csak annyi erőm maradt, hogy a derekába kapaszkodjak. Küzdöttem az ájulás ellen, próbáltam többé-kevésbé lélegezni, amikor eszembe jutott, hogy az esetleg segíthet. Pedig ziháltam, vonyítottam, lüktettem. Dimitrij pedig csak tartotta a testemet, hogy össze ne essek és csókolt, mart, ahol ért. Imádtam. Egy isten volt a szememben, a testet öltött gonosz isten. Mégsem akartam mást, csak őt. Dhampirként, strigaként, istenként. Csak őt.

            Fogalmam sem volt, mikor és hogyan került le róla a nadrágja, egy idő után csak annyit éreztem, hogy nincs semmi zavaró, közénk feszülő ruhadarab rajta. Dimitrij rám nézett, össze tudtam volna rogyni a kíntól, ha távolabb lépett volna tőlem. De nem tette, csak gúnyosan rám mosolygott, aztán szétfeszítette a combjaimat, felkapott és a derekára ültetett. Nem szólalt meg, ez pedig tovább gyötörte az agyamat. A beszélő strigáknál csak a titokzatosan hallgatók riasztottak meg jobban. De már nem számított ez sem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Aztán belegondoltam, hogy pontosan ez a helyzet, és érzékien felnyögtem. Megadtam magam. Tegye, amit kell. Dimitrij haja az arcába hullott, de izzó tekintete talán még egy fénytelen szobában is ragyogott volna. Láttam rajta, hogy élvezi, amiért legyőzött és megkapja, amit akart. A fenekemet simogatta, a bőröm lángra lobbant tőle.

            A következő pillanatban összeolvadt a testünk, agyarait pedig a nyakamba fúrta. Akkorát üvöltöttem a fájdalomtól, hogy pillanatokig visszhangozta a szoba. A harapás fájt, Belikov elvesztette a kontrollját és csak magára figyelt. Erőtlen kezeimmel el akartam tolni magamtól a fejét, hogy hagyja abba, ez a harapás nem jó; de előbb lefogta a csuklóimat, mint bármit elérhettem volna. Uralt engem.

Aztán a fájdalom csökkent, és miután végigrángatott a poklon, átlökött az éden kapuján. A kín elmúlt vagy valamilyen elképesztő, örvénylő, pulzáló gyönyörré változott. Izzadtam, reszkettem,  bele akartam fulladni a szerelembe.

Ahogy gyorsult a mozgásunk üteme, egyre kevésbé kaptam levegőt, egyre lejjebb csukódott a szemem. Alig hatolt át a tudatomon, hogy hamarosan elvérzek. Nem féltem, boldog voltam. Régebben sosem gondoltam volna, hogy Dimitrij csókja az egyben a halál csókja is.

Amikor a szerelmem hangosan felhördült, már nem tudtam tartani a fejemet. Belikov megharapta magát és a számhoz nyomta a sebes csuklóját. Pihegtem, sikítani akartam, de a vére szétáradt a torkomban, különös erőt pumpált belém. Dermesztő érzés cikázott végig az ereimben, de már nem volt visszaút. Rákaptam a fémes ízre, kirángatott az öntudatlan vágyból és valami más, valami új érzésbe taszított. Mintha végtelen, fekete tűz lobbant volna lángra bennem. Úgy égetett, mintha elevenen akartak volna megsütni. Rettentően fájt, mégsem engedtem el a csuklóját, mert még inkább vágyakoztam a mámor után. Ő a nyakamból ivott, én a csuklójából, miközben véget ért az életem.

            A lábaimat a derekára kulcsoltam, a testünk szorosan összepréselődött, a boldogság és a harmónia az utolsó szívdobbanásommal kiszállt a testemből, pedig általában hosszabb időre befészkelte magát a zsigereimbe. De most nem. A szívem megállt, a gyönyör eltűnt és a fekete tűz okozta fájdalom átvette a helyét. Úgy üvöltöttem, mintha nyúznának.

Dimitrij kielégülten hátrébb lépett, vigyorogva talpra állított. Összeestem, mint egy rongybaba. Vonaglottam, kínlódtam a hideg márványon, azt akartam, hogy megöljenek. A tűz egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a testemben, és nem tudtam megállítani. Ha ilyen a strigává válás, nem akartam át változni. Zokogni akartam, de nem voltak könnyeim, segítséget akartam hívni, de nem voltak szavak – csak artikulálatlan, fülsértő sikolyok...

            A következő pillanatban bevertem a fejemet a kádba, és felébredtem. Lihegtem, a nyakamat tapogattam, a tekintetemet kapkodtam a testemen, aztán a helyiségben. Egyedül voltam. A fürdőszobában. Dimitrij nem volt itt. Nem harapott meg. Nem változtatott át. Még. Könnyek szöktek a szemembe, és a fájdalom emlékétől kitisztult az agyam. Nem akartam érezni a fekete tüzet, soha többé. Még akkor sem, ha az az ára, hogy el kell szakadjak a szerelmemtől, a börtönőrömtől. Nem tudtam, mit tegyek, csak abban voltam biztos, hogy ma képtelen lennék elviselni a harapását. Nem akartam visszakerülni az érzékeim csapdájába. Ki akartam törni, visszakapni az életem irányítását. Távol akartam kerülni Dimitrijtől, és a fekete tűz emlékétől. Nem akartam meghalni, hogy vele maradhassak örökre. Inkább egyedül élek, és meghalok. Talán harcban, talán békében, öregen. Nem számít. De nem voltam elég erős, hogy kibírjam a pokol tüzét a testemben. Még Dimitrjért sem.

~VA~

Véletlen Végzet

Írta: LinAsh Jacobs

Korhatár: 14 év.

Spoiler veszély, leginkább a VA 5ik könyve miatt és kis részben –feltehetőleg– a 6ik miatt is.

Bevezető: A Véletlen Végzet, mint cím már önmagában is elég sokat sejtet, szerintem. Túl sok részletet nem szeretnék elárulni róla, mert olvasás közben sok minden ki fog derülni a főszereplőről, ahogy a többiekről is, hogy kinek milyen szerepe van, ki kivel áll kapcsolatban. Jó olvasást hozzá, remélem elnyeri a tetszéseteket. :)

Az ablak előtt álltam és úgy bámultam a lenyugvó napot, mintha valamiféle csoda lenne. Melengette a lelkem, ahogy ragyogó pirosra festette a kék eget. Ilyennek képzeltem a mennyországot; gyönyörűnek, a maga természetes módján.

A függönyök mindössze résnyire voltak csak széthúzva. Nem akartam, hogy megzavarják Őt. Önkénytelenül hátrasandítottam a vállam felett. Olyan békésen aludt mögöttem... Jobb karja a feje fölött, a párnán nyugodott, míg a bal az oldala mellett pihent. A takaró épphogy a csípőjéig ért, így szemem elé kerülhetett remekbeszabott felsőteste. Jóval izmosabb volt, mint a morák szoktak lenni általában. Kockás hasa, maga volt a megtestesült női álom, akárcsak mellkasának szép kirajzolódása.

Felgyorsult a pulzusom, ahogy eszembe jutottak az éjjel történtek és szorosabbra húztam magam körül a vékony takarót. Igazából nappal volt, de mi fordított ritmus szerint éltünk, mert a morák nem szeretik a napot. Érzékenyek rá, ezért mi, dampyrok is felvettük ezt az életstílust. A két faj fennmaradása ugyanis csak együtt lehetséges. Egyikünk sem lenne képes élni a másik nélkül.

Nagy nehezen elszakítottam tőle a tekintetem, és visszafordultam az ablak felé. Egy pillanatig képtelen voltam felfogni, hogy ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk az esküvő előtt. Legközelebb már Mrs Ivashkov leszek. Beleborzongtam, ahogy kimondtam magamban. Mrs Ivashkov…

Sosem terveztem, hogy férjhez megyek. A testőrök között ez elég ritkán fordul elő. Mégis ezt hozta a végzet –bár ebben nem hiszek. Meggyőződésem, hogy az életünket magunk alakítjuk. És persze a hozzánk közelállók, mint például az édesanyám. Ha ő nincs, az életem teljesen máshogy alakult volna. Még mindig főállású testőr lennék valaki mellett, és csak álmodozhatnék a szerelemről.

Ma is tisztán emlékszem arra a napra. Épphogy túl voltam a végső próbán, a tarkóm még zsibbadt a friss tetoválástól, amivel megkaptam az ígéret jelét. Teljes értékű testőr lettem és akkor más nem is érdekelt. Elégedett voltam, büszke magamra, a munkámra, hogy sikerült mindezt elérnem. Aztán anyu arra kért, sétáljak vele egy kicsit az akadémia területén.

Az iskolám, a Szent Alekszej, igazán pompás épület volt. Mint egy ódon kastély, mégis tökéletesen keverte a modern világ elemeit és a régies stílust. Szerettem oda járni, jól éreztem magam. Sok barátom volt, mind a morák, mind a dampyrok között. Ott ismertem meg a védencemet is. Grigorij Ivashkov egy igazán helyes mora srác volt és az egyik legjobb barátom. Sok hülyeséget csináltunk együtt, mikor még nem voltam annyira felelősségteljes.

Épp rajta gondolkoztam, hogy csak néhány nap, és elhagyjuk az akadémia területét, mikor anyu hirtelen megállt egy pad mellett. Értetlenül néztem rá. Sosem láttam még olyannak. Mintha zavarban lett volna, vagy csak egyszerűen ideges volt? Nem tudtam eldönteni. Maggie Henley szinte mindig erős és nyugodt volt.

Eltelt egy fél perc, miután leültünk, mire megszólalt.

- Abigail, kicsim –emelte rám a tekintetét.

Sötét, szinte fekete szeme, teljesen olyan volt, mit az enyém. Összességében nagyon hasonlítottam rá. Egyforma magasak voltunk, a testalkatunk is egyezett, a fekete, dús hajamat is tőle örököltem, mindössze a bőröm színe volt egy árnyalattal sötétebb, mint az övé. Fiatalos megjelenése miatt, sokszor azt hitték ő a nővérem.

- Mi a baj?

Kezdtem aggódni. Nagyon komoly dologról lehetett szó, ha az ünneplés helyett így viselkedett. És igazam is lett.

- Az apádról szeretnék beszélni veled –mondta, mire elakadt a lélegzetem.

Az apámról? Soha, egy szóval sem említette még önszántából. Kisebb koromban kérdezgettem őt, hogy ki volt, milyen volt, de miután észrevettem, hogy mennyire megviseli anyut már az emlékek felidézése is, nem kérdeztem többet, bármennyire is szerettem volna tudni róla. A nevét sosem árulta el, csak úgy emlegette, hogy az apád. És nem is igazán róla mesélt, sokkal inkább a jellemvonásairól. Hogy leginkább szarkasztikusnak és arrogánsnak mutatja magát, de ha baj van, lehet rá számítani, és ha belép valahová, minden szem rá szegeződik, annyira tekintélyt parancsoló kisugárzása van.

Azt is elmondta, hogy mikor megszülettem, ő volt, aki azt kérte, menjen el. Már nem működött a kapcsolatuk, és anyu úgy gondolta, könnyebben túl tudja tenni magát a dolgokon, ha soha többé nem találkoznak. Mikor először hallottam ezt, nagyon mérges voltam rá, hiszen lényegében megfosztott attól, hogy legyen apám. Idővel azonban kezdtem megérteni őt. Nem tudott már vele élni, de gyötrődött nélküle is.

- Mi… Mi van vele? –kérdeztem akadozva.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy anyu nyelt egy nagyot mielőtt belekezdett volna, és a szemében tükröződő fájdalom összeszorította a mellkasomat. Nem akartam, hogy szenvedjen…

- Nem meséltem neked róla túl sokat, de… Azt hiszem, tudnod kellene az igazat –mondta. –Nem engedhetlek el úgy a nagyvilágba, hogy nem tudod ki ő.

Feszülten vártam a folytatást, de szüksége volt néhány pillanatra, hogy összeszedje magát. Tizennyolc év elteltével még mindig nehezére esett visszagondolnia a múltra. Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy hagyja abba, nem akarok tudni róla, csakhogy megkíméljem ettől, de túl izgatott voltam már, mintsem józanul tudjak gondolkodni.

- Ő… - remegett meg a hangja. – A legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, mégsem működött a dolog. De tudnod kell, hogy hálás vagyok neki. Miattad. Te vagy a legfontosabb nekem ezen a világon. És tőle kaptalak. –Finom kezei az enyémre csúsztak, úgy folytatta tovább, mintha csak erőt gyűjtene, mielőtt kimondja. –A neve… Abe Mazur.

Éreztem, hogy a vér megfagy az ereimben. Abe… Mazur… Lehetetlen –zakatolt a fejemben. Az teljességgel ki van zárva, hogy ő legyen az apám.

Hallottam már róla. Az egyik osztálytársam, David Drozdov mesélte, hogyha felnő, olyan akar lenni, mint Abe, mert ő annyira menő és befolyásos. Valamit valóban nagyon jól csinálhatott, mert rengeteg testőre volt, ami igencsak szokatlan egy nem főnemes mora esetében. Ez volt az, amiért felfigyeltem David áradozására. Úgy hírlett, a fickó illegális üzletekben utazik, és a legtöbben jó messzire elkerülik, még a főnemesek közül is.

És anyu azt állította, hogy ő az apám.

- Biztos ez? –kérdeztem suttogva a sokktól.

Anyu sértetten nézett rám. Kétkedésemmel alighanem a szívébe gyalogoltam, amit azon nyomban meg is bántam.

- Igen, biztos –vágta rá anyu határozottan, aztán egy pillanattal később, ismét gondterheltnek tűnt. –De ez nem minden. –mondta.

A gyomrom görcsbe rándult. Mi jöhet még ezután? Közli velem, hogy ő nem az igazi anyám, hanem egy kukából húzott ki baba koromban? Már azon sem csodálkoztam volna…

- Van egy féltestvéred –hangzott a csendes ítélet, mire, ha lehetséges, még jobban megdöbbentem. –Az apád előző kapcsolatából. A neve Rosemarie Hathaway.

Szerencsém volt, hogy ültem, mert a lábam nagy valószínűséggel nem bírt volna el. Ismertem a nevét, mint mindenki a világunkban. Másodikos volt, mikor a barátnőjével, az utolsó Dragomirral megszöktek az iskolából, aztán mikor elkapták őket és visszakerültek az akadémiára, osztályelsőként végzett. Egy élő legenda volt a testőrtanoncok számára. És ő a testvérem lenne? Hitetlenkedve ráztam a fejem.

- Az nem lehet –néztem anyura. –De hát… Hogyan…? Miért…? Miért nem mondtad el korábban? –csattantam fel. Anyu még hátra is hőkölt hirtelen felindultságomtól.

- Sajnálom, kicsim –mondta. –Nem tudtam, hogy mondjam el neked.

- Egyszerűen! –kiáltottam fel. –Nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni erről? Hogy lehetsz ennyire önző?! Tizennyolc évig abban a tudatban éltem, hogy egyke vagyok, erre most mondod el? Ráadásul pont a vizsga után? Ezt nem hiszem el! –azzal már fel is pattantam a padról és elindultam az iskola felé. Ha még egy percig az anyám közelében kellett volna lennem, olyat mondtam volna, amit magam is megbánok.

- Abie, kicsikém… - hallottam meg anyu sírós hangját, de nem reagáltam rá.

Egyenesen betrappoltam a testőrtanoncok épületébe. Minél előbb a szobám magányában akartam lenni, hogy lenyugodhassak és átgondolhassam, amit megtudtam. Ilyen ideges vagy ezer éve nem voltam már. Nem tudtam hová tenni az új információt. Az apám, Abe Mazur… és a féltesóm, Rose Hathaway… Hiszen felnéztem rá! Ő volt a példaképem… Annyi kitartás volt benne és annyi erő…

Gondolataimból az ismerő hang rántott ki, ami a nevemet kiáltotta. Grigorij volt az. Ki más lehetett volna…

- Mi a baj, testőrkém? –vigyorgott rám, mikor szembefordultam vele. Elég nagy befolyása volt a morák között már akkor, így nem volt nehéz elintéznie, hogy én legyek a testőre, ha végeztünk.

Még mindig az öltönyében volt, amit a végzős testőrtanoncok tiszteletére rendezett ceremóniára vett fel. Világosbarna haja és tengerkék szeme olyan benyomást keltett, mintha épp egy címlapról lépett volna le. Irtó helyes pasi volt, a csajok csak úgy omlottak a lábai elé.

Anyu színvallása után úgy terveztem, egyedül dühöngöm ki magam, de most, hogy itt volt Grigorij, már nem akartam egymagam maradni. Felmentünk a szobámba és elmeséltem neki mindent. Mit ne mondjak, ő legalább annyira meglepődött, mint én.

- És most mit fogsz csinálni? –kérdezte. –Megkeresed őket?

Igazából még nem gondoltam erre, de elég volt egy másodperc, hogy döntésre jussak.

- Nem –válaszoltam. –Ha eddig nem akartak tudni rólam, ezután se akarjanak.

Grigorij tiszteletben tartotta a véleményemet, még akkor is, ha nem teljesen értett vele egyet. Úgy gondolta, meg fogom bánni, és adhatnék egy esélyt a családomnak. És bár, végül megbocsátottam anyunak, az apámról és a féltestvéremről nem voltam hajlandó tudomást venni. Tizennyolc éven keresztül nem voltak részei az életemnek. Megszoktam, hogy egyedül vagyok.

Ezután két teljes év telt el, amit Grigorij testőreként töltöttem. Egy kisebb egyetemre járt, ahol politikatudományt és pszichológiát tanult, ahogy én is, mivel minden óráján ott kellett ülnöm mellette. Nagyszerű két év volt. Jól éreztem magam a bőrömben, és ez az egész családi ügy szép lassan feledésbe merült. Egészen addig, míg Grigorij apja ki nem találta, hogy a fia látogasson el az Udvarba, a mora társadalom középpontjába, hogy első kézből láthassa a politika működését.

Már első nap kifordult magából a világom. Estére ünnepséget szerveztek egy főnemes tiszteletére, ahová Grigorij is hivatalos volt. Kísérő nélkül kínos egy ilyen eseményen megjelenni, ezért engem kért fel. Nem voltam szolgálatban, ezért igazán kicsíptem magam. Az én szakmámban erre igen kevés esély van.

Egy királykék, nyakbaakasztós, földig érő estélyi ruhát vettem fel, ami tökéletesen kiemelte az alakom. Épp a legjobb helyeken tapadt rám, ahhoz, hogy néhányan utánam forduljanak, miközben Grigorijjal besétáltunk a szalonba. Be kell vallanom, élveztem, hogy a figyelem középpontjába kerültem. Változatosságot jelentett a hétköznapokhoz képest, amikor csak a testőrök egyszerű fekete nadrágját és fehér ingjét viseltem.

Grigorij persze azonnal belevetette magát a beszélgetésbe néhány nagyokos morával, akárcsak az apja. Nem sokáig voltam képes hallgatni őket, ezért inkább az italok felé indultam, hogy szerezzek egy alkoholmentes koktélt.

És akkor láttam meg őt; a féltestvéremet. Az erkélyhez közel állt, a Dragomir hercegnővel és két férfivel. Az egyik mora volt, a másik dampyr. Méghozzá nem is akármilyen dampyr; Dmitrij Belikov, aki egyszer striga lett, aztán visszahozták az életbe. A vámpírok világában mindenki ismerte a történetét. A volt osztálytársaim egyszerűen istennek hívták.

Amennyire meg tudtam ítélni, Rose nem változott semmit - láttam róla és a hercegnőről néhány fényképet az iskolás éveim alatt. Hosszú barna haja kiengedve omlott a vállára. Zöld estélyit viselt, ami legalább annyira tapadós volt, mint az enyém. Csodálatosan nézett ki. Így gondolhatta a dampyr férfi is, mert vastag karja szorosan a derekára fonódott, nyíltan hirdetve minden hímneműnek a teremben, hogy kivel kell szembenézniük, ha szemet mernek vetni Rose-ra.

Földbe gyökerezett a lábam, ahogy bámultam őket. Nem tudtam, mi tévő lehetnék. Eszembe sem jutott, hogy itt találkozhatok vele. Egyáltalán nem követtem nyomon, hol van, vagy mit csinál, mert nem akartam kísértésbe esni, hogy mégis megkeressem. Erre, tessék.

A rég eltemetett dühöm, amiért annyi éven át hazugságban kellett élnem, újra fellángolt bennem, de nem hozhattam Grigorijt kínos helyzetbe azzal, hogy jelenetet rendezek. Kényszerítettem magam, hogy tegyek néhány lépést hátrafelé, mire beleütköztem valakibe.

- Oh, elnézést, szép hölgy –hallottam meg egy mézes-mázos hangot.

Megfordulva azt hittem megnyílt alattam a föld és a pokol legmélyebb bugyraiba kerültem. Ilyen nincs! –szerettem volna felkiáltani, de nem tettem. Helyette, megőrizve a hidegvéremet, csak összeszorítottam a fogam és hátráltam egy keveset.

A férfi, akinek nekimentem, kerekre nyílt szemmel nézett rám, mintha szellemet látna. Barna bőre, fekete szakálla és bajusza, valamint arany fülbevalói egyértelműen tudatták ki ő; Abe Mazur. Az apám.

Ahogy elhangzott ez a szó a fejemben, éreztem, hogy az eddig is oly nehezen felépített nyugalmam, semmivé válik. Minden gyerekkori sérelmem és bánatom felszínre bukott bennem és már nem voltam képes visszafogni magam.

- Abigail… - szólalt meg szinte suttogva, ami még jobban felkorbácsolta az idegeimet.

- Ne merészeld kimondani a nevemet! –csattantam fel. A szemem sarkából láttam, hogy néhányan felénk kapják a fejüket, de nem foglalkoztam velük. – Nem ismersz engem! Elhagytál!

- Nem, én nem… - kezdett volna magyarázkodni, de nem voltam rá kíváncsi.

- Nem érdekel! –ordítottam egyenesen az arcába. –Nincs jogod beszélni velem, mikor húsz évig felém sem néztél! Mégis miféle apa az ilyen?! Egy senki vagy a számomra, és nem akarlak soha többé látni, megértetted?!

El akartam menni onnan, mielőtt még valami hülyeséget csinálok, esetleg jól megverem az apámat, de egy erős kéz elkapta a karom. Már emeltem az öklöm, bárki volt az, képes lettem volna a helyszínen megölni, de mikor felismertem, megálltam mozdulat közben; Rose volt az.

- Mi a fene folyik itt? –kérdezte dühösen.

Kirántottam magam a szorításából és szikrázó szemekkel Abe felé intettem.

- Őt kérdezd –recsegtem, aztán folytattam az utam kifelé.

Ezúttal nem állítottak meg. A vendégek félve húzódtak odébb, hogy ne kerüljenek az utamba. Jól tették. Abban a pillanatban nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól. Bárkit képes lettem volna darabokra szaggatni.

Az éjszaka hűvös frissessége jótékony hatással volt rám, így mikor Grigorij utánam jött, már valamivel higgadtabban tudtam gondolkozni. És a közelsége is segített. Meghallgatott, és ami a legjobban esett, egyáltalán nem haragudott, amiért elveszítettem az önuralmam.

- Én is ezt tettem volna a helyedben –mosolygott rám. –Talán csak kevesebb veszélyt jelentettem volna az emberek testi épségére, mint te. Egy pillanatra azt hittem nekimész az öregnek.

Önfeledt nevetésem betöltötte a kertet, ahol ültünk. Grigorij mindig meg tudott nevettetni a lazaságával, ám ez a pillanat nem tartott sokáig. Testőr reflexem azonnal működésbe lépett, mikor megláttam egy sötét árnyat az egyik bokor mögött. Hiába voltunk a világ legbiztonságosabb helyén, a királyi udvarban, sosem lehetett tudni.

Megfeszítettem az izmaimat és vártam a támadást, de helyette, csak Rose arcát világította meg a hold sápadt fénye.

- Bocs a zavarásért –mondta egy torokköszörülés után. –Reméltem, hogy beszélhetünk.

Mielőtt még elküldhettem volna a fenébe, Grigorij már fel is állt.

- Persze, nekem úgy is vissza kell mennem –mosolygott Rose-ra, aztán lehajolt hozzám. –Ne öld meg, jó? –suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Szívem szerint inkább őt öltem volna meg, amiért ott hagyott, de inkább nem válaszoltam. Rose leült mellém, Grigorij helyére. Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg, aztán Rose törte meg a csendet.

- Nem tudtam rólad.

Szkeptikusan néztem rá. - Valóban?

Bólintott. –Miután elrohantál, kérdőre vontam Abe-et. Mindent elmesélt.

- Nem tud rólam semmit! –csattantam fel ismét.

- Hagyd már abba! –emelte fel ő is a hangját. –Én sem tudtam róla tizennyolc éves koromig. De rendes ember a maga módján, és nem érdemli meg, hogy így viselkedj vele! Egyébként is édesanyád akarta, hogy elmenjen, mert már akkor is zűrös ügyei voltak. Én a helyedben duzzogás helyett arra törekednék, hogy megismerjem. Neki is jár még egy esély.

Elhűlve bámultam rá. Nem gondolhatta komolyan, de minél tovább néztem a szemébe, annál inkább meggyőződhettem az ellenkezőjéről.

- Nehogy azt mondd, hogy te higgadtan fogadtad! –kakaskodtam tovább.

- Szó sincs róla –vágta rá. –De mellettem nem is volt ott senki, aki segített volna.

- És miért segítenél nekem? –kérdeztem gyanakodva.

- Mert Dmitrij szerint így helyes –válaszolta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

- És mindig azt teszed, amit a pasid mond? –vágtam vissza, annyi gúnyt csempészve a szavaimba, amennyit csak tudtam.

- Nem –húzta össze a szemöldökét.

Ezek után kicsit visszavettem az ellenszenvből. Beláttam, hogy nem lenne szabad rajta levezetnem a feszültségemet. Legalább egy órán keresztül beszélgettünk, és rá kellett jönnünk mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Mindketten lobbanékonyak és forrófejűek vagyunk, de a morák védelmét a küldetésünknek érezzük, és ezért bármire képesek lennénk.

Külsőleg annyira már nem voltunk egyformák, csak a bőrszínünk egyezett meg, amit minő meglepetés, az apánktól örököltük és a magasságunk. A haja és a szeme is világosabb volt, mint az enyém, de ez a sötétben, amiben ültünk, nem látszott, így akár még ikreknek is tűnhettünk, egy éppen arra járónak.

Mikor már kezdett hűvösödni az idő, Rose felvetette, hogy talán be kellene mennünk, amúgy is szeretné bemutatni nekem a barátait. Nem tiltakoztam.

A teremben minden ugyanolyan volt, mint mielőtt kiviharzottam onnan. Kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve folyt a beszélgetés, amikre ismételten nem figyeltem oda. Sosem figyeltem rájuk igazán. Mora politika…

Rose barátai egy különteremben voltak. Rajtuk kívül nem is volt ott más. Először a védencének, Lissának mutatott be, aki szépen gömbölyödő pocakkal ült az egyik kanapén. Csak később tudtam meg, hogy már a hatodik hónapban járt. Férje, Christian Ozera, mellette foglalt helyet. Egyik kezével átölelte feleségét, míg a másik a hercegnő hasát simogatta.

Egy pillanatra elfogott az irigység a látványtól. Világ életemben imádtam a gyerekeket, mégsem szerepelt a terveimben a terhesség. Összeegyeztethetetlennek tartottam a testőrködéssel, mert sosem tudtam volna úgy magára hagyni a kisbabámat, ahogy sok szülő, köztük Rose anyukája is tette.

Szerencsére senki sem vette észre a bennem dúló küzdelmet, és mikor Rose Dmitrij-hez fordult, el is felejtettem mire gondoltam korábban.

- Ő pedig Dmitrij Belikov, a férjem –hangzottak a szavak.

Férj… Méghozzá dampyr férj… Ez igencsak szokatlannak volt mondható mifelénk, így teljesen jogosan lepődtem meg, de azért természetesen kezet fogtam a sógorommal –de furcsa volt akkor még így gondolni rá.

- Nocsak, nocsak, egy újabb kicsi dampyr? –hangzott fel egy nevetős hang a hátam mögül.

Rose látványosan megforgatta a szemét és megfordult. Követtem a példáját. Egy magas, művészien kócos, barna hajú mora pasas állt mindössze félméternyire tőlem. Sötétzöld szeme az enyémbe mélyedt. Nem volt olyan gizda, mint a morák szoktak lenni. Még az öltönyén keresztül is láttam, hogy büszkélkedhet néhány izommal.

- Abie, ő Adrian Ivashkov –szólalt meg Rose. –Adrian, ő pedig a húgom, Abigail Henley.

Természetesen hallottam már róla. Grigorij másod-unokatestvére volt. Elég rossz hírnévnek örvendett, kezdve az állandó alkoholizálással és a rengeteg nővel, akik pikánsabbnál pikánsabb sztorikat híreszteltek róla.

- Elmondhatatlan öröm számomra, hogy megismerhetlek –nyújtotta a kezét, amit neveletlenség lett volna nem elfogadni, ám amint ujjai körülfonták az enyémeket, a szájához emelte és lágy csókot lehelt a kézfejemre. –Még egy olyan igazgyöngyöt találtunk, mint te, Rose. Nem gondolod? –kacsintott a nővéremre, mire ismételten –akkor este már ki tudja hányadik alkalommal –elfogott a düh.

Mégis mit képzel ez magáról? És miféle igazgyöngyről hadovál? És milyen jogon hasonlítgat engem bárkihez, legyen szó akár Rose-ról, akár másról. Talán hasonlítunk egymásra, de attól én még én vagyok! Nem Rose… Elrántottam tőle a kezemet.

- Nem vagyok semmiféle igazgyöngy. Abigail Henleynek hívnak, ha nem tudnád.

- Már hogyne tudnám a neved, kicsi dampyr –válaszolta fülig érő szájjal. Az sem zavarta, hogy szemfogai teljesen kilátszanak.

Kicsi dampyr??? Hirtelen nem tudtam, őt rúgjam fel vagy a mellette lévő asztalt. Csábító volt mindkét lehetőség.

- Abigailnek hívnak –ismételtem meg. –A barátaimnak Abie… De mivel te nem tartozol a barátaim közé, maradjuk az Abigailnél.

- Jó-jó kicsit dampyr, ahogy óhajtod.

Éreztem, hogy vörös köd ereszkedik az agyamra. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Az öklöm nekiütődött valaminek, miközben valaki elkapta a karom és hátra felé húzott. A következő kép, ami a szemem elé kúszott, az a sötétbe burkolózó kert, ahol nemrég Rose-al beszélgettünk. A jobb kezem sajgott, szédültem, és elképzelésem sem volt róla, mi történt az imént. Dmitrij és Rose álltak mellettem, arcukon aggodalmat láttam.

- Mi történt? Hogy kerültünk ide? –kérdeztem tanácstalanul, mire Rose fulladozni kezdett a visszafojtott nevetéstől.

Dmitrij rosszallóan nézett rá, aztán felém fordult.

- Kis híján megölted Adriant –mondta. –Ketten alig tudtunk leszedni róla.

Rose még jobban nevetni kezdett, mire Dmitrij megforgatta a szemeit, hasonlóan ahhoz, ahogy Rose csinálta nem sokkal korábban.

- Rose… - szólt rá a feleségére, mire nővérem magára erőltetett egy kis komolyságot.

- Nem emlékszem… - sóhajtottam fel. Nem mondom, az agyam olykor furcsán működik, kiesnek dolgok, ha túlságosan ideges vagyok, na de az, hogy egy főnemesi morát akarok kinyírni… Valaminek csak kellene rémlenie… És akkor beugrott a vörös köd, az öklöm, ami nekicsapódott valaminek, és az erős kezek, amik az ellenkező irányba próbáltak húzni. Elképedtem. Tényleg megtörtént.

- Én nem lepődtem meg - vigyorgott rám Rose. –Ha tudnád hányszor akartam behúzni Adriannek… Elképesztő vagy.

Ő igen szórakoztatónak találta a történteket, míg nekem lepergett a szemem előtt az életem. Ezzel mindennek vége. A testőrködésnek, és Grigorijnak… az életemnek. Talán még le is csuknak miatta. Egy főnemesnek mentem neki… Nem akartam elhinni!

Dmitrij, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, széles tenyerét a vállamra tette.

- Ne aggódj, Abigail –mondta megnyugtató hangon. –Nem látta senki. Adrian is tudja, hogy túllőtt a célon. Nem fog panaszt tenni.

- Ráadásul ezentúl biztos Abigailnek fog szólítani –kacsintott rám Rose.

Annyira könnyedén vette ezt az egészet. Talán, mert ismerte Adriant és tudta, hogy nem lesz belőle bajom. De engem ez nem nyugtatott meg. El tudtam volna süllyedni szégyenemben. Arra esküdtem fel, hogy megvédem őket, erre kiderül, hogy tőlem kellene megvédeni a morákat?!

Aznap elkerült az álom. Csak forgolódtam egész éjjel és agyaltam mindazon, ami történt. Kifordultam önmagamból, jobban, mint azelőtt bármikor. És ez megijesztett, bár tény, hogy sok mindenen mentem keresztül igen rövid idő alatt, de ez még nem volt mentség. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem, mintha még mindig egy tanonc lennék, nem pedig gyakorlott, hétszeres striga-gyilkos. A lelkiismeretem háborgott, miközben azon tűnődtem hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem. Első lépésként egy hatalmas bocsánatkérést terveztem, amit másnap este meg is valósítottam.

Hiába kerestem Adriant egész álló nap, nem találtam sehol. Nyilvánvaló volt, hogy kerül, és ez magam sem értettem miért, de egyre jobban frusztrált. Aztán estére végre megtaláltam az egyik fedett medencében. Bal szeme alatt enyhe, lilás árnyalatú duzzadás volt. A lélegzetem elakadt, mikor megláttam. Más dolog volt tudni róla, és látni a saját szememmel.

Mikor észrevett, felemelte mindkét kezét, mintha megadná magát és hátrált néhány lépést a vízben.

- Nem tudtam, hogy itt leszel –mondta.

Nem lepődtem meg rajta, hogy így fogadott. Egy mora sem szeret ujjat húzni a dampyrokkal, még akkor sem, ha az illető történetesen egy lány. Legalább háromszor erősebb voltam akármelyik moránál, így teljesen érthető volt, hogy Adrian fél tőlem a történtek után.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni –fürkésztem a csempét a feje fölött, hogy ne kellejen a szemébe néznem. Nem tudtam volna elviselni, ha gyűlöletet vagy esetlen undort látnék benne.

- Azt inkább nekem kellene –válaszolta kivételesen nagyon is komolynak tűnő hangon, és ahogy rápillantottam, arca is azt tükrözte.

- Akkor sem volt hozzá jogom –mondtam, immáron állva a tekintetét. –Sajnálom.

- Én is –vágta rá késlekedés nélkül, aztán pimasz vigyor jelent meg a szája szegletében. –Akkor szent a béke, Xena?

Akaratomon kívül elnevettem magam. Emlékeztem arra a sorozatra. Egy harcos hercegnőről szólt, aki a gonosz ellen küzdött. Ezért a hasonlatért nem tudtam haragudni. Úgy látszik Rose mégiscsak tévedett és Adrian sosem hagy már fel a becézéssel.

Ettől kezdve az életem kicsit megváltozott. Sok időt töltöttem Rose-al és Dmitrijjel, ahogy Lissáékkal is. Sokszor Grigorij is csatlakozott hozzánk, aki szívélyesen köszöntötte ezer éve nem látott unokatestvérét. Jó kis csapat lett belőlünk alig néhány hét alatt. Úgy éreztem, befogadtak, és Rose-al valami fenséges kapcsolatot alakítottunk ki. Végre volt testvérem.

De tudtam, hogy ez nem tarthat örökké. Nem volt már sok idő hátra, és Grigorijjal el kell utaznunk. A szívem összeszorult a gondolatra. Nem akartam elválni tőlük. Mindannyian fontosak lettek a számomra. Lissa és Christian igaz barátoknak bizonyultak és Dmitrij személyében lett egy bátyám is.

És persze ott volt még Adrian is, akit sehogy sem tudtam hová tenni. Folyton bókokkal és kedves szavakkal halmozott el, csakhogy sokszor tette ugyanezt Rose-al és Lissával is, így fogalmam sem volt hányadán is állunk egymással. Ráadásként ott volt Grigorij is, akiért felelősséggel tartoztam, és nem tehettem olyasmit, ami az ő jólétét veszélyezteti.

Így tehát az életem egyfelől tökéletes volt, másfelől maga a káosz. De legalább azután sehol sem futottam össze az apámmal. Nem voltam még felkészülve egy új találkozásra.

Egy héttel az elutazásunk előtt, kis csapatunk kiruccanást tervezett, méghozzá az Udvarhoz legközelebb eső városba. Az út mindössze néhány órát vett igénybe. Egy nagy, csillogóan fekete Cadillac Escalade-el mentünk. Dmitrij vezetett, míg természetesen Rose ült mellette. Én középen foglaltam helyet Lissa és Christian társaságában, míg leghátul Adrian ült Eddie Castile és Jonathan Morris mellett, akik ebben a sorrendben Christian és Adrian testőrei voltak.

Úticélunk a legnagyobb bevásárlóközpont volt, ami csak megtalálható a városban. Lissa ugyanis, valószínűleg a hormonok túltengése miatt, kijelentette, hogy ő bizony nem hajlandó az Udvarban babruhákat vásárolni, mert már így is megfullad a bezártság érzésétől. Nem lévén más lehetőségünk, összeszedtük, akit csak tudtunk és elindultunk.

Én nem akartam menni, mert a helyem Grigorij mellett lett volna, akit az apja elrángatott egy megbeszélésre, de rám parancsolt, hogy szabadnapos vagyok, mozduljak csak ki én is. Az igazat megvallva, örültem a lehetőségnek. Legalább száz éve nem vettem semmi újat.

A bevásárlóközpont annyira nagy volt, hogy alig tudtuk eldönteni mi lenne a legjobb megoldás, már ami a biztonságot illeti. Végül Rose, Eddie és én lettünk a közei őrök, míg Dmitrij és Jonathan a távoliak, akik a területet pásztázzák striga veszély után kutatva.

Lissa nem aprózta el a dolgokat. Gondosan válogatott, nem nézte az árakat, csak megvette, ami megtetszett neki, Christian és Adrian pedig cipelhették a csomagokat.

Az ezüstkaróm a kabátom belső zsebében lapult, készen arra, hogy bármelyik pillanatban használhassam, de úgy tűnt nem lesz gond. Néha elkaptam Dmitrij vagy Jonathan tekintetét, ami biztosított arról, hogy jelenleg nincs veszély.

Már az autónál jártunk, épp a szatyrokat pakoltuk be, amik már alig fértek el a csomagtartóban, mikor Rose hirtelen felkapta a fejét és előrántotta a karóját. Nem kérdeztem semmit. Nem volt okom kételkedni tévedhetetlen belső radarjában, ugyanis elmesélte, hogy enyhe hányinger formájában megérzi a strigák jelenlétét. A többi testőr, hasonlóképpen cselekedett, mint én. Körbe álltuk a morákat, fürkészve a sötétséget, várva a támadásra.

Izmaim megfeszültek, miközben ujjaim erősen markolták a karót. Készen álltam a harcra, mint mindig. Mégis, mikor megláttam őket, egy pillanatra kiestem a megfontoltság érzéséből. Sokan voltak. Túl sokan.

A harc nagyon gyorsan kirobbant. Hárman Dmitrijnek támadtak, ketten Jonathant pécézték ki maguknak, és míg Rose is a sűrűjébe vetette magát, Eddie és én a morák mellett maradtunk, hogy biztosítsuk őket. Elmenekülni már nem volt lehetőségünk. Túl gyorsan történtek a dogok.

Christian bevetette mágiáját, és egymás után lobbantotta lángra az ellenséget, de még így sem álltunk nyerésre. Kénytelen voltam én is beszállni a küzdelemben, mert már négyen voltak Rose-on, aki bár gyönyörűen harcolt, egyre kevesebb esélye volt. Ezt nem hagyhattam.

Rávetettem magam a legközelebb álló strigára és a karóm olyan simán csúszott a szívébe, mint forró kés a puha vajba. Aztán jöhetett a többi. Egymás után három strigával végeztem, mikor meghallottam Rose kétségbeesett hangját.

- Abie!

Nem kellett kérdeznem semmit, elég volt rápillantanom. Ismét hárman vették körül, de nem maga miatt aggódott, hanem Lissáért. A kötelékükön keresztül képes volt érzékelni, hogy védence és barátnője bajban van. Méghozzá nem is kicsiben. Christian és Adrian takarták őt, de a strigák így is kiszúrták. Eddie már két gyilkossal küzdött egyszerre, így a morák védtelenné váltak a harmadik strigával szemben. Vörös szemét le sem vette Lissáról, miközben közeledett feléjük. Két lépésből ott termettem és támadtam. A striga kitért, majd ő támadt. Védekeztem, próbáltam szíven találni, de túl gyors volt. Aztán iszonytató ütést éreztem a karót tartó kezemen, hallottam, hogy a csont elroppan és a karó kiesett a kezemből. A striga önelégülten vigyorgott ennek láttán, aztán elkerekedett a szeme, mikor egy karó a szívébe fúródott.

Eddie állt mellettünk, ő szúrta le. Hálás pillantást vetettem rá, mikor a striga élettelenül a földre hanyatlott. Ő biccentett egyet, de nem volt megállás. Újra harcba állt, ezúttal Rose oldalán, míg én lehajoltam a karómért. Nem jutottam messzire, mert a szemem sarkából észrevettem egy árnyékot Adrian mögött.

Ne! –hangzott fel egy sikoly a fejemben és már ugrottam is, egyenesen Adrian felé, hogy félrelökjem a striga útjából, ám mielőtt még elérhettem volna, rettenetes fájdalom hasított a nyakamba. Egy tizedmásodperc volt az egész. Ott álltam, szemben Adriannel, belenéztem sötétzöld szemébe, ami kitágult a rémülettől, aztán elsötétült előttem a világ és többé már nem éreztem semmit.

Fájtak a tagjaim, mikor újra tudatába kerültem a világnak. Egy ágyon feküdhettem, éreztem a matrac puhaságát és a párnát is a fejem alatt. Csukott szemhéjamon keresztül érzékeltem, hogy fölöttem egy lámpa világít. A fényéből ítélve kórházi lehetett. A tompa lüktetésen kívül, ami elborított tetőtől talpig, még megmagyarázhatatlan aggodalom kerített hatalmába. Féltem, hogy elveszíthetem, miközben meg voltam győződve róla, hogy nem tudok nélküle élni.

Nem értettem magam és az érzéseim. Ki volt veszélyben? Ki nélkül nem élhetek? Mielőtt még tovább gondolkodhattam volna zavartságomon, egyfajta húzást éreztem, mintha egy légörvénybe kerültem volna, aztán nagyon furcsa dolog történt. Láttam magamat, amint egy ágyban fekszem, a nyakamon hatalmas kötés éktelenkedett. Bőröm, eltekintve az alap barnaságától, legalább olyan sápadt volt, mint egy moráé. Mellkasom lassan járt, mintha alig lélegeznék. Megrémültem. Mi a fene folyik itt? –szerettem volna felordítani, de akkor egy ismerős hangot hallottam. Adrian hangját. A fejemben beszélt.

Nem veszíthetem el! Szükségem van rá! Kérlek Istenem, add őt vissza nekem!

Kezemet a számhoz emeltem és csókot nyomtam rá. Vagyis nem én voltam… hanem Adrian… De ez hogy… Nem értettem semmit és halálra voltam rémülve. Nem csak magam miatt, hogy ennyire borzalmasan néztem ki, sokkal inkább aggódtam Adrianért. Csak úgy cikáztak körülöttem a szavai, amik mind arról szóltak mi mindent tesz magával, ha én meghalok. Nem akart nélkülem élni, amit nem tudtam hová tenni. Alig ismertük még egymást, nem is jártunk együtt, ő mégis… szerelmes volt belém.

Nem tudtam mélyebbre ásni ebben az egészben, mert hirtelen megint csukva volt a szemem és Adrian hangja eltűnt a fejemből. Megpróbáltam kinyitni a szemem, tudni akartam mi történt és hol vagyok, de nem ment. Túl fáradt voltam még, de nem adtam fel. Körülbelül az ötödik próbálkozásnál éreztem, hogy működik a dolog. A szemhéjam lassan felnyílt, de azonnal le is kellett hunynom, mert a fény fájdalmasan elvakított. Újra próbálkoztam, ezúttal sokkal lassabban. Nehezen, de sikerrel jártam. Valóban egy kórházban voltam. A falak és a plafon is fehér volt, mellettem orvosi készülékek csipogását hallottam.

Adrian az ágyam mellett ült, kezem a kezében pihent. Olyan gyengéden fogta, hogy alig éreztem. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Szörnyen nézett ki, mégis, mikor meglátta, hogy őt nézem, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Abban a pillanatban belőlem is eltűnt az aggodalom, helyét a békesség és nyugalom vette át.

- Istenem, de jó újra látni a szemed –suttogta a kezembe, egy újabb és egy újabb csókkal halmozva el.

- Mi… - akartam kérdezni, de csak egy rekedt nyögést tudtam produkálni.

- Most ne beszélj –szólalt meg a másik oldalamról Rose, majd fölém hajolt, hogy jobban láthasson. Arca boldog volt, már eltűntek az idegesség nyomai. –Minden rendben lesz. Biztonságban vagy az Udvar kórházában.

Ismét megpróbálkoztam a beszéddel, tudni akartam mi történt a strigával, aki Adrianre akarta vetni magát, ám helyette engem talált telibe, de nem tudtam kiejteni a szavakat. Rose viszont így is megértette.

- Elintéztük –nyugtatott meg. –Nincs okod aggódni. Mindenki rendben van.

Ez nem volt teljesen igaz, mert a homlokán igen csúnya sérülés volt, hogy a szája felszakadt részéről már ne is beszéljünk. De megfogadtam a tanácsát, és nem próbáltam többet beszélni. Helyette lassan visszaaludtam, s mikor újra felébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. A hangom rendbejött, a fajdalom is enyhült. Egészen úgy éreztem magam, mintha a régi lennék, leszámítva azt a furcsa zizegést a fejemben, amit nem tudtam megmagyarázni.

De ott volt nekem Rose, aki mindenre tudott válaszolni. Elmesélte mi történt, miután a striga megharapott és elvesztettem az eszméletemet.

- Dmitrij és én letéptük őt rólad és végeztünk vele –mondta. –De te addigra már… Addigra halott voltál.

A szívem őrült módjára verni kezdett erre a mondatra, azt bizonyítva, hogy igenis élek. Rázott a hideg és nem akartam elhinni, hogy mindez igaz, de nem volt okom kételkedni Rose-ban, ezért tovább hallgattam.

- Adrian - folytatta Rose –nagyon kiborult. Olyan volt, mint egy őrült. Nem foglalkozott semmi mással, csak veled és addig tartott a karjában, amíg a keze fel nem izzott, mint valami villanykörte. Aztán újra dobogni kezdett a szíved. A sebed is elkezdett gyógyulni, de sajnos nem volt annyi ereje, hogy teljesen begyógyítsa. De a léleknek köszönhetően vissza tudott hozni téged az életbe.

Úgy ültem az ágyban, mint akit megütött a guta. Hallottam róla, hogy mi történt Rose-al és Lissával abban az autóbalesetben, amiben Lissa szülei és testvére meghaltak, de elképzelni, hogy hasonló történhetett velem is… nem volt egyszerű. Bár ez sokmindent megmagyarázott, amit nem értettem. Hogy mi történt mielőtt felébredtem volna, hogyan hallhattam Adriant a fejemben, és hogyan láthattam magam kívülről. Adrian fejében voltam, ahogy Rose szokott Lissáéban. És mire Rose ismét megszólalt, én már tisztában voltam vele, de kimondva mégis másmilyen volt.

- Árnyékcsókolta vagy te is.

Félelmetes volt belegondolni, hogy ez mit jelent egyáltalán, és kivételesen nagyon is hálás voltam, amiért Adrian nem volt mellettem. Végre sikerült rábeszélni, hogy elmenjen az etetőkhöz –mióta visszahoztak az Udvarba, másfél napja, el sem mozdult mellőlem, pedig a lélek nagyon sokat kivett belőle.

Rose még sokáig mellettem maradt, részletesen leírt mindent, amit csak tudott a kötelékről, ami már örökké össze fog kötni Adriannel, aztán mikor úgy látta eléggé elfáradtam, magamra hagyott. Ismét aludtam egy keveset, de nem tudtam pihenni. Zakatolt az agyam, és nemcsak az enyém, hanem Adriané is. Nem tudta hogyan tovább. Nem mert megkérni, hogy maradjak vele, mégha szeretett is, mert tudta, hogy sosem hagynám magára a védencemet, mégis azt akarta, hogy örökké együtt legyünk. A szívem mélyén én is ezt akartam, de igaza volt. Ott volt Grigorij, akinek nem fordíthattam csak úgy hátat.

És mintha tudta volna, hogy rá gondolok, barátom besétált az ajtón. Arca aggodalmas volt, de mikor meglátott, kisimultak az apró ráncok a szemöldökei között.

- Jól rám ijesztettél, hallod-e?! –rázta meg a fejét, aztán puszit nyomott a homlokomra. –Hogy érzed magad?

- Már sokkal jobban –mosolyogtam rá, amennyire csak tudtam őszintén.

Tekintete elárulta, hogy már tud a dolgokról. Nem volt haragos, sem csalódott, mindössze beletörődő.

- Tudod –sóhajtottam fel.

- Igen –válaszolta. –És te is tudod, hogy vele kell maradnod –tette hozzá.

- Nem hagylak el –tiltakoztam azonnal, ahogy az esküm kötelezett.

Grigorij nyílt és őszinte ember volt, korát meghazudtoló felfogással. Nevetésben tört ki hevességemen és megcsóválta a fejét.

- Nem kéne mindig követned a szabályokat, Abie –fogta meg a kezem. –Néha azt kell tenned, amit a szíved diktál, még akkor is, ha ez nem szolgálja a morák érdekeit. Szereted őt, te is tudod. Ismerd be végre magadnak is.

Mélyen a szemembe nézett, várta a válaszomat, de én képtelen voltam egy hangot is kierőltetni magamból. Csak az arcomon végigcsorgó könnyeim tanúsították, hogy tudatában vagyok az elhangzottaknak. Grigorij odahajolt hozzám, letörölte őket és elismételte, mielőtt elment volna:

- Ismerd be.

Megint nem maradtam sokáig egyedül. A szobám olyan volt, mint egy valóságos átjáró-ház. Ezúttal azonban Adrian jött vissza. Először voltunk kettesben azóta, hogy felébredtem. Könnyű puszit simított a homlokomra, akárcsak az előbb Grigorij és leült az ágyam mellé.

- Jobban vagy? –kérdezte azonnal, mire bólintottam. –Örülök neki.

Feszült csend telepedett közénk. Fogalmam sem volt mit kéne mondanom neki, és ahogy a frusztrációja belém is átszivárgott, ő is így volt ezzel. Kezdett kínossá válni a dolog, ezért gondoltam megtöröm.

- Köszönöm, hogy megmentettél.

Arca összerándult az emlék hatására és a fejében én is láthattam azokat a borzalmas képsorokat. A szemem tágra nyílt a döbbenettől és a fájdalomtól, miközben a striga a nyakamba vágta agyarait és kitépett belőlem egy darabot. Dmitrij és Rose már ott is voltak, de addigra én már a földön feküdtem. Nyakamból ömlött a vér és ez jobban elborzasztotta Adriant, mint maguk a strigák. A karjába kapott, miközben jeges rémület kerítette hatalmába. Kereste a pulzusom, de nem találta sehol és akkor elpattant benne valami. Csak szorított magához, miközben ordított fájdalmában, hogy elveszített. A mágia egyik pillanatról a másikra szikrázott fel benne, azt sem tudta mit csinál, csak engedelmeskedett a lélek sürgetésének és engedte, hogy az energia átáramoljon belém. A végére annyira kimerült, hogy majdnem ő is eszméletét vesztette, de még akkor sem állt le. Azt akarta, hogy teljesen rendbe jöjjek, még akkor is, ha ez esetleg az ő életébe került volna.

Ahogy újraéltem ezeket a képsorokat az elméjében, rájöttem, hogy nem tagadhatom tovább azt, ami már hetek, sőt azt hiszem az első találkozásunk óta bennem volt.

- Szeretlek –mondtam ki, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

Adrian felkapta a fejét és döbbenten nézett rám egy percig, aztán mikor elmosolyodtam, ő is viszonozta.

- Én is szeretlek –sóhajtotta már szinte a számra, aztán óvatosan megérintette az ajkaimat. Annyira lassan és puhán csókolt, hogy az maga volt a mennyország. Szinte érezni véltem a felhők puhaságát és simogatását, de az csak Adrian lehelet finom érintése volt a karomon és az arcomon, miközben elmélyítette a csókunkat.

Így történt hát, hogy a hozzám közelálló emberek segítségével rátaláltam a szerelemre és a boldogságra. És miközben ott álltam az ablaknál, visszaidézve a múltat, egy erős férfikar fonódott körém. Magához szorított, és csókot nyomott a nyakamra, pontosan oda, ahol egy éve az a striga belém mélyesztette a fogait. Már nem rándultam össze az emléktől, hiszen annak köszönhettem ezt a csodálatos embert, aki alig huszonnégy óra múlva hivatalosan is a férjem lesz. És ha hiszitek, ha nem, az apám oldalán fogok az oltárhoz sétálni, mert arra is rá kellett jönnöm, hogy az öreg valóban jófej, csak rendesen titkolja.

- Hogy vannak az én édeseim? –suttogta Adrian a fülembe, és kezét a még lapos hasamra csúsztatta.

~VA~

Brother Dearest

Írta: Orlissa

Disclaimer: A Vámpírakadémia szereplői, helyszínei és cselekményei Richelle Mead tulajdonát képezik. Én csak eljátszadoztam velük, amiből anyagi hasznom nem származik.

Summary: Spirit Bound Spoiler! A híres-hírhedt templomi jelenet után Dimitri biztonságosnak nyilvánítják, ő pedig úgy dönt, hazautazik a családjához, akik bár ennek először rettenetesen örülnek, később kénytelenek rájönni, hogy ez a Dimitri már nem az az embert, akit évekkel korábban elengedtek az Államokba. Ezt a Dimitrit valami emészti belülről, amiről nem hajlandó beszélni. Ez az, amit nővére, Karolina megelégel, és úgy dönt, tesz valamit ennek érdekében.

Korhatár: 12

Szavak száma: 2241

Műfaj: Family, hurt/comfort

A/N: Továbbra sem vagyok hajlandó a Dimitrit „Dmitrij”-nek írni J Törődjetek beleJ

A/N2: A Véresküben említésre került, hogy bár Karolina mindkét gyerekének ugyanaz az apja, mostanra szétmentek, viszont a regény ideje alatt éppen egy testőrrel jár – akinek a nevét nem tudjuk meg, ezért én most itt megkereszteltemJ Csak szólok, hogy mikor olvassátok, ne lepődjetek meg az idegen néven J

            Sosem hittem a csodákban.

            A csodákat azok számára találták ki, akik túl gyengék voltak ahhoz, hogy maguk tegyenek valamit a boldogulásuk érdekében, vagy éppen folyton kínozta őket a sors, és csak az segítette át őket a napon, hogy egy csodában bíztak. Én nem tartoztam közéjük. Dolgoztam, két gyereket neveltem, sőt, a kisebbik húgomat és a nagyobbik húgom fiát beleszámítva négyet. Nem volt soha sem időm, sem indíttatásom arra, hogy ábrándokat kergessek. Persze, ott volt az én eszelős, mindentudó, folyton talányokban beszélő nagyanyám, de őt nem tartottam csodának; mellette nőttem fel, a mindennapi életemhez tartozott.

            Aztán egy nap az öcsém, akit halottnak tekintettünk, akit eltemettünk, meggyászoltunk, hazatért.

            Élt. Olyan volt először, mintha az utóbbi hónapok meg sem történtek volna – mintha nem támadták volna meg a montanai iskolát, mintha nem esett volna el a csatában, mintha nem portyázott volna hónapokon keresztül strigaként. Ne kérdezzétek, hogy hogyan térhetett vissza hozzánk – egyrészt nem is fontos, másrészt ő maga sem mesélt róla annyit, hogy azt igazából megérthessük. Annyit tudtunk, hogy nem kevés köze volt hozzá a Dragomir hercegnőnek, és hogy innentől kezdve nem túl szívesen látták Testőrként. De érdekelt minket? Nem – ott volt velünk, és életben volt.

            Csakhogy ez a Dimitri nem az volt, akit évekkel korábban elengedtünk az Államokba. Az öcsém mindig is jó ember volt, valaki, akire mindig lehetett számítani, aki mindenkinek segített. Akárkivel könnyen megtalálta a közös hangot, és szeretett is társaságba járni. Jókedvvel, pozitívan állt az élethez, és mindenekelőtt teljes odaadással végezte a munkáját. Mit munkáját! Számára a testőrködés nem munka volt, hanem hivatás. Valami, amire feltette az életét.

            És most? Elzárkózott, alig beszélt valakivel, és ha mégis be lehetett vonni egy társalgásba, alig volt olyan téma, amiről szívesen beszélt volna. Az Udvarba sem vágyott vissza – pedig ha valaki, akkor ő olyan ember volt valaha, aki nem talált nyugtot, ha nem végezhette a dolgát. Emlékszem, pár évvel ezelőtt, mikor az előző védence meghalt, pár hétre hazaköltözött, de már pár nap után alig bírt egy helyben megmaradni, ment volna vissza a dolgozni. Félt, hogy valami történik távollétében, hogy valamiben nélküle döntenek.

            Persze, talált magának itthon is feladatot. Ne szépítsük – nélküle nem volt férfi a házban, és voltak igenis olyan dolgok, amiket mi, nők, nem tudtunk megoldani. De jött Dimitri, módszeresen munkához látott, és hamarosan már be lehetett rendesen csukni a hátsó ajtót, nem csöpögött a csap, és nagymama széke sem billegett már. Ez volt az öcsém: nem csak nagyszerű Testőr, de ezermesternek sem utolsó. Mellesleg a munka mentsvárat is jelentett számára – addig sem kellett áltatnia minket azzal, hogy minden rendben van vele.

            Ugyanakkor az kell mondanom, hogy nem ezek a dolgok aggasztottak a legjobban.

            Hanem Rose. Vagyis pontosabban a hiánya.

            Az a tüzes, odaadó lány, aki alig pár hónappal korábban szinte hurrikánként robbant az életünkbe, akaratlanul is egy katasztrófa hírét hozva magával. Az a lány, aki olyan fiatalon, teljesen egyedül nekivágott a nagyvilágnak, csakis az öcsém kedvéért. Az a lány, akit anyám a lányává, én húgommá fogadtam. Az a lány, aki őszintén, tiszta, teljes szívből szerette az öcsémet.

            Mindezek után azt vártam, hogyha már nem is jött haza Dimitrivel, legalább majd tartják valahogy a kapcsolatot, leveleznek, telefonon beszélnek, bármi, vagy legalábbis Dimitri majd folyton róla fog beszélni, ő utána sóvárog majd… de nem. Mióta megjött, nem volt róla hajlandó beszélni, még a nevét sem ejtette ki a száján. Már rögtön az első nap érdeklődtünk ugyan felőle, de Dimitriből csak annyit sikerült kicsikarnunk, hogy jól van, nem esett baja, nem kell érte aggódnunk. Itt valami hatalmas probléma lappangott, ugyanis azt képtelen voltam elképzelni, hogy az öcsém nem érezne pontosan ugyanúgy az iránt a lány iránt, mint Rose iránta. Egyfelől már csak azért is, mert mikor Rose itt járt, a meséiből, viselkedéséből kiderült, hogy szerelme viszonzásra lelt, másfelől azt sem tudtam elképzelni, hogy már csak önmagáért is hogyan nem tudná szeretni a lányt.

            Egy ideig vártam. Vártam, hogy majd javul a helyzet, Dimitri felenged majd, megnyugszik, hogy majd jön egy nap, amikor az a fal, amit felhúzott maga köré, majd hirtelen leomlik, és ha nem is jön minden rendbe, legalább majd elindulunk a javulás rögös útján.

            Csakhogy ez nem akart eljönni.

            Teltek a hetek, és gyakorlatilag semmi sem változott, sőt, mintha Dimitri egyre távolabb sodródott volna tőlünk. Mindig talált magának valami kisebb-nagyobb házkörüli munkát, aminek ürügyén nem kellett érintkezni velünk – legtöbb idejét a ház mögötti kis fészerben töltötte, és ügyködött valamin. De ez nem mehetett már tovább – úgy döntöttem, lépek.

            Péntek este volt, és éppen végeztünk a vacsorával – kivéve persze Dimitrit, aki délután óta nem lépett ki a fészerből. Nem szólt egyikünk sem, igazából már kezdtük ezt megszokni – általában utánunk evett, gyakran már akkor, amikor mi már lefeküdtünk, egyedül – anya mindig hagyott neki elő egy tányérral. De ma, döntöttem el, másképp lesz.

            Ahogy Viktoria elkezdte leszedni az asztalt, fogtam a Dimitrinek kikészített ételt, és elindultam ki az udvarra. Anya csak fejét rázta finoman, de mintha nagymama szemében elégedettséget láttam volna megcsillanni - végre, valaki tesz is valamit.

            Dimitri persze még mindig ott volt a fészerben, és bőszen dolgozott. Éppen valami fa rudat csiszolt, valamint még vagy féltucatnyi, már megcsiszolt alkatrész hevert előtte a munkapadon – mindegyik hatalmas precizitással kidolgozva.

-         Szia – köszöntem rá halkan. – Kihoztam a vacsorádat.

Háttal állt nekem, és láttam, ahogy a hangom hallatán megfeszülnek a vállában az izmok.

-         Köszi. Majd… majd később beviszem a tányért – a hangja mentes volt mindenféle érzelemtől, ugyanakkor ezzel mintegy azt akarta közölni, hogy hagyjam egyedül. Na, abból most nem kap.

Mellé léptem, az ételt leraktam az egyik szabad polcra, majd szembefordulva vele, nekidőltem az asztalnak. Az én testtartásom is tükrözött valamit: beszélnünk kell.

-         Szóval, mi lesz ebből? – böktem a fadarabok felé, abban a reményben, hogy talán egy kis bájcsevejjel kezdve könnyebb lesz a dolgom.

-         Új hintaszék a nappaliba. A régi már elé rozoga. Először csak azt akartam kijavítani, de végül inkább úgy döntöttem, hogy inkább csinálok egy másikat – valószínűleg azért, mert ez tovább tart, gondoltam.

-         És ha ezzel kész leszel, mi terv? - Tudakoltam óvatosan. Finoman, szinte tanácstalanul megrántotta a vállát. Ez egy olyan gesztus volt, amit azelőtt sosem láttam tőle, és megijesztett, mennyire idegenül hatott.

-         Arra gondoltam, hogy keresek valami rendes munkát. Nem élősködhetek az idők végezetéig a nyakatokon. – Haladás.

-         Nagyszerű! Figyelj, ha akarod, beszélek Ivánnal, hátha a morájának, vagy valamelyik ismerősének szüksége lenne egy új Testőrre. Biztos vagyok benne, hogy amint meghallják, hogy munkát keresel, kapkodni fognak utánad.

-         Karo, ne – szólt halkan. – Nem akarok többet morákkal foglalkozni.

-         Akkor mit szólnál hozzá, hogyha beszélnénk a Szent Bazil igazgatójával? – nem hagytam magam. – Rose azt mondta, hogy őt is te tanítottad – lány nevére alig észrevehetően megremegett. – Biztos örülnének ott egy olyan jó és tapasztalt oktatónak, mint te.

-         Mondtam, hogy hagyd. Nem akarok sem morák, sem dampyrok közé visszamenni – a hangjában némi dühöt véltem felfedezni. Már ez is valamiféle haladás volt – egy cseppnyi érzelem.

-         Hát akkor meg mégis mit akarsz csinálni?

-         Én… még nem tudom. Nem várhatom el, hogy eltartsatok. Majd körbekérdezek a városban, hátha találok valamit. A fatelepen, vagy akár a hentesnél.

Akaratlanul is felhorkantottam.

-         Ja persze, ott majd legalább hasznosíthatod a karózási tudományod, mikor le kell szúrni a disznókat.

A rudat, amivel éppen dolgozott, lecsapta az asztalra.

-         Ha ott találok munkát, hát ott fogok dolgozni. A pénz az pénz.

-         De miért tennéd ezt? – emeltem fel kicsit a hangom. Eltávolodtam az asztaltól, és addig helyezkedtem, amíg el nem értem, hogy a szemembe nézzen. – Nagyszerű Testőr vagy, egy a legjobbak közül! És most mindent sutba vágnál?

-         Nekem ott nincs helyem többé! Értsd meg, az életem annak a szakaszának vége! Ha akarnék, akkor sem lehetnék többet Testőr. Engem ott már senki sem lát szívesen.

-         Rose sem? – mondtam halkan, nyugodtan. Reméltem, hogy ezzel az egy névvel elérek valamit.

Dimitri elfordult tőlem, és egy pillanatig nem szólt.

-         Ő… hagyjuk. Nem számít. Jó éjt, Karo.

-         Dimitri…

-         Most hagyj, kérlek. Majd… majd még beszélünk.

Végül úgy tettem, ahogy kérte, és kiléptem a fészerből a hűvös, későnyári éjszakába. Éreztem, hogy most képtelen lennék többet kicsikarni belőle. Azt a picike rést is, amit ezalatt a pár perc alatt sikerül nyitnom, újra befalazta. De ez sem hátráltatott meg. Lehet, hogy a beszélgetésünk véget ért, de az éjszaka még nem.

***

Miután bementem, letelepedtem a konyhában, szemben a hátsó ajtóval, egy jó könyv társaságában – úgy döntöttem, hogy megvárom. Egyszer úgyis be kell jönnie.

Éjfél is elmúlt, és mindenki lefeküdt már, mire nyílt az ajtó; csendben jött, szinte alig lehetett hallani.

-         Ó… nem gondoltam, hogy még ébren vagy – szólt hozzám. Ismét nyugodt volt, látszólag túljutott a korábbi szóváltásunkon.

-         Tudod, hogy van ez – két kisgyerek mellett napközben nem nagyon van időm olvasni – mutattam fel az időközben becsukott  könyvet. – Meg aztán abban is reménykedtem, hogy tudunk még beszélni.

-         Akkor feleslegesen maradtál fent. Nem igazán vagyok társalgós hangulatban – lépett a mosogatóhoz.

-         Nem baj. Nekem sincs sosem kedvem Pavellel veszekedni a házimunka miatt, de valakinek valamikor azt is meg kell tennie. – vártam, hogy majd reagál erre valamit, legalább megrendül a szája sarka, de semmit sem tett; régen legalább elmosolyodott volna rajta. Hátat fordított nekem, a pulthoz lépett, megnyitotta a csapot, és elkezdte mosni a tányért. Folytattam, rögtön a legnehezebb témával, és eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni magam. – Szóval, mit tudsz Rose-ról?

Ismét egy pár pillanatnyi csend. Már azt hittem, hogy el fogja engedni a kérdésem a füle mellett, de végül csak válaszolt.

-         Semmit. Azóta nem hallottam felőle, hogy hazajöttem. – Most legalább nyugodtabban fogadta a témát, mint kint a fészerben.

-         Nem is érdekel, hogy mi lehet vele?

-         Én… Biztos jól van. Továbblépett.

-         Biztos vagy benne? – kérdeztem, de erre már nem volt hajlandó válaszolni. Taktikát váltottam. – Tudod, amíg te… Novoszibirszkben voltál, Rose itt töltött nálunk pár napot.

-         Tudom, mi… beszéltünk rólatok. Elmondta, mi van veletek. Még mielőtt… - nem fejezte be a mondatot, de tudtam, hogy mit akart mondani. Még mielőtt újra dampyr lett volna belőle. Még mielőtt még Rose visszament volna az Államokba. Bár nem beszélt róla, de azért annyi hozzánk is eljutott, hogy még strigaként egy ideig fogva tartotta Rose-t.

-         Azért hiányzik, tudod? Nagyon rendes lány, és képzeld, a végén még nagymamát is sikerült lenyűgöznie. Az pedig aztán tényleg nem kis teljesítmény, te is tudod – engedtem meg magamnak egy kis kuncogást.

-         Igen, ő egyszerűen… csodálatos. Még sosem találkoztam hozzá fogható nővel. – volt a hangjában valami, ami végre adott egy kis reményt. Csodálat, vágyódás – a régi Dimitri egy halovány árnyéka. Kis bizonyíték, hogy ő is legalább annyira szereti Rose-t, mint a lány őt. Felbátorodtam.

-         Miért nem hívod fel? Elhívhatnánk egy hétre – biztos kapna kimenőt. Húsvét óta nem láttuk. Még Pavel is hiányolja. – Dimitri hátán az izmok megfeszültek.

-         Nem. Mondtam már… továbblépett – a hangja teljesen színtelen volt, de túl jól ismertem ahhoz, hogy bedőljek neki. Valójában éppen kisebb érzelmi vihar dúlhatott benne.

-         Honnan vagy ennyire biztos benne? – Csend. Borzalmas gondolat kezdett alakot ölteni a fejemben. Az a lány eljött a világ másik végére, minden veszélyt magára vállalva, csak az öcsém kedvéért. Az életét kockáztatta miatta, bármit megtett volna érte… nem tudtam elképzelni, hogy most, hogy Dimitri ismét többé-kevésbé önmaga lett, csak úgy elfelejtené, csak úgy továbblépne, ahogy ezt Dimitri állította. Nem, ami abban a lányban lángolt, az mélyebb volt ennél. Valami, ami egy örök életre szólt, amit nem hajítana el csak úgy… Itt még valami lappangott, valami… - Mit mondtál neki? – a kérdés kicsit vádlón csúszott ki a számon. Egy pillanatra megdermedt, a törlőrongy, amivel éppen a tányért törölgette, megállt a kezében.

-         Semmi olyat, amivel ártanék neki. Jobb lesz ez így neki a végén, hidd el.

-         Dimitri, mégis mi a csodát mondtál neki?! – álltam fel. Nem válaszolt. – Dimitri, komolyan beszélek!

Csattanás. A tányér hirtelen ezer darabban hever a padlón.

-         Akármit is mondtam neki, nem tartozik rád! Amit tettem, azért tettem, mert így kell lennie! Nem horgonyozhat le olyan mellett, mint én, akit tönkretettek, aki nem tud úgy törődni vele, úgy bánni vele, úgy szeretni őt, ahogy ő megérdemli! Tovább kell lépnie, hogy boldog lehessen! – szembefordult velem, és úgy beszélt, majdnem ordítva. Most rajtam volt a pillanatnyi hallgatás sora. Másodpercek teltek el, csak néztük egymást, várva a következő lépést. Dimitri telve volt indulattal, csak úgy kapkodta a levegőt. Végül én szólaltam meg, szinte suttogva.

-         Dimitri, a testvérem vagy, saját vérem, és szeretlek, de te vagy a legnagyobb marha a világon, akivel csak találkoztam. Most azt hiszed, jól cselekszel, de tévedsz. És lehet, hogy mire erre rájössz, már késő lesz. Most valami olyasmit hagysz kicsúszni a kezedből, amit soha többé nem fogsz visszakapni, és hidd, ó, hidd el, ezt még nagyon meg fogod bánni.

Egy percig farkasszemet néztünk. Nem szólt, nem reagált. Azt sem tudtam, megfontolja-e, amit mondtam neki. Szerintem nem. Nem jutott még el arra a pontra, hogy arra gondoljon, mi jön ezután. Éppen egy végzetes hibát készült elkövetni, bár lehet, hogy már el is követte.

Végül sarkon fordult, és szó nélkül otthagyott. Felment a lépcsőn, és egy perccel később hallottam, ahogy nyitódik, majd csukódik a szobájának ajtaja. Ma ugyan egy pillanatra sikerült kibillentenem, de igazából hosszú távon ezzel semmit sem értem el. Kevés voltam én ehhez.

Mint már mondtam, nem hiszek a csodákban – de most szükségemre volt egyre. És tudtam, hogy pontosan hol is találom ezt a csodát.

A tányér darabjaira ügyet sem vetetve a fali telefonhoz léptem, és tárcsáztam egy számot, ami még a tavasszal lett kiragasztva a készülék mellé. Kicsöngött, majd a második csöngésre felvették.

- Mr Mazur? Itt Karolina Belikova. Elnézését kérem, hogy ilyenkor zavarom, de egy fontos dologban szeretném a segítségét kérni. Meg tudná nekem mondani, milyen úton tudnék kapcsolatba lépni Rose-zal? Igazán sürgős lenne…

~VA~

Mámoros álom
 

Írta: Éva

Korhatár: 12

Nincs spoiler veszély.

Tartalom: Rose egy totál átlagos nap után fáradtan tér nyugovóra. Nem is sejti, hogy a nagy kalandok hamarabb érhetik őt el az álmában. Adrian álmában ébred, ahol minden olyan meseszerű és különleges. Rose hibázik, mivel nem tartja szem előtt, hogy semmi sem az aminek látszik. Így miután baklövést követ el az álmon kívül, egy újabb titokzatos álomba csöppen.

Lissa és Adrian Meissner tanárnő termében gyakorolta a növénynövesztést. Christian, Lissa barátja nem nézte jó szemmel, hogy a két lélekhasználó ilyen sok időt tölt együtt, ezért gyakran ő is megfigyelte, hogy varázsol Adrian egy elkókadt, csúnya virágból még egy attól is rosszabbat. Az igazság az, hogy Adriannek már egyre jobban ment a növények meggyógyítása, de Lissához képest sehol sem volt.  Rose és Eddie is a teremben tartózkodtak, mivel a terepgyakorlat része volt, hogy egész nap figyeljenek a testőrtanoncok azokra, aki mellé be lettek osztva. Christian unta az ilyen kis összejöveteleket, de nem akarta kettesben hagyni Lissát és Adriant. Aznap ismét leadta a szokásos ’Majd ébresszetek, ha történik valami’ szöveget. Könyökét az asztalra tette, fejét pedig tenyerébe fektette. Rose látta, hogy a fiú feje néha lebukik, mivel elbóbiskol közben, de rögtön fel is ébred. Pár perc múlva Christian feladta és ráborult az asztalra. Rose nem tudta eldönteni, hogy valóban elaludt-e, vagy csak ’pihenteti a szemét’. Amikor egy kis idő után a fiú szája szétnyílt és csorogni kezdett a nyála, Rose már tudta a választ. Nevetésben tört ki, minek következtében Christian újból felriadt. Kicsit olyan volt a pillantása, mint aki egy agymosáson ment keresztül. Aztán rájött, hogy valószínűleg a lány rajta nevet, és utálkozó pillantást vetett rá. Lissa rászólt Rose-ra, hogy ne nevesse ki Adriant, amiért most nem sikerült neki valami jól a növény meggyógyítása. Rose nem árulta el Lissának, hogy valójában min nevetett. Inkább közelebb ment, hogy szemügyre vegye Adrian ’remekművét’. Ezúttal a virág már egész szépen nézett ki, viszont az illata visszataszító volt.
- Ó, micsoda gyönyörű virág! Ha esetleg nem lenne ilyen zokni szagú, még a tűrhető csoportba is tartozhatna. Így viszont az undorító szinten marad. – mondta Rose Adriannek nevetve, miközben szinpadiasan befogta az orrát, a másik kezével pedig legyezni kezdett az arca előtt. 
Persze a fiú nem sértődött meg.
- Úgyis téged akarlak vele elkápráztatni, kicsi dampyr. – felelte Adrian mosolyogva.
- Legfeljebb a szagától bódulok el. – Erre már mind az öten nevetni kezdtek, még Eddie is, aki, mint Lissa áltestőre, nagyon jól végezte a munkáját, és az idő legnagyobb részében úgy is viselkedett, mint egy igazi testőr, vagyis próbálta árnyékként követni védencét.
Lissa az órára pillantott és sóhajtott egyet.
- Én még most sem tanultam tőled semmit! - vádolta Adriant. – Holnap is gyakorolhatnánk, csak akkor te mutatsz nekem pár trükköt. Jó?
- Oké. – egyezett bele a fiú. – Akkor holnap találkozunk ugyanitt, ugyanekkor. 
Ezután Lissa és Christian váltottak egy búcsúcsókot, majd mindannyian szétszéledtek. Mivel az is a terepgyakorlat része, hogy a testőrtanoncoknak a védencük szobájában kell aludniuk, Rose kénytelen volt Christiannél aludni a padlón, a paplanokból összetákolt fekhelyén. A lány hamar álomba merült. 
És Adrian álmában ébredt.

Rose egy jégből készült kastélyban találta magát. Ez az álom másmilyen volt, mint a többi, de a nazar ott lógott a köldökében, a csotki pedig a csuklóján. Ezúttal valami nagy bundaszerűség takarta el testét, ruhaként szolgálva, bár a hideg ellen nem tett sokat. A való életben fel nem venne ilyet, de ez csak egy álom volt, nem számított. Két jégből készült ülőhely volt egymás mellett, és az egyiken Adrian trónolt. Egy hétköznapi pulóvert viselt, ami elég szokatlan volt tőle.
- Fura egy hely. – jegyezte meg Rose mosolyogva. 
Adrian mindig szép helyeket talált ki az álmokban, de ez a jégből készült palota vitte a pálmát.
- Egy jégkastély az én Dermesztő Hercegnőmnek. – kezdte Adrian az incselkedést.
- Kicsi dampyrból Dermesztő Hercegnő? Nem rossz! – mondta Rose büszkén és leült a másik trónszerű székbe.
- Körbevezethetlek a palotádban? – kérdezte a fiú, meg sem várva, hogy a lány legalább kényelembe helyezhesse magát.
- Igen, mehetünk. Úgyse tűnik kényelmesnek ez a szék.
Mindketten felkeltek és átmentek egy másik terembe. Egy asztal foglalta el a szoba közepét. Minden féle étel volt rajta, ami szem-szájnak ingere. Az evőeszközök, az asztal és minden más is jégből készült, kivéve persze az enni és innivalót. Rose azt hitte, ilyen csak a mesékben létezik. Na igen, nem mintha most a valóságban lett volna. 
- Együnk! – javasolta Adrian.  
Leültek az asztalhoz és falatozni kezdtek. Rose csak egy keveset evett, mondván: vigyáznia kell az alakjára. Az ételek első osztályúak voltak. A lány már rég lakmározott ilyen jót, persze gondolta, hogy a fiú számára ez a menü mindennapi lehetett.
- Igazán fenséges volt a lakoma! – Rose viccből megpróbált hercegnők módjára beszélni, de a végén kuncogni kezdett. Gyakran látta Lissát, aki igazából is hercegnő volt, méghozzá a Dragomir család utolsó leszármazottja, hogy milyen illedelmesen és tisztességtudóan viselkedik a többi főnemesi családdal szemben. Rose az ő viselkedését próbálta meg felidézni, de nem igazán sikerült neki. Úgy döntött, hogy jobb lesz ha kitart a sajátos, nyers modora mellett.
- Örülök, hogy ízlett, Hercegnő! – emelte meg Adrian a poharát, Rose pedig utánozta a gesztust és inni kezdtek. Nem igazán tudta megállapítani, hogy mit iszik. Valamiféle bor volt, érdekes ízzel. Rose biztos volt benne, hogy méregdrága ital lehetett.
Na ja, mintha a valóságban a jégkastélyokat is csak ingyen osztogatnák. – gondolta a lány.
Adrian felállt az asztaltól, odament Rose-hoz és a kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse őt.
- Mióta vagy te ilyen illedelmes? – kérdezte a lány kicsit meglepődve, de attól kezét Adrian tenyerébe helyezve állt fel az asztaltól.
- Ó, nekem már születésem óta ezt tanítják. – majd a még kezében lévő Rose kezét ajkához emelte és csókot lehelt rá.
- Azért nem kell túlzásokba esni! – dorgálta meg a lány nevetve.
Kéz a kézben mentek ki a teremből egy folyosóra, melynek végén egy ajtó állt. 
- Csukd be a szemed! – parancsolta Adrian az ajtó előtt.
- Miért? Látni akarom, hogy mi van bent! – hökkent meg Rose.
- Rendben, akkor kénytelen leszek erőszakkal befogni a szemed. – mondta a fiú mosolyogva, miközben Rose kezéből kicsúsztatta a sajátját és a lány szemére helyezte. 
- Ne csináld már, Adrian! 
De a fiú kinyitotta az ajtót, átvezette a lányt a helyiségen, aki nem láthatta, hogy mi van ott, csak egy újabb ajtónyílást hallott. Rose itt megállt, mert azt hitte, hogy nem kell tovább ezt a szembefogós játékot játszaniuk, de Adrian kicsit meglökte, így átlépett az ajtón, ami ezután becsukódott.
- Készen állsz? – kérdezte a fiú, még mindig a lány szemére szorítva a kezét.
- Már az első ajtónál is készen álltam, akkor sem kellett volna befognod a szemem! – válaszolt hisztérikusan.
- De ez csak azért volt, hogy ne tudd meg, hogy hova vezetlek, mert ahol most vagyunk az meglepetés a számodra. – Adrian Rose fülébe súgta a szavakat és a lehelete csiklandozta a lány fülét. Lassan engedte le a tenyerét, de a lány nem bírt türelemmel várni, így megfogta Adrian kezét és gyorsan elvette a szemétől.
Egy erkélyen voltak, ahonnan csodaszép kilátás tárult Rose elé. A lemenő nap narancssárgára színezte a tájat. A közelben lévő patak gyémántként ragyogott, ahogy a nap utolsó sugarai ráverődtek. Mindenhol virágok voltak. Rose furának tartotta, hogy egy ilyen szép rét közepén, ahol már beköszöntött a tavasz, egy jégkastély áll. A fákon rügyek nyíltak, melyek arany színben tündököltek. Az egyik fán egy hinta lógott. Rose-ban gyermeki öröm csillant fel és azonnal ki akarta próbálni. Olyan volt, mintha életében először látott volna hintát. 
- Jajj, lemehetnénk oda? – kérdezte Adriant és közben a fára mutatott.
Adrian átölelte az erkély korlátjára támaszkodó lány derekát.
- Csak még egy kicsit gyönyörködjünk a tájban.
Rose szorosabbra húzta a fiú ölelését, miközben ő lágy csókokat nyomott a lány nyakára.
- Szeretlek Hercegnőm! – mondta Adrian két csók között.
A lány nem utasította vissza a fiút, hisz jól esett neki a közelsége. Ő is szerette Adriant, de nem merte neki bevallani. Persze, hogy szerette, hisz ha a közelében volt, kismillió pillangó röpdösött a gyomrában. A fiú már a lány arcát csókolgatta. Ellépett a háta mögül, kezébe vette Rose arcát és mélyen a szemébe nézett. Rose még nem állt készen arra, hogy bevallja a fiúnak, hogy mit érez iránta, így újra felhozta a hintás témát.
- Öhmm, akkor lemegyünk a hintához? – kérdezte zavartan és úgy érezte, hogy szégyenében könnyen a föld alá süllyedhet, hisz nem szokott megfutamodni a fiúk elől.
- Rendben. – Adrian arca egy kicsit csalódott lett. Kézen fogva vezette át Rose-t a szobán, amit az előbb nem láthatott, de a lány még annyira Adrian csókjainak a hatása alatt volt, hogy körülnézni is elfelejtett. Mikor észhez tért, már egy lépcsőn tartottak lefelé. Aztán kiléptek a rétre és tovább sétáltak, majd amikor a hintához értek Adrian leült rá.
- Hé, én akartam kipróbálni! – mondta Rose durcásan.
- Ez a hinta elég erős ahhoz, hogy kettőnket is elbírjon egyszerre. – kacsintott egyet Adrian, miközben megpaskolta az ölét, hogy ott foglaljon helyet a lány.
Rose mivel látta, hogy ez az egyetlen esélye, hogy a hintára kerülhessen, na meg persze maga az ajánlat is elég kecsegtető volt, így a fiú ölébe ült, fejét pedig a vállára hajtotta és átölelték egymást. Egy kis ideig némán ültek, majd végül Adrian törte meg a csendet.
- Rose?
- Igen?
- Szeretsz engem? – kérdezte. A lányt meghökkentette a kérdés és fülig pirult.
- Hát.. Én.. Igazából.. Öhm.. – próbálkozott Rose egy értelmes mondatot összerakni, de nem sikerült neki.
Adrian közelebb hajolt Rose arcához, ajkuk majdnem összeért.
- Szeretsz? – kérdezte újból.
A lány szavakkal nem tudta kifejezni érzéseit, így megcsókolta Adriant. Hisz már olyan régóta vágyott erre a csókra. A fiú ajkai hidegek voltak, valószínűleg a palota hőmérséklete bújdosott még benne. Ennek ellenére elképesztő érzés volt Rose-nak az, hogy Adrian száját érezhette a sajátján. 
A pillangók eszeveszett röpdösésbe kezdtek Rose gyomrában. Egyre hevesebben csókolta Adriant, aki természetesen nem állt ellen. A lány azt akarta, hogy ez a pillanat örökké tartson, hogy szerelme ajkai mindig az övét kényesztessék, de végül Adrian szakította meg a csókot. Kicsit felemelkedett a hintáról, úgy, hogy ki tudjon csusszanni Rose alól. Térdre ereszkedett és a zsebébe nyúlt. Rose amikor meglátta Adrian kezében a kis ékszeresdobozt, azt hitte menten elájul. A szíve a torkában dobogott, amikor Adrian a következő szavakat mondta:
- Rosemarie Hathaway, leszel a feleségem?
- Pe... Persze. – hebegte Rose a könnyeivel küszködve, és Adrianra vetette magát. Hátralökte a földön, ráfeküdt és szájuk újra egymásra talált. Izott köztük a levegő, olyan heves volt a csókjuk. Adrian a kezét Rose kabátja alá csúsztatta és a hátát símogatta. Érintése nyomán égett Rose bőre. A lány lehúzta a fiú pulóverjének a cipzárját, és levette róla a ruhát, majd megmarkolta pólója szegletét és azt is lerántotta a fiúról. Adrian ugyanígy tett, bár egy kicsit tovább bajlódott Rose bundakabátjával de aztán sikerült neki letépnie azt. Rose felsőtestét már csak egy melltartó takarta. A fiú ajkai a lány nyakára csúsztak, onnan pedig a dekoltázsára. Rose előtt a világ már csak Adrianből állt, tekintetét elködösítette a szerelem. Teljes egészében meg akarta kapni a fiút és most, hogy igent mondott neki, tudta, hogy már semmi sem állhat az útjukba. Rose megfogta a fiú fejét és az arcához emelte. Ajkai az övét keresték és újra csókban forrtak össze. Adrian keze a lány csipőjére csúszott és..

.. Rose zihálva ült fel a padlón. Az agya őrült ütemben kattogott. Nem értette, hogy mi volt ez. Adrian eddig a közös álmaikban nem tudta irányítani Rose-t. A lánynak volt saját akarata, azt mondott és tett amit akart. De most.. Olyan fura volt ez az álom. Rose már az elején is érezte, hogy valami nincs rendben, de nem hitte volna, hogy Adrian tudja irányítani őt. Minden olyan valóságosnak tűnt az álomban, még Rose érzései is. Kezdett attól félni, hogy az álomban a saját akaratából mondott igent Adrian-nek. 
De az nem lehet, hisz én Dmitrijt szeretem.
A lány össze volt zavarodva, de tudta, hogy jelen pillanatban semmit sem tehet. Kérdőre akarta vonni Adriant, hogy mi volt ez az egész, de tudta, hogy legközelebb csak a holnapi lélektanulmányozás alkalmával fog találkozni vele. Rose szive a kétszeres ütemben vergődött, de tudta, hogy most pihennie kell. Az agya még most is őrült módjára kattogott, de visszafeküdt a padlóra, hogy újra álomba merülhessen. Adrianen gondolkodva aludt el, de ezúttal a fiú nem szerepelt az álmában.

Másnap Rose unottan követte Christiant az óráira. Ez volt a terepgyakorlat legunalmasabb része, mikor a védencük tantárgyaira kellett bemenniük a testőrtanoncoknak. Christiant most se támadta meg egy testőr se, így Rose-nak csak annyi volt a feladata, hogy ácsorgott és a helyiségeket figyelte, ahol Christian épp tartózkodott. Várta az esti találkát, de egyben tartott is tőle, hisz attól félt, Adrian majd vádaskodni kezd, hogy Rose sem állt ellen a csókoknak az álomban. 
Amikor Christiannal együtt Meissner tanárnő terme felé tartottak, Rose nagy levegőket vett, hogy megnyugtassa magát. Christian ezt párszor észre is vette és olyankor megkérdezte Rose-t, hogy minden rendben-e, de a lány ilyenkor csak mérgesen azt felelte, hogy mi baj lenne. A teremben már Lissa, Eddie és Adrian is ott volt. Rose már nem tudott tovább várni, hisz nagyon fúrta a az oldalát a kíváncsiság. Egyből félre is hívta Adriant beszélgetni, aki csodálkozva követte a lányt a többiek hallótávolságán kivülre eső egyik asztalhoz. Mindannyian kiváncsi tekintettel fürkészték Rose-t, aki halkan beszélni kezdett, hogy valóban csak Adrian hallja.
- Mi volt ez az egész?
Adrian először azt hitte, Rose csak viccel, mivel fogalma sem volt, hogy miről hadovál, de amikor látta, hogy halál komoly a lány tekintete, kíváncsiság ült ki az arcára.
- Mégis miről van szó?
- Tudod te azt! – vádolta meg Rose valamennyivel emeltebb hangon, de Adrian arca értetlenséget tükrözött. – Vagy.. Nem tudod? – bizonytalanodott el a hangja.
- Mondd már el, hogy mi a fenéről beszélsz, mivel egy szavadat sem értem! 
- Hát, az álom.. Meglátogattál az álmomba.. és.. – hebegett Rose.
- Pontosan miről is szólt ez az álom? – érdeklődött Adrian.
- De hát tudod! Hisz ott voltál! – tört ki hisztérikusan a lány.
- Rose, én nem látogattalak meg az álmodba! Nem lehet, hogy csak szimplán velem álmodtál? – kérdezte Adrian gúnyosan mosolyogva, mivel tetszett neki a feltevés, hogy Rose róla álmodozik.
- Nem, az nem lehet. Olyan valóságos volt, csak azt nem tudom, hogy irányítottál engem? – vonta felelősségre Adriant.
- Kicsi dampyr, te velem álmodozol akkor is, ha nem én tolakodok be oda? – Adrian szája egyre szélesebb mosolyra húzódott, Rose-nak pedig elakadt a lélegzete. Erre nem is gondolt, hogy talán csak egy szimpla álom volt. Hisz ha az ember álmodik, az mindig valóságosnak tűnik. – Vagy várj csak! Ha feleleveníted az álmod, talán eszembe jut, hogy ott voltam-e! – mondta Adrian gúnyosan. Tudta, hogy így cukkolhatja a lányt, de nagyon kíváncsi volt, hogy mi történt az álomban.
- Dehogy mondom! – most, hogy megvilágosodott Rose előtt minden, arra vágyott, bár szóba se hozta volna ezt az egészet Adrian előtt, mivel magának sem akarta nagyon bevallani, hogy álmában szerelmet vallottak egymásnak, sőt Adrian még Rose kezét is megkérte, aki meg egyből igent mondott, aztán pedig egymásra vetették egymást. Na ha ezt Adrian megtudná, akkor egész hátralévő életében piszkálná Rose-t.
- Ha nem árulod el, garantálom, hogy egy nyugodt éjszakád sem lesz, mert ezentúl minden alkalommal meglátogatlak majd álmodba. Elmesélem majd neked Buffy kutyám történetét...
- De.. – akart tiltakozni Rose, de Adrian folytatta tovább.
- Arról nem is beszélve, hogy milyen helyeket fogok kreálni az álmokban. Példul egy jéghideg veremben leszünk, ahol csak a testünkkel tudjuk felmelegíteni egymást. – Adrian kezdte beleélni magát a történetbe és arcára széles vigyor ült ki. – Na mit szólsz, kicsi dampyr? Vállalod a következményeket? – vonta fel a szemöldökét kihívóan.
- Ugye tudod, hogy legszívesebben betörném az orrod? – mondta Rose fogcsikorgatva.
- Ezt igennek vegyem? – Rose bizonytalanul bólintott egyet, mivel abban biztos volt, hogy nem szeretné elárulni Adriannek az álmát. – Rendben. Úgyis nem sokára itt a takarodó ideje. Előre is szép álmokat kívánok neked, kicsi dampyr! – mondta Adrian egy kacsintás kiséretében.
Rose olyan gyűlölködő pillantást vetett a fiúra, hogyha szemmel ölni lehetne, a fiú helyben dobta volna fel a talpát. Akármennyire nem bírta ebben a percben elviselni Adriant, azért ezt még Rose sem kívánta volna. Ezután az idő írtózatos sebességgel múlt. Mintha az égiek is azt szerették volna, hogy minnél hamarabb érkezzen meg az alvás ideje.
Amikor Rose Christian szobájában feküdt a padlón és a fiú horkolását hallgatta, érezte, hogy szemhéja ólomsúlyúvá válik. Nem akart elaludni. Nem mert elaludni. Adrianből tényleg kitudta nézni, hogy addig zaklatja őt, míg ki nem tálal neki. De azt a megszégyenülést nem fogja a fiúnak tálcán felkínálni. De az álom mégis hamar elnyomta.
És csodák csodájára egy hófehér helyen találta magát, ahol.. Semmi sem volt. Csak vakító fehérség töltötte be a látóterét. Hideg volt, jéghideg. Rose lépkedni kezdett előre, kinyújtott karral, hátha kitapint valami ajtófélét, amivel kijuthat erről a helyről. Miután már egy csomót járkált oda-vissza, és miután már érezte, hogy ujjait le lehetne tördösni, mivel annyira jéggé fagytak, kezdte feladni a keresgetést. De akkor keze nekiütközött egy kemény felületnek. Mivel az orráig sem látott, így nagyon közel ment ahhoz a dologhoz, és csak akkor vette észre, hogy nem mást, mint Adrian felsőtestén lévő pulóvert tapogatta. 
- Vicces volt látni, ahogy keresgetted a felsőtestem, hogy megtapogathass. Ha tudtam volna, hogy engem keresel, akkor talán hangjelzéseket adtam volna ki, hogy hamarabb megtalálhass! – nevetett a fiú elégedetten.
- Nem téged kereslek, hanem a kiutat! – Rose olyan gyorsan rántotta el a kezét, amennyire csak tudta. – És amúgy is, nem is láthattál, hisz itt nem lehet semmit sem látni.
- Komolyan azt gondolod, hogy van innen kijárat? – tört ki újra Adrianből a nevetés. – Amúgy meg attól, hogy te nem látsz, én még igen. De várj egy kicsit, mindjárt látni fogsz!
A fehérség hirtelen elvesztette élességét és nem lett olyan vakító, mint volt, de Rose ezután Adrianen kívül semmit sem látott.
- Nem rád vagyok kíváncsi, Adrian! – mondta Rose vacogó foggal. – Attól, hogy megfagyok, még nem éred el a célod, ugye tudod?
- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza Adrian miközben leült a földre. – Nem akarsz helyet foglalni esetleg?
- Miért csinálod ezt? – tört ki Rose hisztérikusan.
- Elárulod, hogy mit álmodtál és akkor békén hagylak.
- De nem érdekes, úgyhogy már most békén hagyhatsz!
- Én tudok várni, veled ellentétben melegen felöltöztem! - mondta Adrian nemtörődöm hangon.
Rose csak ekkor nézte meg, hogy milyen ruha van rajta. Csak egy rövidnadrág és egy vékony trikó védte a testét a hideg ellen. Persze a nazart és a csotkit is viselte. Fogcsikorgatva feküdt le a földre és húzta térdeit a mellkasához. Így nem fázott.. Annyira. Pár percig nem történt semmi. Rose teste már teljesen átfagyott, amikor hirtelen Adrian odabújt mellé és átkarolta a lányt. Arcukat csak pár centi választotta el egymástól.
- Tű.. tűnj innen! – hebegte a lány.
- Meséld el, léciii! – könyörgött Adrian.
Bár Rose utálta Adriant ebben a pillanatban, nem lökte el magától, mert ez a ’Csak a testünkkel tudjuk felmelegíteni egymást’ duma nem volt kamu. Adrian teste egy kicsit sem vette át a hideg hőmérsékletet.
- De nem akarom! Kérlek, ne csináld ezt! – kérlelte Rose.
- De miért? Miért nem árulod el? – a fiú hangja is kérlelő lett. Majdnem megesett rajta Rose szíve. De csak majdnem.
Újabb rövid ideig némán feküdtek, ezúttal egymásnak szemben. Rose kezdte belátni, hogy talán jobb lesz ha elárulja Adriannek amit tudni akar. Hisz nem olyan nagy szám. Vagy mégis? 
De ha nem mondom el neki, életem végéig koslatni fog utánnam az álmaimban.
- Nem fogsz békén hagyni, mi?
- Amíg nem árulod el, nem! De nem értem, mit szégyenled ennyire az álmod. Más is szokott álmodozni. Én is szoktam rólad. Ez természetes dolog!
- Na jól van! Azt álmodtam, hogy.. – Adrian szeme felcsillant ennek hallatán. – Hogy megkérted a kezem. Ennyi! – Rose úgy gondolta, jobb lesz ha minnél rövidebbre fogja a történetet.
- Ennyi az egész? – Adrian arca csalódott lett.
- Miért, mit vártál?
- Hát nem is tudom. Azt hittem valami érzékibb dolog, mivel annyira titkoltad. De aztért ez sem rossz!
- Hát tévedtél! – mondta Rose, miközben fülig pirult. Adrian rátapintott a lényegre. Nem csak arról szólt az álom, hogy megkérte a kezét.
- Volt még más is, igaz? – vigyorgott Adrian. – Lefeküdtünk? – suttogta a lány fülébe.
- Nem! – emelte fel Rose a hangját. Tudta, hogy mostmár muszáj lesz elmondania az egész történetet, mert Adrian valóban rosszabra gondol.
- Akkor? Miért lettél ennyire ideges? – kérdezte Adrian mézes-mázos hangon.
- Ajj! Valami palotában voltunk, ahol csókolóztunk, aztán megkérted a kezem, aztán megint csókolóztunk és ennyi. Mostmár örülsz? Békén hagysz végre?
- Igen! – bólintott Adrian elégedetten, elvégre elérte a célját. Becsukta a szemét és kényelembe helyezte magát.
Rose csak pislogott. Nem értette, mi van.
- Most akkor nem hagysz aludni?
- Miért, nem kényelmes? – kérdezte Adrian, miközben kinyitotta a szemét.
Rose meghökkent.
- Úgy értettem, hogy nem lépsz ki az álmomból?
- Erről szó sem volt! - kacsintott Adrian. 
- De igen! Azt mondtad, békén hagysz! – kiabálta Rose.
- De azt nem mondtam, hogy ezt az álmot elhagyom! Aludj inkább kicsi dampyr!
- De.. de.. Azt hittem..
Adrian kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Ilyen hidegben nem is lehet aludni! – mondta Rose.
- Jaj, hát ha ez a probléma, akkor könnyen segíthetünk.
Pár pillanat múlva a hőmérséklet kicsit kelemesebb lett, de még most sem lehetett melegnek nevezni. Rose lefeküdt a földre, más választása úgysem volt. Adrian ezúttal is közelebb bújt hozzá és átkarolta.
- Így melegebb lesz. – súgta a lány fülébe.
Ez egy olyan helyzet volt, ahol Rose nem tudott mit tenni. A közös álom csak akkor érhet véget, ha Adrian azt akarja, de nyilvánvaló volt, hogy a fiúnak esze ágában sincs elhagyni egyenlőre ezt a helyet. Rose összehúzta magát. Próbálta kizárni Adrian közelségét. Nem mintha rossz lett volna neki, mert így tényleg melegebb volt,  de.. Egyszerűen nem akart Adrian karjai közt elaludni. Múltak a percek, de nem történt semmi. Csak feküdtek a földön, és Rose azt várta, hogy az álom rátaláljon a szemére. Kis idő után Adrian mozgolódni kezdett. A fiú nem gondolta komolyan azt, hogy itt aludjanak, bár az eléggé meglepte, hogy a lány hagyta, hogy átölelje őt. Adrian Rose arcát figyelte szerelmes tekintettel. Ő valóban szerette Rose-t, mégha a lány ezt nem is sejtette. Megsimogatta Rose arcát, majd a fehérség eloszlott és vele együtt Adrian és eltűnt Rose álmából.  

~VA~

Minden a helyére kerül

Írta: Cornelia23

Korhatár nincs

Spoiler - Vámpírakadémia 5 – Örök kötelék

Bevezető: Lissa és Christian esküvőjéről szól. Rose meséli el, ahogyan ő látja a barátnőjét és a nagy eseményt. :)

Élete nagy napja előtt állt. Reméltem, hogy minden olyan lesz, amilyennek elképzelte, de nem lehettem benne biztos. Az előző napokban történtek, mindenkire hatással voltak. Striga támadások sorozata rázta meg a világunkat, rengeteg áldozatot követleve, de az esküvőt már nem mondták le.

Szerintem pont erre volt most szükségünk. Hogy eltereljük a figyelmünket és ne az élet árnyékos oldalával foglalkozzunk. Éppen ezért győzködtem órákon keresztül Lissát, mikor kiborult a történtek miatt és le akart mondani mindent. Szüksége volt az esküvőre, mégha ő maga nem is akarta ezt beismerni.

Épp a ruhámat igazgattam, miközben próbáltam kizárni a tudatomból a Lissából jövő izgatottságot. Annyira izgult, hogy még a tenyere is csurom víz volt. Nem értettem mire fel ez az idegesség. Hiszen évek óta együtt voltak Christian-nel. Szerették egymást, nem tudtak létezni a másik nélkül és néhány óra múlva már férj és feleség lesznek.

Készülődés közben felrémlettek előttem a kezdetek. Mennyire utáltam Christiant. Meggyőzősédem volt, hogy rossz hatással lesz Lissára, és mekkorát kellett csalódnom benne –szerencsére jó értelemben. Ő volt a tökéletes társ a barátnőm számára. Boldoggá tette, szerette és nekem csak ez számított.

És ha teljesen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, én magam is megkedveltem Christiant. A szarkasztikus humorérzékét, és ahogy egymás vérét tudtuk szívni –persze csak képletesen szólva. Az már nem lett volna igazán bulis, ha a nyakamra veti magát és akár egy boroshordót, megcsapol…

Na de, térjünk vissza a komolysághoz és az esküvőhöz. Még egyszer utoljára végignéztem magamon. Csinos vagyok –állapítottam meg elégedetten. Sötétzöld koszorúslány ruha volt rajtam és persze magas sarkú, ami csak javított a tartásomon. A hajamat leengedve hagytam, tincseim lágy hullámokban omlottak a vállamra –Dmitrij úgy jobban szerette. Istenem, Dmitrij… Már alig vártam, hogy lássam szmokingban, elegánsan. Bele sem mertem gondolni milyen szívdöglesztő lesz, hiszen már a testőrök hagyományos egyenruhájában is valami észbontóan festett.

Vettem néhány mély levegőt, hogy a figyelmemet jelenleg fontosabb dolgokra tudjam fordítani, vagyis Lissára. A szomszédos szobában készülődött. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy épp a haját csinálják. Úgy láttam, én már tökéletesen elkészültem, szóval mostmár segíthettem Lissnek. Főként az érzései lecsillapításában, ugyanis nem lett volna szerencsés, ha pont az esküvője napján halálozik el szívinfarktusban.

Amint meglátott a háta mögött a tükörben, azonnal széles mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Na végre –tört ki belőle. –Már elképzelni sem tudtam hová tűntél. Azta, milyen csinos vagy –nézett végig rajtam elismerően.

- Köszi –vigyorogtam. –Te sem panaszkodhatsz. Ez a frizura egyszerűen fantasztikus.

És valóban az is volt. Lissa csillogóan szőke haja álomszép volt. Enyhén begöndörítették, félig feltűzték, de néhány tincset szabadon hagytak, például az arca két oldalánál, ami csak még jobban feldobta az összhatást. Még fehér virágokat is tűztek bele, amitől csak még jobban azt a benyomást keltette, hogy egy angyalt látunk –és ez nem is volt túlzás. Lissa még sosem ragyogott annyira, mint akkor. Egyszerűen szemkápráztató volt, amit valószínűnek tartom, a természetes szépségének és a lélek mágikus mivoltának köszönhette.

- Ugye, hogy szép? –kérdezett vissza barátnőm. –Candice egyszerűen mesteri kezeid vannak –mosolygott a fodrászra, aki vagy ettől az elismeréstől, vagy a ténytől, hogy a hercegnő dicsérte meg, fülig pirult egy pillanat alatt, de nem hagyta abba a munkát. Még eligazított néhány rakoncátlan kis fürtöt, aztán a sminktáskáját vette a kezébe.

Míg a csinosítgatás zajlott, Lissa egyre intenzívebb érzései egyre jobban átfurakodtak belém, amitől már az én gyomrom is egy merő görcs lett és már nem tudtam visszatartani a panaszáradatomat.

- Liss, kérlek, nyugodj már meg –szóltam rá. –Nincs okod izgulni. Minden rendben lesz. Maggie mindent megszervezett, tökéletes lesz a ceremónia és a fogadás is. És Christian ott fog várni az oltár előtt, padlóig zuhant állal, ha meglát a menyasszonyi ruhádban.

Lissa egy másodpercig csak kerek szemekkel bámult rám, talán még levegőt sem vett, aztán hirtelen kifakadt.

- De mi lesz, ha nem lesz ott? Vagy ha közben gondolja meg magát? Vagy ha elesek a padok között? Vagy ha…

Nem bírtam tovább ennyi abszurdumot végighallgatni, muszáj volt közbeszólnom.

- Lissa, nyugi. Először is, nem fogsz elesni, mert ott leszek melletted, és fogni fogom a kezed. Tudod, hogy sosem hagynám, hogy eless, ugye? –kényszeredetten bólintott, amit már jó jelnek vettem. –Másodszor –folytattam -, Christian ott fog állni a pap mellett és közben sem fogja meggondolni magát, mert szeret téged. Ki fogja mondani azt az igent, ahogy te is, rendben?

Merőn néztem kitágult szemeibe, de csak pár pillanatot kellett várnom. Mély levegőt vett, ami egy kicsit lenyugtatta megtépázott idegeit, aztán reszketegen bólintott és visszafordult Candice felé, hogy befejezhesse a sminkjét.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Az első akadályt leküzdöttük, Rose, csak így tovább - nyugtáztam gondolatban.

Ez után a hiszti roham után –mert csak annak tudnám mondani -, úgy tűnt minden rendben lesz. Amint elkészült a sminkje, minden halvány árnyalattal, Candice és én, segítettünk neki felvenni a ruháját. Pánt nélküli volt, a felső része fűzős, amit persze nem szorítottunk meg annyira, hogy fulladozni kezdjen tőle, de annyira azért muszáj volt, hogy legyen tartása. Halványrózsaszín virágminták díszítették, ahogy a szoknyája jobb oldalát is a derekától lefelé. A szoknya rész, maga nem volt a leghatalmasabb, de azért elég széles abroncs tartotta, amitől a tizennyolcadik század jutott eszembe, amikor ez volt az előkelő hölgyek általános viselete. Ettől Lissa igazán hercegnős lett. A fátylát is feltűztük a hajába, ami így a háta közepéig ért. Egyszerűen mesés látványt nyújtott. Akárcsak Hamupipőke a bálon, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nincs gonosz mostoha, se éjféli határidő. Ezúttal minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

- Na, hogy festek? –kérdezte izgatottan.

Le kellett küzdenem a könnyeimet, amik a szememben gyülekeztek. Nem voltam egy könnyen meghatódó jellem, de ez már nekem is túl sok volt. Ahogy Candice-nek is, aki meg sem próbálta visszatartani hatalmas könnycseppjeit, amik végigfolytak az arcán.

- Gyönyörű vagy –suttogtam, mert nem bíztam a saját hangomban.

- Egyszerűen fenséges, hercegnő –tette hozzá Candice, mire Lissa egy káprázatos mosollyal ajándékozott meg minket.

Az ajtón felhangzó kopogás térített minket magunkhoz a kábulatból, amibe a Lissából kiáramló lélek juttatott. Megfogtam a szoknyám szélét és odasiettem. Mindössze csak résnyire nyitottam ki a masszív faajtót, csakhogy lássam ki az. Eddie volt, a testőrpárom.

- Kész vagytok? –kérdezte.

Gyorsan visszanéztem Lissára, aki épp a jókora csokor íriszt vette a kezébe. Alkalomhoz illő választás volt, ugyanis az írisz, más néven nőszirom a lángot jelképezi, ami ebben az esetben az örökké lángoló szerelmet és Christian elemét is tükrözte.

- Igen –fordultam vissza Eddie-hez, aki igazi testőrhöz méltóan mindössze egy bólintással jelezte, hogy értette.

- Mehetünk? –léptem oda Lissa mellé, aki csillogó szemekkel nézett rám.

- Azt hiszem –válaszolta és láttam milyen nehéz megállnia, hogy az ajkába ne harapjon, ami szépen ragyogott a felkent szájfénytől.

- Rendben –bólintottam, aztán hagytam, hogy belém karoljon és elindultunk a mindent megváltoztató kijárat felé, ami egy kis folyosóra nyílt, ahonnan már egyenes út vezetett az oltárhoz.

Néhány ember számára talán szokatlan lehetett a dolog, hogy én, egy dampyr, vezeti oda Lissát, de a barátnőm ragaszkodott hozzá.

- Te vagy az én családom –mondta, mikor először szóba került, hogy ki vezesse az oltárhoz. –A testvéremként szeretlek. Más mellett nem vagyok hajlandó odamenni, csak melletted.

Megható szavak voltak és nem kellett hozzá a kötelék, hogy tudtam legalább annyira igazak is. Így lassú, egyenletes léptekkel, figyelve a nászinduló ritmusára, egymás mellett haladva lépkedtünk végig a templom padjai között. Éreztem, ahogy Lissa szorong, a sok felénk forduló arc miatt, és eszeveszettül szorította a karomat is, mert félt, hogy valóban el fog esni, de amint felemelte a fejét és tekintete találkozott Christian-ével - aki természetesen már várta, és ahogy mondtam, leesett az álla a csodálkozástól – egyszeriben mély békesség szállta meg, és vele együtt engem is.

Christian mellett pedig, mint tanú, nem más állt, mint életem szerelme, a valóban félistenszerű Dmitrij, aki szemével csak úgy falta a látványomat, majd mikor megálltunk mellettük és barátnőm kezét Christian-ébe tettem, cinkosan rám kacsintott, amit persze én is viszonoztam.

- Vigyázz rá, különben velem gyűlik meg a bajod –suttogtam oda Christian-nek olyan halkan, hogy ötünkön, a tiszteletest is beleérve, senki más nem hallhatta.

Lissa láthatóan megforgatta a szemét. Tudta, hogy úgysem fogom kihagyni az alkalmat, hogy megfenyegessem Christian-t, éppen ezért nem is volt mérges miatta.

- Ha bármivel megbántom, én magam foglak megkeresni, hogy letéphesd a fejem –válaszolta Christian, amolyan tipikus christian-os módon, amin jót derültünk mindannyian, kivéve persze Andrew atyát, aki rosszallóan nézett ránk, akik Isten színe előtt viccelődünk. Bár én nem viccnek szántam, amit mondtam. Lehet épp az nem tetszett neki, hogy ezt ő is sejtette?

Maga a ceremónia nagyon egyszerű volt. Lissa nem szerette a bonyolult, túlspilázott dolgokat. Egy-egy rövid esküvel fogadták, hogy kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, betegségben, egészségben, aztán miután elhangzott a két, egybecsengő, határozott igen –mi más? – felhúzták egymás ujjára az arany karikagyűrűt, majd mindezt megpecsételték egy szenvedélyes csókkal, amit hangos tapsvihar és ováció fogadott, majd a számtalan gratulálni kívánó, együttes erővel rohamozta meg az ifjú párt.

Kissé oldalra húzódtam, hagytam, hogy mindenki kifejezhesse jókívánságát és vártam, mikor kerül rám a sor.

- Gyönyörű vagy ma –suttogta a fülembe a már oly jól ismert érzéki, mély hang és abban a pillanatban két izmos kar fonódott körém és szorított magához.

- Köszönöm –leheltem lágy csókot Dmitrij arcára, aztán még jobban belebújtam az ölelésébe, mert úgy éreztem ennyi érzelmi kavalkád után, szükségem van a közelségére, hogy érezzem, szeret.

- Szeretlek –sóhajtotta, mintha pontosan tudta volna, hogy hallani akarom. Néha tényleg elgondolkoztam rajta, hogy vajon nincs-e véletlenül egy plusz képessége a hihetetlen szexi külseje mellett, és nem tud-e a gondolatokban, vagy legalábbis az enyémekben olvasni.

- Én is téged –suttogtam, miközben a még mindig túlbuzgó tömeget figyeltem, ami mögött valahol ott volt a barátnőm és az újdonsült férje.

- Roza… - hallottam meg Dmitrij mély basszusát közvetlenül a fülem mellett, amitől éreztem, megremegnek a térdeim. –Légy a feleségem.

Szemeim elkerekedtek, és ha Dmitrij nem tart olyan erősen, alighanem azon nyomban összeesetem volna, akár egy kis fruska, de szerelmem karjában tökéletes biztonságban voltam, nem engedte, hogy bármi bajom essen.

A másodpercek teltek, és Dmitrij a válaszomra várt, ám én képtelen voltam megszólalni. Tüdőmben nem maradt levegő, és nem is tudtam, hogyan kellene újra megtöltenem oxigénnel. Csak álltam ott meredten bámulva a sok embert, majd mint aki nincs tudatában a dolgoknak, kimondtam az egyetlen szót, amit mondhattam:

- Igen.

~VA~

Orosz félisten

 Írta: Cornelia23

Korhatár: +18 év!!!

Nincs spoiler veszély.

Bevezető: Rose és Dmitrij első szeretkezéséről szól, ami még A halál csókjában volt, és Richelle Mead nem részletezte túlságosan, azért is gondoltam, hogy azt az igen meghatározó jelenetet ki kellene bővíteni egy kicsit. Jó pirulást és jó olvasást mindenkinek. :P

„Arra az éjszakára emlékeztetett, amikor Viktor szerelmi bűbájának hatása alá kerültünk, és mindkettőnket olyan belső erők irányítottak, amiket nem tudtunk leküzdeni. Olyan volt, mintha éheznénk, vagy nem kapnánk levegőt, és csak a másik tudna minket megmenteni.

Fél kézzel Dmitrij nyakába csimpaszkodtam, miközben a másik olyan szorosan ölelte a hátát, hogy szinte belemélyedtek a körmeim.

Dmitrij lefektetett az ágyra. A keze a csípőm köré fonódott, majd az egyik végigcsúszott a combomon hátul, és felhúzta, hogy szinte köré tekeredjek.

Egyszerre hajoltunk hátra, de még mindig nagyon közel maradtunk.

Minden mozdulatlanná dermedt a világban egy pillanatra.

– Nem szabad… – szólalt meg.

– Tudom – válaszoltam.”

További tiltakozását, elejét vettük egy újabb csókkal, ami végigszáguldott a testemen és elűzött belőlem minden haragot és gyűlöletet, ami néhány perce, még ezer fokon lángolt bennem. Ezúttal azonban nem számított senki, csak én és Dmitrij, ahogy egyre szorosabban öleljük egymást, olyannyira, hogy az már fájdalmas lehetett volna, mégsem éreztem belőle semmit. Többet akartam, mindent, amit csak adni tudott és éreztem, ő is akarja. Akar engem, itt és most.

Ha a helyzet nem lett volna olyan komoly, azt hiszem elröhögtem volna magam az abszurd helyen; egy erdei kunyhóban voltunk, az iskola határában. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen fogom először csinálni, azt meg főleg nem gondoltam, hogy nem fog érdekelni a lebukásveszély. Mert valóban nem érdekelt.

Abban a pillanatban, csak azzal foglalkoztam, hogy Dmitrij fenséges ajkai a nyakam vonalán haladnak lefelé, egészen a kulcscsontomig, majd vissza, hogy újra birtokba vegyék a számat, és egészen kifulladásig csókoljanak.

Türelmetlen voltam. Hónapok óta vártam erre –bár megérte várni, az biztos -, de nem tudtam visszafogni a kezem, ami már a kabátját fejtette le róla, majd a pólóját, és akkor ott, egy pillanatra minden mozgás abbamaradt részemről. Csak bámultam tökéletes testét, izmai gyönyörű kirajzolódását és nem találtam rá szavakat. Egyetlen egyszer láttam eddig póló nélkül, mikor Viktor szerelmi bűbájjal próbált lefoglalni minket, míg végrehajtja gonosz tervét Lissával, és már akkor is elámultam ettől a csodálatos férfitest látványától, de közel sem annyira, mint most.

Kezeim önálló életre kelve járták be a mellkasát és hasát, majd oldalát és hátát, hogy minél többet érezhessek belőle, és minél többet felfedezzek.

Dmitrij azonban annál türelmetlenebb volt, hogy mozdulatlanul tűrje, míg én élvezkedek a simogatása közben. Széles tenyere becsúszott a pólóm alá és először csak a hasamat cirógatta, aztán egyre feljebb hatolt, egészen a melltartómig, amit szinte már átkoztam, mert miatta nem érezhettem férfias tenyerét a csupasz bőrömön.

A szükség megtette hatását, felhagytam a simogatással, helyette feljebb tornáztam magam, hogy Dmitrij lefejthesse rólam a zavaró ruhadarabokat. Nem kellett benne csalódnom, ha már ott volt, megszabadított a melltartómtól is, így már teljesen lemeztelenített felsőtesttel feküdtem vissza a kényelmetlen ágyra, mégis a legnagyobb kényelemben éreztem magam, mikor megláttam Dmitrij vágytól elsötétülő, csillogó szemét, ami képtelen betelni a látványommal. Ennél nagyobb elismerést, azt hiszem, sosem kaphat egy nő. És végre megkaptam azt, amire úgy éreztem már minimum az örökkévalóság óta várok. Tenyerei –akár egy fekvőhelyét megtalált kiskutya -, leparkoltak melleimen, és lágy, masszírozó mozgásba kezdtek.

Ha eddig azt hittem ez a mennyország, akkor a következő pillanatban valószínűleg tényleg meghaltam, mert óvatos simítást éreztem, majd nedvességet ott, ahol egy másodperce még a kezei voltak. Addig észre sem vettem, hogy lehunytam a szemem, míg ki nem nyitottam, hogy lenézhessek. És a látványtól bizony akaratlanul is felnyögtem. Dmitrij szája épp a mellbimbómon volt, érzékien csókolta, mintha csak a számnál lenne, miközben kezei bejárták az egész testem.

Felnézett rám, sötét szemei az enyémekbe fúródtak, ami még intenzívebbé tette az élményt. Olyan volt, mintha megnyitná előttem saját magát. Bepillantást engedett a legbelsőbb gondolataihoz, érzéseihez. Ennél nagyobb ajándékot sosem kaptam még tőle és biztos voltam benne, nem is fogok soha, bármi történjék még.

Mekkorát tévedtem…

Lassan felhagyott a csókolgatással, aminek először kifejezetten nem örültem, főleg, mikor még fel is emelkedett rólam, de mikor láttam, hogy épp a cipzárammal bajlódik, a szívem még őrültebb iramra kapcsolt. Itt volt az idő, tudtam, most valóban meg fog történni, aminek meg kell és nekem eszem ágában sem volt megakadályozni azt. Persze féltem egy kicsit és izgultam, hogy mégis milyen lesz, de mindezt eltemettem az agyam hátsó részében és még a rolót is ráhúztam, hogy szabadon élvezhessek mindent, ami még előttünk áll.

Amint megvolt a gomb és a cipzár, Dmitrij végképp eltávolodott, hogy lehúzhassa rólam, amiben én készségesen segítettem is neki. Feljebb billentettem a csípőm, így akadály nélkül lekerült rólam a farmer. Csakhogy itt nem szándékoztam megállni.

Igaz, hogy csak egy apró bugyi volt rajtam - a cipőmet még az elején elvesztettem -, de hezitálás nélkül felültem, hogy jobban hozzáférhessek Dmitrij nadrágjához. Ezt imádtam benne annyira; mint mikor verekedni tanított, ott is próbált vezetni, de mikor úgy látta, hogy már egyedül is megy, engedte, hogy magam szerezzek tapasztalatot. Most is így volt. Nem sürgetett, nyugodtan várta, hogy remegő ujjaimmal kigomboljam a nadrágját, majd letoljam az egészet. Mindössze szorosan feszülő alsója maradt rajta, de ahhoz még nem volt elég bátorságom, hogy attól is megszabadítsam.

Dmitrij persze ezt sem erőltette, ahogy semmi mást sem. Helyette a ruhakupac tetejére dobta a feleslegessé vált nadrágot, majd visszafektetett az ágyra és ismét a combjaim közé helyezkedett. Mivel már csak két igen vékony anyag választott el minket egymástól, félreérthetetlenül érezhettem nekem nyomódó duzzadt férfiasságát, ami alighanem az eszemet vette, mert őrült szenvedéllyel vetettem magam a szájára és csókoltam, mintha az életem múlt volna rajta.

Közben azért éreztem, amint felfedezni vágyó keze egyre lejjebb siklik rajtam, egyenesen a combomra, amit aztán teljes egészében be is barangolt, majd lassan elkezdett a belső oldal felé kúszni. Először csak a bugyin keresztül éreztem meg a lágy simogatást, amitől már alapból kénytelen voltam belenyögni a csókunkba, aztán mikor ujjai becsúsztak a pamut alá, és ott éreztem őt, ahol mindig is akartam, meg kellett szakítanom a csókot, mert egyszerűen nem tudtam visszatartani a mély sóhajokat, amik elhagyták ajkaimat.

Dmitrij ismét a nyakamra vetette magát, miközben a lenti simogatást is folytatta –legnagyobb örömömre. Aztán már nem csak simogatott. Ujja óvatosan elmerült bennem, amitől csak még jobban elöntött a forróság, azt hittem menten lángra kapok, főleg, amikor lassú, pumpáló mozgásba kezdett odabent.

Számat egymás után hagyták el a kéjes kis sikolyok, nyögések, és nem érdekelt ki hallja meg és ki nem. Felőlem akár egy valóságos apokalipszis is lehetett volna körülöttünk, akkor sem tudtam volna másra koncentrálni, mint Dmitrij-re és a testem mélyén egyre növekvő szenvedélyre, ami néhány pillanattal később ki is robbant, végigremegtetve a testemet.

Csituló pihegésemet már ismét Dmitrij kényeztető szája itta fel. Kedveskedve kéredzkedett ajakaim közé, amit persze készségesen megengedtem. Lassan csókolt, felvéve a én tempómat, de pár perc után egyre inkább gyorsítottam, mert éreztem, hogy a vágy, ami néhány pillanata érte el a tetőpontot a testemben, újra lángra kap, hogy ezúttal Dmitrijt is magával ragadja, aki persze megérezte bennem a változást és egyetértően követett.

Mikor már végképp nem bírtunk magunkkal, annyira kívántuk egymást, Dmitrij újra felemelkedett, ezúttal, hogy az utolsó ruhadarabomtól, a teljesen átnedvesedett bugyimtól szabadítson meg. Készségesen összezártam a combjaimat és ismét feljebb billentettem magam, hogy könnyebb dolga legyen. Amint ez megvolt, saját alsójával is hasonlóan tett, így már a saját szememmel is megnézhettem Dmitrij büszkén meredező férfiasságát.

Illett Dmitrij-hez, hiszen ő maga is hatalmas volt, és duzzadt az erőtől. Mikor óvatosan, önbizalmat keresve ráfontam ujjaimat, kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy nem érem át, de ez nem szegte kedvemet. Lassan húzogatni kezdtem rajta a kezem, amitől csak még nagyobbra nőtt. Tudtam, hogy jól esik szerelmemnek a simogatás, mert légzése egyre jobban gyorsult és egy kis idő múlva már akadozóvá is vált.

Akkor lefejtett magáról és ismét a hátamon találtam magam, fölöttem egy valóságos orosz félistennel, aki olyan mély szerelemmel és elragadtatással nézett rám, hogy a szívem is belesajdult egy pillanatra. Annyira szerettem őt…

Már nem volt közöttünk semmi, és ahogy kemény férfiassága a legérzékenyebb pontomhoz nyomódott, sajogni kezdtem, kívül és belül, vágyva a megváltó gyönyört, amit csak ő adhatott meg.

Szerencsére nem váratott sokáig. Erős kezével magához emelte a csípőm, majd miközben szemeink szinte már itták egymás tekintetét, óvatosan előrébb nyomta magát. Kissé fájdalmas volt a feszítés, amint a testem mélyére csúszott, de a tudat, hogy Dmitrij van bennem, kárpótolt mindenért, ahogy elragadtatott szemei is, amik azt sugallták felém, hogy én vagyok a legszebb és legtökéletesebb nő a világon.

Amint teljesen bent volt, lassan mozogni kezdett. Hihetetlenül új volt az érzés, de egyáltalán nem kényelmetlen, így felvéve a tempóját, vele mozogtam én is. Ez megtette a hatását mindkettőnkre. Dmitrij egyre gyorsabb tempóra váltott, légzése, akárcsak az enyém, egyre szaporább lett, ahogy az elfúló nyögések is egyre sűrűbben követték egymást.

Néhány másodperccel később éreztem, hogy a gyújtópont, ami immár közös volt, egyre intenzívebben lüktet, majd ez az érzés szétáradt bennem tetőtől-talpig, amint újra megremegtem a gyönyörtől. De az azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy Dmitrij izmai megfeszülnek a hátán, egy az eddigieknél is mélyebb és rekedtebb nyögés szakad fel a torkából, majd elöntött a forróság, ami félreérthetetlenül jelezte, hogy ő is átlépte a gyönyör kapuját velem együtt.

Amint izmaink elernyedtek, fáradtan omlott rám. Karjaimat és lábaimat is szorosan köré fontam, mélyen magamban tartva őt, teljesen kiélvezve, hogy végre egyek vagyunk.

A fellegek között szárnyaltam, szabad voltam, teljes, már nem hiányzott semmi, hiszen Dmitrij az enyém volt és én az övé, s tudtam, ezeket a perceket már senki sem veheti el tőlünk.

Istenem… Ha akkor csak sejtettem volna, mi minden vár még ránk, azt hiszem, sosem engedtem volna ki őt a karjaimból, csak öleltem volna az örökkévalóságig, biztonságban tartva életem értelmét.

~VA~

Őrjöngő lélek

Írta: Éva

Műfaj: Novella
Korhatár: Ennél is 14-est tüntetnék fel

Spoiler: Nincs

Tartalom: Könnyen csaphatnak át a boldog pillanatok idegesítő helyzetekbe. Amikor úgy érzed, miden a helyén van, nagyon nagyot tévedhetsz. És ha beüt a mennykő, akkor annál fájóbb lesz a pofáraesés. Ha tombolsz, mérgelődsz felelőtlen tetteket hajhatsz végre. De vajon kijár a boldogság egy örjöngő léleknek?

Anyu az ágyamon ült, én pedig vele szemben foglaltam helyet a székemen. Holnap reggel indul vissza, hogy újra munkába álljon. A csomagjai már készen állnak az utazásra. Csak egy pár napra jött az iskolánkba, persze a kiváltó ok nem én voltam, hanem valami testőri dolog, amibe a tanulókat nem szabad beavatni. Miattam ugyan nem tenne meg ekkora utat. Hisz eldobott magától, soha nem is foglalkozott velem. Igazából nem tudom megmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki bennem a jelenléte. Mérges voltam rá? Örültem, hogy itt van? Nem, azt hiszem egyik sem. Ha pedig választani kéne, akkor inkább a mérges voltam rá lehetőséget mondanám. Mert örülni ugyan nem örültem neki, az biztos. Most komolyan, az ember biztos örül az anyjának, ha már hosszú ideje nem látta, de az én esetem más. Alig láttam valaha is, mivel a munkájának szentelte az életét. Jó, igaz, ezért részben tisztelem is, csakhogy ebben a szereposztásban én a  ’szenvedő alany’ vagyok, mivel a gyereknevelés és a testőrködés nem fér meg egymás mellett. Válaszd az egyiket, a másikat tojd le magasról! Azt hiszem ez jó megfogalmazás: anyám egész életemben tojt rám nagy ívben. Tudom, ezt nem szép dolog így mondani, de hát igaz! Tojt rám, ez van, bele kell törődni! De most itt van, pár lépésre tőlem. Nem tudunk mit mondani, csak bámuljuk egymást.
- Hiányoztál! – töri meg végül anyu bánatos arccal a csendet.
- Hiányozni fogsz! – válaszoltam neki gúnyosan. Bevallom, a jó modor nem az erényem, de anyám tudtára akartam adni, hogy az elhanyagolt éveket pár kedves szóval nem pótolhatja be. Bár gondolom erre magától is rájött.
- Tudod, hogy ...
- Igen, tudom! – vágtam a szavába. Már volt szerencsém párszor végighallgatni az ’ők az elsők’ szöveget.
Anyu arca szomorú lett, látszott rajta, hogy megbántottam.
- Ne haragudj! – mondtam nehézkesen. A bocsánatkérés sem az erényem.
Újabb csend állt be közénk, amit újra anya tört meg.
- Sokat gondolok rád! Tudom, hogy ez nem enyhít a helyzeten, de tudnod kell, hogy szeretlek! Sajnálom, hogy nem tudtam igazi anya lenni, aki mindig melletted van és segít a bajban, de te is tudod, hogy nem tehettem ezt! – elfordítom a fejem, nem akarom ezt hallani. – Rose, kérlek nézz rám! – miután újra rászegezem a tekintetem, tovább folytatja. - Tudod, hogy szeretlek! Elhiszed, ugye? – kérdezte kérlelő hangon.
Furcsán érintett ez a kis szóáradat, mert azon kívül, hogy ritkán beszélek vele, anya se a szavak embere, és meglepő volt ilyen hosszú épkézláb mondatokat hallani tőle. 
Csak bólintok. Nem vagyok hajlandó válaszolni neki. Mert igen, elhiszem, hogy szeret, de akkor is fáj azt hallani, ahogy az érzéseiről ömleng. Legszívesebben befogtam volna a fülem és hangos lálálázásba kezdtem volna, de attól függetlenül, hogy bunkó modorom van, gyerekes még nem vagyok. Az én érzéseimről ő mit sem tud, és ez fáj majdnem a legjobban. Anyaként tudnia kellene őket és megérteni, hogy min megyek keresztül. Talán érti azt a részét, hogy mennyi fájdalom ért Mason halála után, de Dmitrij iránt táplált érzéseimről fogalma sem volt. És ez nehéz. Nehéz magamba folytani, hogy szerelmes vagyok a tanáromba és nehéz, hogy nincs kinek kiönteni a szívem. Persze mondjuk az is igaz, hogy akkor se mondanám el neki ezt a titkos románcot, ha egész életemben mellettem lett volna, hisz ez nem egy olyan dolog, amit az ember csak úgy kitálalhat. Valószínűleg észrevette rajtam a szomorúság jeleit, mert felkelt az ágyról, odajött hozzám és átölelt. Nem taszítottam el magamtól, hisz szükségem volt az ölelésére. Vágytam rá, hogy néha kapjak egy kis anyai szeretetet. És most kaptam. A szemeim könnyek szúrták. Rose Hathaway elérzékenyült. Remek! Szerencsére nem kezdtek el folyni a könnyeim, egyszerűen csak meghatódtam. Már a nyelvemen voltak a szavak. Az a bizonyos gombóc a torkomat nyomta, így is akadályozva a beszéd útját. De már készülőben volt, már majdnem kimondtam, hogy ’szeretlek anya és  te is nagyon hiányzol nekem’, de csak eddig jutottam:
- Sze.. – mert ekkor elkezdett anyu mobilja berregni.
Villámgyorsan felpattant és felkapta a telefont.
- Igen?  Janine Hathaway.. Igen, értem.. – sóhajtás – Remek.. Igen, már is indu... – és kiviharzott az ajtón.
Pár percig csak bámultam az ajtóra, várva, hogy anyu visszajöjjön nevetve, hogy bevettem a tréfáját. De nem jött vissza. Eszméletlen düh kerekedett felül rajtam, azt hittem felrobbanok. Épp mikor már majdnem kimondtam, már ott volt a nyelvemen... Semmi szia, semmi bocsi, de mennem kell? Ez nem lehet igaz! És én elhittem neki, hogy szeret! Én barom. Én oltári, kicseszett barom. Mérgemben felkeltem és belerúgtam egy nagyot az ágyba. A fájdalom gyorsabban jött mint vártam. Összecsuklottam tőle, és a földön ülve szorongattam a lábam. Ekkor kezdtek el folyni a könnyeim. Nem sírok gyakran, tényleg nem, de most csak simán előtört belőlem. Szidtam magam, és szidtam az anyám is. Nem, Janinet szidtam. Ő nem az anyám, nem érdemli meg, hogy így nevezzem, hisz nem lehet igaz, hogy csak így köp a gyerekére egy anya.
Talán negyed óráig tartott ez a sírós állapot, mert a következő dolog amire feleszméltem, az a csöngő volt. Remek, mondhatom ez nagyszerű!  Nehézkesen keltem fel a földről és a mosdóhoz bicegtem. Sietve mostam meg az arcom, próbálva eltüntetni a sírás nyomait kisebb-nagyobb sikerrel. Az első órám közelharc volt. Hogy egy kicsit hamarabb készüljek el, már fent az tornaruhám vettem fel. Ezután úgy rohantam a lépcsőn lefelé, mint akit ágyúból lőttek. Vagyis hát, annyira azért nem siettem, mert a fájós lábam megakadályozta ezt az ’egy szempillantás alatt odaérek’ tervet. A düh még most is elvakított és képzeletben elgondoltam, hogy miket vágnék Janine fejéhez, ha most itt volna. Bár ha itt volna, akkor eleve nem lettem volna rá ilyan oltári mérges az miatt, ahogy itthagyott. Mire leértem a tornaterembe, már javában folyt az óra. A gyakorlatokat Eddie mutatta. Alig észrevehetően intettem neki egyet, ő pedig barátságosan viszonozta a gesztust és odahívott magához. 
- Szia! Épp időben értél, még csak most ... Valami baj van? – kérdezte aggodalmas hangon, amikor észrevette milyen mélabús a tekintetem.
- Semmi, csak ki vagyok akadva. Nem haragszol meg ha ezt a beszélgetést egy kicsit elhalasztanánk? 
- Csak azt akartam mondani, hogy Tomnak nincs párja, így birtok együtt gyakorolni. – mondta Eddie szomorkás mosollyal. Remélem nem bántottam meg, de most valahogy nem volt kedvem kiengesztelni.
- Gyere Tom! – mondta Eddie a padon ülő fiúnak. Ismertem a srácot régebbről, bár nem hiszem, hogy valaha is beszéltünk öt szónál többet. Visszahúzódó és félénk tipusú volt, nem kereste a társaságom, de hát ezen nem is csodálkozom, hisz szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Amikor Eddie magához hívta, Tom kicsit összerezzent. Ennyire pszichopatának néztem volna ki, hogy megijedt tőlem? Mondjuk a kapartató jobb lábam nem lehetett valami bizalomkeltő. Ettől függetlenül felkelt a helyéről és elsétált velem a szabadon maradt szivacsra, ami arra hivatott, hogyha elesünk az ne fájjon.. Annyira. Eddie elmagyarázta a következő gyakorlatot. A szavai távolinak tűntek, nem figyeltem mit mondott. Újra a szobámban voltam és anyuval szemben ültem. Ekkor egy ütés érte a vállamat, ami visszarántott a jelenbe. Már mindenki az adott gyakorlatot próbálta, Tom pedig felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ööö.. Akkor folytathatjuk?
Kezeim védekezően magam elé emeltem, jelezve, hogy elkezdhetjük azt, amiről fogalmam sincs, hogy kell, mert nem figyeltem oda. Újra és újra anyám, azaz Janine szavai csengtek a fülemben. Tudod, hogy szeretlek! Elhiszed, ugye?  Tom keze megint felém lendült, de kivédtem az ütést, és a kelleténél talán erősebben beleütöttem a vállába. A fiú erre felszisszent, nem számított rá, hogy ilyen erővel ütöm meg. Igazából a gyakorlaton nem is szabad erősen verekedni, nem vihetjük egy ütésbe bele a teljes erőnket.
 A többiek valami olyat csináltak, hogy a másikat a lábuknál fogva fellökték és a földre teperték. Mielőtt megérthettem volna, vagy pontosan áttanulmányoztam volna, hogy is csinálják, a dühtől elvakulva Tomnak rontottam. Ismét anyám emléke villant fel, csak most annak a jelenetnek a keretében, amikor odajött hozzám és átölelt. A felsőtestem Toménak csapódott. Ekkor csörgő hang vibrált a fejemben, majd a telefonját felkapó anyu állt előttem. Hátrahúztam az öklöm, mivel legszívesebben behúztam volna neki egy hatalmasat. Nos, ezt meg is tettem, csak az áldozatom Tom lett. Lábamat az övébe akasztva fellöktem és fölé tornyosulva diadalittasan néztem le rá, mivel én győztem. De csak ezután vettem észre, hogy folyik az orrából a vér. Arcra nem is szabad ütni, észre se vettem, hogy így orron trancsíroztam.
- Rosemarie! – mennydörgött Alberta hangja, aki hébe-hóba ránknézett edzés közben. A henglejtéséből ítélve a behúzós jelenetet épp látta.
- Úristen, Tom! Bocsáss meg! Nem akartam! – hajoltam le hozzá, hogy felsegítsem, de ő inkább nem kért a kedvességemből. Ezek után nem is csodálom. 
Alberta odasietett hozzánk és elkezdett a fiúnak magyarázni valamit halkan, hogy mit csináljon a vérző orrával. Gyakran látogatott helyemre, a gyengélkedőre küldte, Eddie kiséretében. Miután távozott a két fiú, Alberta felém fordult.
- Mégis mit képzelsz magadról? Hogy gondoltál ilyen erővel behúzni valakinek? Itt nem az a lényeg, hogy hány orrot törünk el, hanem, hogy a feladatot hogy teljesitsük! – mondta nekem emelt hangon. Mindenki minket nézett. Alberta kiráncigált az ajtón, mintha nem tudnék a saját lábamon menni. Remek! Nem mintha így is elég ideges lennék, erre még Alberta is tesz rá egy lapáttal. Az irodába vezetett, ahova egyidejűleg értünk be Dmitrijjel.
- Nem tudom mi ütött belé. Hirtelen csak behúzott egy hatalmasat az egyik csoporttársának. – suttogta Dmitrijnek. A következő szavakat pedig hozzám intézte: - Ilyen nem fordul elő többet, megértetted? – bólintok egyet és még hozzáteszi: - Remélem a mentorod kiszabja számodra a kellő büntetést! – vetett egy jelentőségteljes pillantást Dmitrijre, majd ezután kiviharzott és becsapta maga után az ajtót. 
Dmitrij és én egy kis ideig csak némán bámultuk egymást, majd végül megszólalt:
- Mire volt ez jó? – kérdezte nyugodt hangon, fürkésző tekintettel. Még szerencse, hogy nem kezdett el ordibálni, mint Alberta, bár Dmitrijből nem is tudnám ezt kinézni.
- Semmire! – szűrtem mérgesen a fogaim között.
- Janine miatt vagy mérges, igaz? – amikor kiejtette anyám nevét, mindkét kezem ökölbe szorult. Dmitrij benyúlt a zsebébe és egy papírdarabot húzott elő. – Ezt neked hagyta itt! – és felém nyújtotta a cetlit. Elvettem tőle és elolvastam a tartalmát: Mennem kell, remélem hamarosan újra találkozunk.
A fogaim csikorgattam. Ettől az üzenettől még az is jobb lett volna, ha inkább nem is ír egy szót se. Még a levélbe se köszönt el, még csak azt se írta, hogy szeret, bár tudtam, hogy ez csak hazugság. Akkor is hazudott amikor a szobámban mondta.
- Képes volt evvel itthagyni! El se köszönt! - kiabáltam idegesen és összegyűrtem a papírt. – Evvel a kis hülye papírral! Gyűlölöm! Esküszöm, hogy utálom..
Dmitrij felkelt és odajött hozzám. Kezét az állam alá tette és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. 
- Nem utálod! Te is tudod, hogy ez nem igaz! – mondta lágy, selymes hangon, amitől olyan érzésem támadt, mintha a hangjával cirógatna.
- Már hogy ne tudnám! Egyszerűen utálom! Szarik rám nagy ívbe, akkor én minek törődjek vele? Ő is csak eldobott magától, mint egy darab szemetet!
- Róza, nyugalom! – imádtam amikor így szólított, de valahogy most ez sem volt rám hatással. – Tudod, hogy miért tette, amit tett.
- Nehogy elkezd itt nekem, hogy miért! Már egymilliószor végighallgattam a morákról szóló szentbeszédet, kérlek csak azt ne.. – befogtam a fülem és annyira erősen szorítottam, hogy már fájni kezdett a fejem. Ennyit arról, hogy nem vagyok gyerekes.
Dmitrij szája mozgott, de nem tudom mit mondott, mert nem hallottam. Megfogta a kézfejem, elemelte a fejemtől és összekulcsolta az ujjait az enyémekkel.
- Nyugodj meg Róza, nincs semmi baj! 
- De igen, baj van! – mondtam immár csendesebb hangon. A düh kezdett szertefoszlani, de nem tűnt el teljesen. Inkább csak olyan volt, minhta az elmémet elvakító vörös köd egy halványabb színárnyalatot vett volna fel. Anyám emléke újra lejátszódott a fejemben, ahogy csörög a telefonja és ahogy kirohan az ajtón. Én meg várok rá, hátha visszajön, de ez nem történik meg. Itt hagyott. Csak úgy. Megint.
- Nincs semmi baj! – suttogta megint Dmitrij. Kezét az arcomra tette és közelebb vont magához. Homlokát az enyémnek támasztotta és a lehelete csiklandozta az ajkam. A másik kezével átölelte a derekam és így a köztünk lévő apró távolságot teljesen megsemmisítette. Ajkaink összeértek és először gyengéd, majd egyre intenzívebb csókban forrtak össze. Ez a csók maga volt a szerelem, édes és gyönyörű. Végül Dmitrij szakította félbe ezt a csodálatos pillanatot.
- Szeretlek Róza! Én itt vagyok neked! – átölelt, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
Ekkor éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül. Bár anyám itthagyott, volt ezen a világon egy személy, aki mindennél jobban szeretett. Egy személy, akire az összes titkom rábízhattam és aki minden problémám meghallgatta. Dmitrij itt volt nekem, és csak ez számított. Az életben az értékes dolgokra kell figyelni, és én megtaláltam a legértékesebb dolgot a világon: a szívem másik felét. Mert ketten alkottunk egy egészet, nélküle pedig csak egy boldogtalan félember lennék. Amit iránta érzek az egy titkos, de viszonzott, igaz szerelem.

~VA~

Szenvedély

Írta: Pálma és Dóri

Egyperces novella-18 éven aluliaknak nem ajánlott

Tartalom: Dimitrij és Rosa boldogok és szabadok. Szeretnék minél jobban kiélvezni. Az élvezésnél pedig semmi sem jobb. Ez a történet bevezet abba az élvezetbe amikor a főszereplők levetik gátlásaikat és ízig-vérig szeretik egymást. Mindenkinek ajánlom akik szeretik a vad erotikát! Jó olvasást !!:)

- Dimitrij?Te vagy az?

A férfi felnézett, és látta Rost a szobájukba vezető ajtónál. Hosszú, barna haja a válla körül lebegett, és semmi más nem volt rajta, mint egy vékony, póló , amely látni engedte hosszú, mezítelen, hívogató lábát.

A szobából kiáramló fény átsütött a vékony anyagon, és kirajzolta testének minden kecses hajlatát.

Dimitrij torka elszorult

A szíve kalapált, miközben odament Roshoz, és a karjába kapta.

Rost kirázta a hideg, mert meglátta a férfi vad, eltökélt arckifejezését, miközben az ágyukhoz vitte. Csillapíthatatlan vágy égett a barna szempárban. Mégis, az a furcsa érzés kerítette hatalmába, hogy minden csodás lesz. Hisz eddig mindig csodás volt ahogy a férfi őt szerette.

Egy ilyen vad férfi közeledését aligha lehet szeretkezésnek nevezni . Inkább valami olyannak ami felér egy pornófilmhez amivel milliókat lehet kaszálni.

Dimitrij lefektette az ágyra, és az ujjaival végigsimította az ajkát, mintha emlékezetébe akarná vésni örökre. Feltérképezni. Aztán gyengéden szétnyitotta, és ajkával befedte a száját.

Rost teljesen váratlanul érte a férfi csókjából sugárzó szenvedély. A vadság. A csók egyszerre volt viharos és gyengéd. Követelődző. Forró. Édes. A férfi torkát vad morgás hagyta el, ahogy a nyelve kutatva az övéhez ért, mielőtt felderítette szája minden egyes centiméterét.

Elképesztő volt.. Rose reszketett, amikor a férfi megízlelte a szájpadlását, és a nyelve nyomán a testét átjárta a kéj.

Ujjait a férfi puha hajába mélyesztette, és felnyögött. Közel járt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét a gyönyörtől.

A férfi kissé hátrahúzódott, és elkezdte lehúzni Rose  pólóját . De legszívesebben türelmetlenül letépte volna róla. El akart veszni a nő lényében, hozzápréselődni, míg magáévá teszi azzal az emésztő szenvedéllyel, amely belülről perzselte.

.Az egész estét Rosal a karjában kívánta tölteni.

Rosa keze közé fogta az arcát, és maga felé fordította, hogy belenézhessen a barna szempárba.

- Olyan elképesztő hogy most mindketten itt lehetünk egymás karjaiban !-mondta Rosa

A nyugodt, édes szavak átjárták egész testét.

.Végre lenézet szerelme formás testére.. Formás keblén rózsaszín, duzzadt bimbó esdekelt, hogy ízlelje meg. A hasa finom hajlású, a bőre halvány és csábító. De amitől leginkább elállt a lélegzete, az a két, egymástól finoman elváló láb látványa volt. A lába közötti nedves, sötétbarna szőrzet az igazi paradicsom ígéretével hívogatták. Vagy legalábbis a paradicsomhoz olyan közel, amilyen közel valaha emberi lény juthat hozzá.

Rosa visszatartotta a lélegzetét, miközben Dimitrij vad tekintetét figyelte, ahogy a testét pásztázza. A szeme annyira elszánt volt, hogy Rosa szinte valós érintésként érzékelte a bőrén.

Dimitrij felállt, hogy levegye a nadrágját.

Rosa torka elszorult, amikor meglátta a vágytól duzzadó testet. Barna bőrét elszórva fekete szőr pettyezte, és a valaha látott legférfiasabb látványt nyújtotta. Gyönyörű férfi volt , és csak az övé soha más női nem lehet .

Dimitrij felállt, hogy levegye a nadrágját

A férfi lefeküdt mellé, és ismét a karjába zárta. Kellemes volt, ahogy a teste ránehezedett. Rosa becsukta a szemét, és hagyta, hogy a férfi hatalma és ereje átjárja, miközben minden porcikájával érezte a kemény, férfias testet.

A nő keze meztelen hátán kalandozott, miközben tekintetük összekapcsolódott.

Rosa lágyan csókolta meg, gyengéden megragadta a felsőajkát, és finoman szívni kezdte, mintha ambróziát kóstolna.

Rosa újra felnyögött, mert Dimitrij elengedte az ajkát, és nyelve lefelé indult a nyakán a keble irányába. Rosa érezte a férfi merev hímvesszőjét és herezacskóját a combjának nyomódni.  

Dimitrij a keze közé  fogta a keblét, nyelvével a duzzadt bimbók körül körözött, és finoman szívta és harapdálta őket.

Minden porcikájánál elidőzött, hogy megízlelje.

Dimitrij extázisba került Rosa édes illatától és a közelségétől. Sóhajtozott, miközben nyelvével kényeztette és harapdálta a drága testet..

Rosa hangosan felsikoltott a gyönyörtől, amint Dimitrij széttárta a combját, és szájával hozzáért.

Az egész valóját leigázó, elképesztő gyönyör nemcsak a szavát vette el, de lélegezni is elfelejtett. A férfi nyelvének minden érintésére, minden finom mozdulatára vad eksztázissal válaszolt a teste.

Még inkább széttárta a lábát, hogy a férfi jobban hozzáférhessen, és kezét a férfi selymes hajába mélyesztette. Dimitrij felnevetett, amelynek hallatán Rosát új izgalom járta át.

Az ujjaival belehatolt, finoman körözve fedezte fel a helyet, amely az érintése iránti vágytól lüktetett.

Hosszasan így időzött ott, és Rosa teste folyamatosan rázkódott a szikrázó gyönyörtől.

A nőt a gyönyör vad hullámai  a csúcsra vitték..

A férfi két kezébe fogta Rosa arcát, és megcsókolta. Szenvedéllyel . A férfi úgy érezte nem várhat tovább.

Rosa lélegzete elakadt, amikor megérezte magában a duzzadó, lüktető férfiasságot. A férfi lassan és finoman mozgott benne, mintha azt szeretné, hogy ez a pillanat örökké tartson, mintha elég lenne neki csupán az, hogy belehatolhatott. Keményen és mélyen mozgott benne, újra és újra.

A férfi becsukott szemmel hallgatta, ahogy újra felhangzik a neve a nő ajkán. 

~VA~

Varázscsók

Írta: Angel8

Főszereplők: Rose Hathaway és Lissa Dragomir

Tartalom: Egy csók és más semmi...

Stílus és kategória: erotikus

Műfaj: egyperces novella

Korhatár: +16

Figyelmeztetések: femslash, csöppnyi felnőtt tartalom

Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a Richelle Mead által írt sorozat cselekményeit, de nem mindet. Jelen szösszenet az első kötet előtti időkből származik / származott volna, ha nem csak én álmodom meg.

            Késő este volt már, és a különböző koktéloktól eléggé elzsibbadt az agyam, hogy az ágyam után kezdjek vágyakozni. Lissa hasonló gondolatokat kergetett a fejében, aztán rám nézett, mintha egy hatalmas probléma megoldására várna. Hatan béreltünk egy kis házat az egyetem közelében, fiúk-lányok vegyesen, és éppen egy hangos bulival ünnepeltük a hétvégét. Idegen arcok partiztak a földszinten, aminek annyira nem örültem, mert a dhampir vérem ilyenkor azt suttogta, résen kell lennem, meg kell védenem Lissát. És, ha a barátnőmre figyeltem, nem tudtam szórakozni. Pedig szerettem volna. Az este folyamán ugyan ledöntöttem néhány italt, de ezektől eltekintve elhivatottan mászkáltam a helyiségekben egy esetleges rosszfiú vagy rosszlány nyomait keresve.

            Amikor Lissa ásítani kezdett, vigyorogva karon fogtam és az emeleti lépcső felé irányítottam. Nem volt részeg, de rajta is kiütközött a benyakalt likőr hatása. Nevetett a határozottságomon. Azt hiszem, sejtette, hogy én is belefáradtam a tömegbe és a zajba.

Ahogy magunkra zártuk a szobánk ajtaját, Lissa az ágyába vetette magát.

- Néha olyan furcsán viselkedsz, Rose - jegyezte meg vidáman.

- Még szép. A testőröd vagyok, vigyáznom kell rád - morogtam.

- Néha azért lazíthatnál… Nem szeretem, amikor úgy villognak a szemeid, mint egy macskának. Nem kell minden új arcban ellenséget látni - sóhajtott, miközben felült az ágyon. Elhúzta a száját, beletúrt hosszú, szőke hajába.

- Ez a dolgom. Mindig ez lesz - hümmögtem, és leültem mellé. - Kicsomózod a fűzőmet?

Elmosolyodott, aztán villámgyorsan kioldotta a hátamon a ruhadarab csomóját, kedvtelve lazítgatta a bőrömön futó, fekete zsinórt. Borzongás futott végig a hátamon az érintésétől. Úgy hasított belém a vágy, hogy egy pillanatig azt sem tudtam eldönteni, melyikünktől ered. Meg akart harapni, és én azt akartam, hogy megharapjon. Kellett az a tűnékeny mámor, hogy egy rövid ideig fogva tartsa az érzékeimet. Mindennél jobban vágytam a harapásra.

Tegnap volt etetés, emiatt ma néha még visszakúszott a testembe a gyengeség; de ettől függetlenül éreztem Lissa éhségét. Kétnaponta enni kínzás volt, mégis inkább ezt választotta, mint az Akadémiát.

            Kisimítottam a hajam a nyakamból és a szája elé tartottam. Felszikrázott a szeme, majd szelíd ragadozóként lecsapott. Agyarai a bőrömbe fúródtak, hallottam, ahogy rést ütnek a szöveten. A gyönyör úgy ragadt magával, hogy vonyítani sem időm, csak egy kéjes sóhajra futotta a rám törő légszomjtól.

Imádtam ezt. Minden nap szerettem volna átélni, mert össze nem hasonlítható semmilyen más, mesterséges extázissal, pedig drog volt a javából.

            Nem tartott tovább egy percnél, aztán Lissa elhúzódott. Körbenyalta a száját, hogy az utolsó cseppeket se hagyja kárba veszni. Az arcomat fürkészte. Gyengének és mocskosnak éreztem magam, amiért egyre inkább látszott rajtam, mennyire élvezem a harapását. Ez hétről-hétre jobban hasonlított a vérszajhás dologra, mert együtt éltünk, együtt aludtunk, nem tartottunk távolságot. Persze azért, védekeztem, mert a barátnője és a testőre vagyok. Igyekeztem meggyőzni magamat, hogy ez még nagyon távol áll a vérszajhaságtól vagy éppen az etetők harapásfüggésétől. Nem mindig jártam sikerrel. Most sem.

            Azt hiszem, a szégyen kiült az arcomra, de Lissa titokzatos mosollyal rám ragyogott. Belevesztem az örvénylő szemébe. Megint azt csinálta… Manipulálta az érzéseimet.

- Hunyd le a szemed, Rose… - suttogta halkan, mire én bambán engedelmeskedtem. Cirógatni kezdte az arccsontomat, és érintésétől úgy olvadt le rólam a saját magamra irányuló haragom, mintha vékony jég lett volna a tűző napsütésben. Általában nem szerettem, ha az érzéseimmel játszik, de most ez más volt. Hiányzott belőle a bizonytalanság, a remegés. Lissa tudta, hogy mit akar, és merre kell mennie érte, hogy megkapja.

            Kezei lecsúsztak az arcomról a vállamra, erejéhez képest szorosan tartott, hogy ne mocorogjak. Egymásra hangolódtunk. Még nem voltam a fejében, de éreztem a tudatosságát és azt a különös hiányt, ami az én lelkemben is gyökeret vert egy ideje. Szerettem volna megölelni, de megelőzött. És meglepett.

Egyszerűen megcsókolt. Puha száját a számra nyomta és az akaratával örvénylő képeket tuszkolt az agyamba. Hogy ő most egy jóképű srác, aki csak jól akarja érezni magát pár percig velem. Én pedig ne gondoljak semmi másra.

            A sokktól kinyílt az ajkam, amit ő győzelemnek fogott fel, ezért kissé bátrabban próbált belerángatni a látomásba. Talán a megivott koktélok vagy az imént átélt harapás miatt engedett az agyam a nyomásnak, és visszacsókoltam. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de aztán hamar visszatalált a szerepébe.

Ahogy perceken keresztül csókolóztunk, az agyamba visszaköltözött az a mámoros köd, ami el tudta velem feledtetni a külvilágot. A menekülést, a bujkálást, az Akadémiát, még azt a nem létező álomsrácot is, akit magam elé kellett volna képzeltem. Hirtelen nem volt más az egész világon, csak Lissa és én. Barátnők voltunk, lelkitársak, bajtársak. Ő volt a mindenem. A családom, a testvérem és még annál is több.

            Óvatosan eldőltünk az ágyon, miután kifulladtunk a csóktól. Még mindig rajtam tartotta a hófehér karját. Éreztem a kötelékünkön keresztül, hogy visszahúzza az akaratát az elmémről és hagyja, hogy lassan ismét valóságos színeket öltsön a szemem előtt a világ.

- Haragszol? - kérdezte halkan.

- Kéne… de nem tudok - mosolyodtam el a bűnbánó tekintetétől. Túlságosan szerettem őt, semmint egy ilyen partizánakción felhúzzam magam. Nekem akart jót. Ezzel a szenvedélyes csókkal elérte, hogy ne ostorozzam magam azért, amiről nem tehetünk. Csak megtesszük, amit muszáj és kész. Nem kell túlragozni a harapásokat. Ő éhes, megharap; én etetem és élvezem. Ennyi. Nem nagy ügy. Nem szégyen. Nem kell lelkileg beledöglenem, amiért átengedem magam az érzésnek. Elmosolyodtam. - Köszönöm.

- Nincs mit - bújt hozzám szorosan, hogy még inkább közel érezzem magamhoz. A belőle áradó  békés morajlás elmosta az én negatív hullámaimat.