írta: Orlissa
Leírás: Egy londoni diplomáciai látogatás alkalmával Rose is Lissa „kivesznek” egy szabadnapot, és bejárják a várost, végül pedig a West Enden kötnek ki, ahol beülnek egy musicalre.
Írói megjegyzés: Ezt a „kis” novellát még az ősszel írtam, és nagyrészt saját élményeimen alapszik – tavaly nyáron két hetet töltöttem Londonban egy ösztöndíjprogram keretében, ahol is bejártam azokat a helyeket, amiket a novellában Rose és Lissa (és igen, azt a darabot is láttam, amit Rose–ék néznek). Azt itt leírt dolgok teljesen megfelelnek a valóságnak – a különböző létesítmények elhelyezkedése, a színház maga, az ottani szokások (akármekkora kultúrsokk is ez nekünk! :D). Még egy „nyári Mikulást” is láttam a Buckingham Palotánál, és ezt még képpel is tudom bizonyítani :D A cím a sztoriban körbejárt musical egyik dalának címe, ezért is maradt angolul :)
Szavak száma: 5541
Korhatár: nincs
Ez az egész annyira emlékeztetett arra az első pár napra miután elszöktünk az Akadémiáról. Akkor is, mint most, hotelekben húztuk meg magunkat, egy helyen mindig csak pár napig, egy kétágyas szobába Lissával. Mondjuk az is igaz, hogy akkoriban nem volt a szobánkban jakuzzi, teli minibár és LCD TV. Ja, és nem vigyázta hat testőr Lissa minden léptét.
És persze azok közül a hotelek közül egyik sem a Ritz volt.
Egy évvel koronázása, és két héttel első sikeres egyetemi vizsgaidőszaka után, Lissa úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy megejtsen néhány diplomáciai látogatást az USA-n kívül eső, nagyobb mora közösségeknél. Én pedig, természetesen, vele tartottam.
Első állomásunk London volt – így kerültünk a Riztbe. Mert miért is érné be minden morák királynője bármi kevesebbel? Mindannyian úgy gondoltunk, az lenne a legszerencsésebb, ha egy szobában aludnánk Lissával – még a köztünk lévő kötelék nélkül is én ismertem őt a legjobban, mindig mellette lehettem, anélkül, hogy gyanússá váltunk volna, meg aztán, végül is, én voltam az egyetlen lány a csapatban.
Lehajoltam és beleköptem a fogkrémhabot a mosdókagylóba, megtöröltem az arcom, majd pedig belenéztem a tükörképem szemébe, aki kissé fáradtan, de nagyon elégedetten nézett vissza rám. A dolgok kezdtek lenyugodni a morák világában, gyakorlatilag világ körüli túrán voltam a legjobb barátnőmmel, és bár egyikünk pasija sem lehetett éppen velünk, és tudtuk, hogy nagy eséllyel nem is fogjuk őket látni az utazás végéig, arról nem is beszélve, mennyi tennivaló várt ránk, az egész túra pazarnak ígérkezett.
Nagyot ásítva kiléptem a fürdőből. A város már rég felébredt, de az én belső órám teljesen össze volt zavarodva; csak az előző este érkeztünk, és nem csak a londoni időhöz kellett alkalmazkodnunk, hanem ahhoz is, hogy nappal legyünk ébren. Az egyetlen dolog, ami a lelket tartotta bennem az volt, hogy a mai napra egészen estig semmi sem volt beírva a naptárunkba – vagyis Lissa naptárjába. Magyarul egy lustálkodással teli nap állt előttünk.
Meg sem lepődtem, hogy Lissa már felébredt. Még mindig pizsiben üldögélt az ágyán, és a figyelmét éppen lekötette az, ami előtte feküdt az ágyon, bármi is volt az.
– ’Reggelt! – köszöntöttem, ahogy levágódtam mellé a puha paplanra. – Mi érdekel annyira minket? – kérdeztem, lenézve cuccaira, ami annyira lebilincselte.
– Ó, csak ez meg az… A terveim mára, úgy is mondhatnám. – Rántotta meg a vállát, ahogy átnyújtott nekem egy maroknyi papírlapot. Elvettem őket, hogy jobban megvizsgálhassam. A nagy része különböző, a város nevezetességeit hirdető brosúrákból állt, amit minden valószínűség szerint a szálloda portájáról szerzett.
– Nem is tudtam, hogy a ma esti bankettet a London Eye-on tartják – kommentáltam, ahogy szemügyre vettem az említett óriáskerék reklámanyagát. Lissa jót nevetett a kancsal pofán, amit vághattam, majd visszavette tőlem a lapokat.
– Természetesen nem ott lesz – nyugtatott meg. – Csak azt gondoltam… tudod, azért nem jutunk el ide mindennap, és London annyira csodásnak tűnik, hogy… – kis szünetet tartott, mintha nem találná a megfelelő szavakat. – Szóval azt gondoltam, ki kéne használnunk azt az időt, amit itt tölthetünk. Úgy értem, az egész napunk szabad! Gyerünk, nézzünk kicsit körül a városban! Mit szólsz hozzá? – nézett rám könyörgő szemekkel.
Elgondolkodtam egy pillanatig azon, amit mondott.
– Végül is, nem tudom, miért ne mehetnénk. Várj csak egy percet, mindjárt beszélek Hansszal, és meglátjuk, össze tudunk-e szedni elég testőrt egy kis kiruccanáshoz… – Lehet, hogy Lissa királynő volt, de a testőreinek így is szükségük volt a kiérdemelt pihenésükre.
Lissa mosolya kissé elhalványult.
– Rose, nem hiszem, hogy jól értettél – mondta, ahogy megfogta a kezem és a szemembe nézett. – Nem akarom, hogy akárki is velünk jöjjön. Csak te meg én. Mint a régi szép időkben.
Na, ez már egyáltalán nem tetszett.
– Nem – mondtam. – Verd csak ki szépen a csinos kis fejedből. Szó sem lehet róla. – Felálltam és az ablakhoz sétáltam, ott pedig lenéztem a forgalmas utcára. – Nem hagyom, hogy egyedül mászkálj egy teljesen idegen városban. Szó sem lehet róla. Túl veszélyes.
– Senki sem mondta, hogy egyedül mennék. Azt mondtam, hogy veled akarok menni.
– Na, az még rosszabb. – Erre hangosan felnevetett.
– Ó, ugyan már, Rose! Pár éve egy szavad nem volt, amikor kettesben nekivágtunk a nagyvilágnak.
– Pár éve egy éretlen bolond voltam, te veszélyben voltál, és nem volt korona a fejeden.
– Nem, csak én voltam az utolsó Dragomir. De ez egyikünket sem zavart. Még egy éve is simán hagytad, hogy veled menjek a szinte öngyilkosság-számba menő magánakciódra – emlékeztetett arra az esetre, amikor elcibáltam őt és Eddie-t előbb Alaszkába, utána meg Las Vegasba, hogy – nos, inkább ne is beszéljünk róla, hogy mi történt ott.
– Az nagy hülyeség és felelőtlenség volt részemről – mondtam, saját magam is meglepve. Istenkém, tényleg ennyit értem volna az elmúlt egy-két évben?
– Nos, én most pont megkívántam egy kis hülyeséget és felelőtlenséget – mondta mosolyogva, majd felállt az ágyról, odasétált hozzám és átölelt. – Kérlek, a régi szép idők emlékére? – Elengedett, majd az alattunk fekvő, élettől nyüzsgő londoni utca felé intett. – Amúgy meg mi történhetne velünk? Hétágra süt a nap, az utcák tele vannak, és alig tudja valaki, hogy itt vagyunk. Teljesen el tudnánk vegyülni a tömegben. Kérlek, Rose? Olyan lenne, mint mikor kicsik voltunk.
Olyan furcsa volt hallani – úgy értem, az egész „amikor kicsik voltunk”–részt. Végül is csak tizenkilenc évesek voltunk. A normális tizenkilenc évesek nap, mint nap tettek sétákat a városban. Élvezték az életük. Mi miért ne tehettük volna ugyanezt? Lissa terve hirtelen nagyon is csábítónak hangzott. És egyébként is, mi rossz sülhetett ki egy kis városi kimenőből?
– Rendben van – mondtam végül. – De ha elkapnak minket, akkor azt fogom mondani, hogy minden a te ötleted volt. Tudod mit? Elbájoltál, ezt fogom mondani. Nem vagyok hajlandó semmilyen felelősséget felvállalni.
Lissa tiszta szívből felnevetett.
– Áll az alku, Hathaway.
***
Így kötöttünk ki a Green Parkban egy órával később. Meglógni a testőrök orra elől nem is volt olyan nehéz feladat. Csak annyit mondtam Hansnak, hogy Lissát nagyon kifárasztotta az utazás, ezért az egész napot a szobájában szeretné tölteni, és kéri, hogy senki se zavarja – tényleg senki. Hans nem akadékoskodott – mindössze a lelkemre kötette, hogy nem mozdulok Lissa mellől. Nos, mondtam neki, azt hiszem, ez menni fog. Aztán simán kislisszoltunk a szobából – Lissa bűbájt alkalmazott az ajtónk mellett tébláboló testőrön, hogy az nem emlékezzen ránk. Öt perccel később már kint is volt az utcán az indokolatlanul fényesen tűző nap alatt. Úgy értem, tudod, hogy képzelik el általában Londont? Köd, felhők, eső, hűvös levegő – na, ezt most felejtsd el! Kánikula volt. Semmi eső, csak napfény.
Tudod, mit mondanak: ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak! Mi pedig pontosan ezt tettük. Miután látszólag minden londoni lakos így cselekedett, mi is beszereztünk némi kaját meg kávét (már nagyon kellett a koffein) egy sarki, EAT! nevezetű helyről – istenkém, de jó kajáik voltak! –, majd pedig letelepedtünk a gyepre a park egyik öles fájának árnyéka alá. Egymás mellett feküdtünk a hasunkon, előttünk kiterítve London térképe.
– Itt vagyunk – bökött Lissa a térképen a Green Park egyik a Piccadilly felé eső kijárata mellé. – Ami azt jelenti, hogy a Buckingham Palota itt van egy köpésnyire. – Délfelé csúsztatta az ujját a térképen, oda, ahol az a palotát jelezte egy nagy, kör alakú tér mellett. – Nem lehet messzebb öt–tíz percnél gyalog.
Csak bólintottam, miután a szám éppen tele volt. Mikor végre sikerült lenyelnem a falatot, azért még hozzátettem:
– Nagyszerű, akkor akár be is kukkanthatnál az öreg Lizzyhez egy teára – viccelődtem, mire Lissa elnevette magát. Rendben, lehet, hogy csak mókáztam, de akkor is szívesen megnéztem volna a királynő arcát, amikor Lissa bemutatkozik neki. Haraptam még egyet a szendvicsemből, majd pedig a brosúrákért nyúltam, amiket magunkkal hoztunk. – És ez merre van? – Emeltem fel egy vörös és fekete papírlapot.
– A London Dudgeon? – kérdezte Lissa kissé riadtan, ahogy kivette a brosúrát a kezemből. Rendben, tényleg kicsit ijesztő helynek látszott – földalatti járatokból állt, amelyekben London és Anglia történelmének legvéresebb epizódjait mutatták be –, de számomra éppen ez jelentette az attrakció sava–borsát. Nagyon meg akartam nézni. Lissa megkereste a címet a reklámon, majd ismét a térképre fordította a tekintetét. – Elég messze van innen – mondta kissé megkönnyebbülten. – Metróval kéne mennünk. – Ujját végighúzta a szürkével jelzett metróvonalon, egészen egy megállóig valahol a Temze túlpartján. Őszintén szólva nem is volt olyan hű, de nagy a távolság – a megálló nagyjából ötpercnyire volt gyalog, onnantól pedig csak négy megállót kellett volna mennünk. Biztos voltam benne, hogy húsz perc alatt odaértünk volna, de láttam Lissán, hogy nem nagyon akaródzott neki odamenni – legalábbis nem Christian nélkül, akit pajzsként használhatott volna, pont, mint mikor horrorfilmeket néztünk. Így hát az egyetlen logikus lehetőséggel éltem: feladtam.
– Rendben, értem, miről beszélsz. És amúgy sem lenne vicces így, hogy nem hallhatom Christiant úgy sikítani, mint egy lány – rántottam meg a vállam. – Szóval őfelsége, mit ajánlj, mit csináljunk?
Szégyenlősen mosolyogva felült, kihúzott a táskájából egy másik brosúrát és átnyújtotta nekem.
Tiszta zöld volt, az elején két nő stilizált rajzával – az egyik nagy, fekete kalapot viselt, a bőre pedig zöld volt – zöld bőr?! –, miközben a másik szőke volt és fehérbőrű. A kép alá nyomtatott csupa nagybetűből az derült ki, hogy ez egy világszerte sikeres musical, aminek a címe Wicked. Ja, meg az, hogy állítólag bámulatos. Furcsán ismerősnek tűnt.
– Nos? – kérdezte Lissa miután egy ideje már nem szóltam semmit sem. – Mit szólsz hozzá?
– Nem játsszák ezt az Államokban is? – kérdeztem óvatosan.
– Nos igen, New Yorkban, és azt hiszem L.A.–ben, de… ez akkor is London.
– Igen, ez akkor is London, te pedig az egyetlen szabadnapunkat színházban akarod tölteni – ráztam meg a fejem.
– Nos, te meg a föld alatt akartad tölteni! – vágott vissza, kezét az égbe emelve. Majdnem elnevettem magam, annyira abszurd volt ez az egész helyzet. – Ugyan már, Rose! Gyere velem! És amúgy is szerda van, úgyhogy van délutáni előadásuk. Jóval napnyugta előtt véget érne, úgyhogy rengeteg időnk lenne visszaszökni a hotelba, és felkészülni az esti bankettre. Kérlek! – Már megint kezdte. Könyörgés és kiskutyaszemek. Hogyan lehet neki ilyenkor nemet mondani?
Felsóhajtottam.
– Rendben, benne vagyok. Adjunk neki egy esélyt! De hogyha vacak, akkor a szünetben én lelépek, te pedig jössz velem. És mellesleg te fizeted a jegyem – mondtam még mindig a földön feküdve, a könyökömön támaszkodva. Ahogy meghallotta, Lissa majdnem sikongatni kezdett örömében.
– Köszi! – mondta, ahogy hirtelen a nyakamba vetette magát és a földre szegezett súlyával. Vele együtt nevettem – igaza volt reggel. Pontosan olyan volt ez, mint mikor még gyerekek voltunk, és még nem nehezedett a vállunkra az egész világ súlya. – Istenem, bárcsak belelátnál most a fejembe! Már vagy egy éve meg akartam ezt nézni.
– Akkor tehát nem hirtelen jött az ötlet… – motyogtam magam elé. Lissa csak bólintott. – Na, mutasd, merre kell mennünk!
Megfordítottam a zöld brosúrát, elolvastam rajta a címet, amit utána megkerestem a térképen. Mint kiderült, a színház, ahol játszották a darabot, a Victoria Station mellett feküdt, ami nem is volt olyan messze onnan, ahol éppen voltunk. Csak át kellett sétálnunk a park másik végébe, el a Buckingham Palota előtt, aztán még onnan egy olyan tíz perc gyalog.
– Rendben, mehetünk, egész közel van. Nem is kell metróznunk, ha már úgyis annyira félsz lemenni a föld alá – cukkoltam. – Ráadásul el kell mennünk a Buckingham Palota előtt – mutattam a térképre –, legalább majd szekálhatom az őröket. – Megrántottam a vállam. – Most pedig húzzon bele őfelsége, különben nem kapunk jegyet! – mondtam, mire Lissa, csak hogy bebizonyítsa, mennyire is jó a kedve, olyan vehemenciával kezdett enni, mint én úgy általában. Mármint miután pár napig éheztettek. És mit tehet az ember lánya egy ilyen helyzetben?
Párbajra keltem vele, hogy melyikünk tudja hamarabb befejezni az ebédjét.
***
Nos, végül nem jött össze.
Mármint a palotaőrök szekálása.
Nagyjából húsz perc múlva értünk a Buckingham Palotához, ahol szomorúan láttam, hogy az össze piros egyenruhás, nagy, szőrös kucsmát viselő őr jóval a kerítés mögött foglal helyet. Rengeteg turista volt a téren, és mindegyikük éppen azon volt, hogy nagyjából ezer fényképet készítsen minden percben. Tőlük eltekintve egészen mutatós kis hely volt. Le merném fogadni, hogy Sydney imádná.
A tér közepén egy hatalmas szökőkút állt, amiből méretes, aranyszín szobrok emelkedtek a magasba. A központi, legmagasabb figura, gondolom maga Viktória királynő akart lenni. A palotával szembe hosszú, széles utca terült el, mindkét oldalán zászlókkal. A tér a Temzéhez közelebb eső oldalán túl még a London Eye tetejét is lehetett látni.
De akkor is, az őrök túl messze voltak ahhoz, hogy szekáljam őket.
– Ez nem fair! – nyafogtam Lissának. – Azóta el akartam velük játszadozni, hogy láttam azt a Mr. Bean–epizódot! – Tettem karba a kezem elkeseredésemben. Lissa kuncogott és félrenézett.
– Most komolyan, Rose, Mr. Bean?
– Figyelj, a jó humor az jó humor, úgyhogy nem tudom, hogy min akadtál fel ennyire – rántottam a vállam, mire Lissa meg nagyobbakat kuncogott. Aztán hirtelen abbahagyta, a szeme kikerekedett, és egy szinte már őrült vigyor jelent meg az arcán.
– Nézd csak Rose, ott a Mikulás! – mutatott a hátam mögé.
– Nagyon vicces, Liss, de nem fogok…– megfordult, és a hátam mögött tényleg ott állt a Mikulás. Vagy legalábbis egy hapek, aki Mikulásnak képzelte magát – ráadásul vakációzó Mikulásnak. Eleresztettem egy őrült kacajt.
A hapsi idős volt, legalább olyan hatvanas. A haja fehér volt, csak úgy, mint hosszú szakálla. Ráadásul még kerek pocakja is volt. Sötétkék, nadrágtartós farmert viselt és vörös inget. Pluszba még egy nagy, piros, bársony zsák is volt a kezében.
– Nos, néhanapján gondolom neki is kijár egy kis vakáció. Húzós lehet egész évben az Északi Sarkon gürizni – egyszerűen muszáj volt mondanom valami szellemeset. Lissa megragadta a kezem.
– Gyere, menjünk, kérdezzük meg, hogy lefotózkodhatunk–e vele! – állt elő Lissa az ötlettel.
– Mi? Hogy aztán a rossz gyerekek listájára kerüljünk? – viccelődtem. Lissa rám nézett, a tekintetétből pedig olyanokat olvastam ki, mint „milyen bolond vagy!” illetve „mintha már nem lennél amúgy is a rosszak listáján”. – Biztos vagyok benne, hogy elméletileg inkognitóban van. Menjünk, különben nem kapunk jegyet a darabodra, Liss! Komolyan beszélek! – Belékaroltam, és elkezdtem terelni afelé az utca felé, amelyik a színházhoz vezetett.
Meglepően rövid idő alatt értünk oda. Valaki nagyon szeretheti Lissát odafent, mivel alighogy kiléptünk a Green Park fáinak védelmező árnyéka alól, a nap elbújt a felhők mögé, és ott is maradt egészen addig, amíg el nem értünk a Victoria Stationing, onnan pedig már tényleg csak egy köpésnyire volt a Victoria Apollo Színház, ahol a Wickedet játszották.
Először kicsit féltem, hogy nem fogjuk megtalálni a színházat – mivel több is volt a közelben – de mint utóbb kiderült, erre nem volt semmi szükség. Talán még egy vak is könnyűszerrel megtalálta volna a színházat, mivel az egész utcafronti oldalát az a kép foglalta el, amit a brosúrán is láttunk, csakhogy ez villogó fényekből állt. Szinte biztos voltam benne, hogy még az űrből is látni lehetett a színház épületét.
Jegyeket is simán kaptunk, amit mondjuk rossz előjelnek tekintettem. A darab állítólag pazar volt és mégis, két órával az előadás előtt még voltak jegyek, ráadásul nem is rossz helyekre – a miénk a középső szakaszra szólt, a sor közepére. Mondjuk jó kis áruk is volt; Lissa fizetett és láttam, ahogy három ötvenfontos bankót ad át a pénztárosnak. Alig kapott valamit vissza.
Mivel még mindig majdnem két óra volt a darab kezdetéig, azt tanácsoltam Lissának, használjuk ki, hogy Angliában már tizennyolc éves kortól szabad az alkoholfogyasztás és üljünk be egy pubba. Hatalmas meglepetésemre semmilyen kivetést nem talált az ötletemben, úgyhogy kerestünk egy kis bájos pubot, rendeltünk egy sört (úgy döntöttem, egyetlen sör nem árthat) és a következő másfél órát könnyed beszélgetéssel töltöttük. Fecsegtünk mindenről, a ruháktól a pasijaink idegesítő szokásaiig – mintha nem rágtuk volna már át magunkat ezeken már vagy ezerszer. Nagyon üdítő volt az a másfél óra – ezalatt az idő alatt úgy éreztem magam, mintha csak egy egyszerű, hétköznapi kamaszlány lennék, aki a legjobb barátnőjével tölt egy príma napot.
Fél órával a kezdés előtt visszasétáltunk a színházhoz. Mikor odaértünk, majdnem leesett az állam. Ahol nem is olyan régen még alig volt valaki, most kisebb tömeg tolongott. Hát, úgy néz ki, mégis teltház lesz.
Ügyesen kerülgetve az embereket, miközben azért az egyik szemem folyamatosan Lissán tartottam, egész hamar bejutottunk az épületbe. A hallban Lissa megállított.
– Menjünk oda! – mutatott a szoba másik felébe, szemben a jegykasszával, ahol egy kis boltot rendeztek be, ahol egy csomó wickedes cuccot és szuvenírt árusítottak. Mielőtt ellenkezhettem volna, Lissa már fogta is a karom és húzott a boltocska felé.
Rengeteg mindenfélét lehetett venni – az ékszerektől elkezdve (rá se mertem nézni az árra) az esernyőkig, viszont egy árut már rögtön kiszúrtam. Egy olyan hatvan centis majom plüssfigura volt, ami cuki kis piros–sárga csíkos mellényt és piros kabátkát viselt. Ja, és még mielőtt elfelejtem – szárnya volt.
– Miért van annak a majomnak szárnya? – kérdeztem Lissától elképedve. Barátnőm úgy nézett rám, mintha valami oltári nagy hülyeséget kérdeztem volna.
– Nem olvastad az Óz, a nagy varázslót? – Megráztam a fejem.
– Nem, az valahogy kimaradt a repertoáromból. Ismersz – nem vagyok nagy könyvmoly. Sosem voltam az – emeltem fel a kezem mintegy védekezésképp. Csak annyit tudtam az egészről, hogy gyerekeknek szól.
– Nos, a könyvben a szárnyas majmok a Gonosz Nyugati Boszorkány segítői – mondta lassan, nyugodtan, pont olyan hangszínnel, mint egy alsós tanárnő.
– A nevéből ítélve gondolom nem egy kedves öreg nénike egy tucat macskával. Nem hiszem, hogy szívesen találkoznék vele – próbáltam viccelődni, de Lissa rögtön belém fojtotta a szót.
– Ő a musical főszereplője.
– Meg sem szólaltam – próbáltam menteni a menthetőt.
Lissa pont ekkor került sorra, és vett egy műsorfüzetet, meg egyet a szárnyas majom plüssök közül.
– Christiannek lesz – magyarázta. – Csak szeretnék neki vinni valami szuvenírt.
Még egyszer ránéztem a polcon ülő makira. Végül is, egész aranyos volt.
– Legyen kettő – mondtam az eladónak. – Hagy legyen a srácoknak valami passzoló cucca – mondta, Lissa kérdő tekintetére válaszolva, mire ő elmosolyodott. Kifizette a cuccainkat, majd pedig folytattuk utunkat a színház belseje felé.
Miután a jegyszedő srác ellenőrizte a jegyünket és megmondta, merre keressük a helyünk, egy újabb előcsarnokba jutottunk, ami úgy nézett ki, mintha felrobbantottak volna benne egy zöld festékbombát – minden, a puha szőnyegtől a falakig zöld volt, némi aranyozással.
– Úgy néz ki, a belsőépítész nem volt egy túl fantáziadús fazon – mondtam Lissának ahogy lassan a nézőtér felé haladtunk.
– Nem azért zöld minden, Rose – már majdhogynem megrótt. – Csak ezért ilyen színű minden, hogy kihangsúlyozzák a főszereplőt.
– A zöld lányt a plakátról?
– Boszorkányt, de amúgy igen.
– Akinek macskái vannak.
– Nem hiszem, hogy van macskája – nevetett Lissa.
– Sosem lehetsz biztos benne, hogy egy boszorkánynak nincs macskája – rántottam meg a vállam, amivel kiérdemeltem egy ragyogó mosolyt.
Ezután már nem sokat mondtunk. Egész könnyen megtaláltunk a helyünk és letelepedtünk. Nem ültünk túl közel a színpadhoz, de azért mindent nagyon jól láttunk. Nem volt függöny, mindössze egy fátyol, amit felhúztak a színpad előtt, amire valami térkép–féleséget festettek, valamint egy nagy, fém sárkány az egész fölött.
Magamhoz öleltem a makimat. Nem vallottam volna be senkinek, de kezdett izgatni ez a musical. Rápillantottam az órámra – elméletileg még két percünk volt a kezdésig, így hát, hogy valahogy lefoglaljam magam, elkezdtem a körülöttünk ülőket bámulni.
Végül tényleg teltház lett – egy tűt sem lehetett volna leejteni a nézőtéren. A közönség elég vegyes összetételű volt – volt ott mindenki a középkorú pároktól a mániákus rajongókig, akik zöld, fekete és rózsaszín pólókat viseltek, olyasmi feliratokkal, mint „Defying Gravity” és „Popular”.
Aztán, pont, amikor már meg akartam kérdezni Lissától, hogy mikor kezdődik a műsor, felhangoztak a nyitány első hangjai, a szemem pedig rögtön a színpadra tapadt.
Egyszerűen lélegzetelállító volt. Tessék, kimondtam. Nagyszerű volt. A zene, a színészek, a kosztümök… minden. Asszem, engem pont annyira lenyűgözött, mint Lissát.
A darab nyitójelenetében Óz polgárai éppen a boszorkány – aki, világosított fel Lissa. a zöldbőrű csaj volt a brosúráról – halálát ünnepelték. Aztán, egy rövidke nyitány után megjelent egy másik boszorkány – valószínűleg egy jó. Egy furcsa, kör alakú fémszerkezeten állva szállt alá a statiszták közé, ami, Lissa állítása szerint, egy buborék akart lenni, és elkezdett az óziaknak a halott boszorkány életéről mesélni. Visszaugrottunk a sztoriban pár évet, és gyakorlatilag, itt kezdődött a történet.
Mikor a főhős végre megérkezett – és uram atyám, a színésznőt tényleg tiszta zöldre festették – és belekezdett az első szólójába… Nos, maradjunk annyiban, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni. Még csak tíz perce tartott a darab, de már nagyon hálás voltam Lissának, amiért lebeszélt a London Dudgeonről és elhozott ide.
A Zöld Csaj mellett – akit amúgy Elphabának hívták – még egy női főszereplő volt, Glinda – a draba elején megjelent jó boszi –, aki amúgy ijesztően emlékeztetett Miára. Legalábbis a Spokane előtti Miára. Picike volt, göndör, szőke hajjal, idegesítő természettel és nagyon nagy egóval. Mertem remélni, hogy ez a darab végére megváltozik.
Aztán, úgy fél órával később, a férfi főszereplő is megérkezett. Mondjátok, hogy elfogult vagyok, de nem igazán nyűgözött le a pasi. Úgy értem, persze, gondolom jóképű volt – legalábbis a szerepe szerint annak kellett lennie –, de sosem vonzottak azok a pasik, akik szűk, fehér gatyát viselnek. Egyáltalán nem. De amikor elkezdett énekelni arról, hogy mekkora hülyeség is a tanulás, és hogy annak az egyetemnek az összes tanulójának, ahol a darab játszódott, bulizással kéne töltenie az idejét, azért elmosolyodtam. Vedd ezt, adj hozzá egy kis arroganciát és némi szellemességet, és a srác máris tisztára olyan volt, mint Adrian. Lissa felé fordultam, aki ugyanígy cselekedett. Összenéztünk és majdnem hangosan felnevettünk. Ugyanarra gondoltunk.
Telt–múlt az idő – összejött az a buli, amiről a srác beszélt, a szőke csaj bekerült arra a mágiaórára, amire a Zöld Csaj már egy ideje járt, a bulis srác meg a szőke összejöttek, a két lány összebarátkozott… Aztán jött hozzájuk egy új tanár, aki hozott magával egy kalitkába zárt kisoroszlánt. A Zöld Csaj dühbegurult, mire elszabadult a káosz. Bűbájt szórt mindenkire, kivéve a bulizós srácra, és ketten együtt kimenekítették a kisoroszlánt.
Meglöktem Lissát a könyökömmel.
– Mondtam, hogy van macskája! – suttogtam, mire Lissa kuncogni kezdett.
Időközben, miután megmentették a kisoroszlánt, a Zöld Csaj rájött, hogy belezúgott a bulisrácba – aki, természetesen, az egyetlen barátjának pasija volt. Hogy efölötti fájdalmát kifejezze, belekezdett egy elég depressziós – de amúgy gyönyörű – dalba a viszonzatlan szerelemről, arról, hogy milyen nehéz is zöldnek lenni, meg arról, hogy a pasi sosem választaná őt, ha egyszer megkaphatja a barátnőjét is.
A szám közepén egyszer csak elkezdett rezegni a mobilom.
A francba!
Előrehajoltam, hogy takarjon az előttem levő ülés és kihalásztam a telefont a zsebemből. Ránéztem a kijelzőre – Dimitri volt az. Nem kellett volna meglepődnöm; még szép, hogy meg akart róla bizonyosodni, hogy jól vagyok – úgy értem, vagyunk. Megnyomtam a piros gombot. Tudtam, hogy aggódni fog értünk – mindig aggódott, ha nem vettem fel a telefont – de azért mégsem beszélhettem vele az előadás közben. Eldöntöttem, hogy majd visszahívom a szünetben. Csak remélni mertem, hogy nem fog rám kiakadni, amiért hagytam, hogy Lissa elrángasson ide.
Visszafordítottam a tekintetem a színpadra. Amíg a telefonommal voltam elfoglalva, a Zöld Csaj befejezte a dalát, valamint az igazgatónője időközben értesítette, hogy a varázsló meghívta magához – ami amúgy a legnagyobb vágya volt.
Innentől kezdve felgyorsultak az események – a két lány felutazott a városba, találkoztak a varázslóval, az megkérte a Zöld Csajt, hogy érje el, hogy a majma repülni tudjon, a csaj meg is tette, mire a majomnak szárnya nőtt – így máris nagyobb értelmet nyertek a plüssfiguráink –, kiderült, hogy a varázsló nem is tud varázsolni, és mielőtt pisloghattam volna, a zöldre festett színésznő már olyan hat méterrel a föld fölött lebegett, és teljes hangerővel arról énekelt, hogy mostantól szabad lesz, és hogy küzdeni fog a varázsló ellen.
Aztán a felvonás véget ért. Ilyen szimplán.
Elkezdtem keresni az államat. Enyhén szólva le voltam nyűgözve.
Oldalra néztem Lissára – ő is éppen úgy el volt képedve, mint én.
– Azta – mondta. – Tudtam, hogy jó lesz, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire jó. – Én, nagyon szellemesen, csak bólintani tudtam. Nem volt semmi, amit hozzá tudtam volna tenni.
– Elleszel magadban egy pár percig? – kérdeztem, ahogy több néző is felállt és elhagyta a nézőteret. Furcsamód a legtöbben azonban ülve maradtak. Lissa csúnyán nézett rám.
– Rose, felnőtt nő vagyok, nem egy kisgyerek. Még szép, hogy elleszek magamban pár percig – mondta szarkasztikusan, amit, gondolom, tőlem lesett el.
– Igen, de… – kezdtem, próbálva kitérni arra, hogy én volnék a testőre, úgyhogy az én feladatom, hogy megvédjem, na meg, hogy ha Hans megtudná, hogy egyedül hagytam, ha csak egy másodpercre is, tuti, hogy leszedné a fejem, de Lissa leállított, mielőtt bármit is mondhattam volna.
– Rose, nem hiszem, hogy strigák rejtőznének a színpad alatt. Menj, és intézd el, amit el kell intézned! De siess, mert mindjárt kezdődik a második felvonás!
Meggyőzött. Bólintottam, felálltam, majd kisétáltam a nézőtérről. Mikor ismét a zöld előcsarnokban álltam, kerestem egy üres – zöld – padot, leültem rá, és, miután előhalásztam a mobilom, már hívtam is Dimitrit. Az első csöngetésre felkapta.
– Jól vagytok? – Ezek voltak az első szavai.
– Én is örülök, hogy hallom a hangod, Elvtárs. Hiányzol – minden igyekezetem ellenére idióta vigyor terült el az arcomon. Egek, még csak alig harminchat órája váltunk el, de máris őrülten hiányzott.
Hallottam, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.
– Gondolom ez azt jelenti, minden rendben.
– Pontosan.
– Akkor meg miért nem vetted fel, amikor hívtalak?
– Nézd, az az igazság, hogy mi… – Felszínre törtek a régi diák–mentor viszonyunk emlékei. Hirtelen féltem neki bevallani, milyen kis kirándulásra is vállalkoztunk. – Elmondom neked, de először meg kell ígérned, hogy nem fogsz rám megharagudni.
– Rose…
– Ígérd meg! – gyerekesen viselkedtem, tudom.
– Rendben, megígérem – esküszöm, szinte láttam, ahogy az orrnyergét masszírozza.
– Oké, szóval itt vagyunk az egyik west endi színházban. Azért nem vettem fel a telefont, mert éppen az első felvonás közepén tartottunk. Kettesben vagyunk Lissával, és mielőtt megkérdeznéd, Lissa ötlete volt, nem az enyém – mondtam, majd egy kis habozás után hozzátettem. – Én a London Dudgeonba akartam menni.
– Róza… – váltott át a nevem orosz változatára. Hallottam a néma nevetést a hangjában. Nem volt dühös. Megkönnyebbültem felsóhajtottam. – Legalább jó a darab? – kérdezte. Nem kezdett el arról papolni, hogy figyelnem kell Lissára, hogy egy pillanatra sem veszthetem szem elől, meg ilyesmikről. Nagyon jól tudta, hogy nem kell ilyenekre emlékeztetnie.
– Egek, el sem hiszem, hogy ezt mondom, de nagyon pazar! – mondtam neki. – Egyszerűen csak… baromi jó. Majd részletesebben is mesélek, ha több időm lesz. – Hirtelen nagyon–nagyon hiányolni kezdtem. – Szerinted el tudnátok jönni Christiannel Rómába, hogy ott találkozzunk? – kérdeztem, remegő alsó ajakkal. Róma az utunk harmadik állomása volt.
– Nem tudom, de remélem. Majd megbeszélem Christiannel. Nem hiszem, hogy akármilyen kivetése lesz majd az ötleted ellen – mondta. Hallottam a hangjában, hogy pont annyira hiányzom neki, mint ő nekem.
– Remélem, hogy el tudtok majd jönni – mondtam őszintén. – Mennem kell. Mindjárt vége a szünetnek. Szeretlek! – mondtam, és még bele is csókoltam a mikrofonba.
– Én is szeretlek – válaszolta, majd pedig letettük a telefont. Álmodozva felsóhajtottam. Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a férfit?
Nem sokáig filóztam rajta, inkább visszasétáltam a nézőtérre. Lissa ott ült, ahol hagytam, a kezében két kis henger alakú dobozzal.
– Vettem egy kis jégkrémet. Gondoltam, örülnél neki – mondta, ahogy átadta az egyik dobozt. Biztos valamelyik árustól vette, akik a nézőtéren járkáltak és hatalmas hátitáskájukból nasikat és üdítőket árultak.
– Igazi istennő vagy, Lissa! – mosolyogtam rá, ahogy kinyitottam a dobozt és nekiestem a fagyinak. Hm… csokis. Lissa visszamosolyogott és felemelte a saját dobozát. Összevigyorogtunk és, mintha csak koccintanánk, összeérintettük a dobozaink.
Még a jégkrémem felénél sem jártam, mikor kezdetét vette a második felvonás. Nem volt semmi figyelmeztetés – se zene, ami jelzi a nézőknek, hogy jöjjenek vissza, se bejelentés, még a függöny sem gördült fel. Nem, egyszer csak hirtelen megszólalt a zene és megjelent a színpadon a kórus. Maradjunk csak annyiban, hogy néhányan lemaradtak az első pár pillanatról.
A sztori pár évvel az első felvonás után vette fel a fonalat. Addigra már mind a bulisrác és a szőke csaj a varázslónak dolgozott – időközben afféle sztárok lettek –, és, csak hogy tejszínhab kerüljön minden tetejére, jegyben jártak, miközben a Zöld Csajt mindenki bűnözőnek tekintette.
– Micsoda nagyszerű barátok… – motyogtam magam elé. Mikor engem hittek bűnözőnek, engem a barátaim kihoztak a börtönből. Na és ők? A szöszike csak élvezte a rivaldafényt. A srác azért zavarta kicsit a szituáció – ő tett legalább azért valamit, hogy megtalálják a Zöld Csajt.
De a történet csak folyt tovább, mi pedig – úgy értem, a szereplők – nemsokára a srác és a szőke csaj eljegyzési buliján találtuk magunkat (széljegyzet: a srác nem tűnt túl lelkesnek az egész miatt), miközben megjelent a Zöld Csaj, hogy megmentse a szárnyas majmokat – ugyanis több is volt belőlük. A varázsló először megpróbálta meggyőzni, hogy tegyék félre a múltbeli sérelmeiket, és innentől kezdve dolgozzanak együtt, ám ekkor betörtek a szobába a többiek, majd miután a srác kicsit megfenyegette a varázslót a puskájával, lelépett a Zöld Csajjal. Addigra már nem győztem szorítani a karfát. Nem, nem izgultam. Nem, egyáltalán nem féltem tőle, hogy a sztori rossz véget ér. Egyáltalán nem.
Amúgy pedig ez a jelenet elgondolkodtatott. Kicsit arra emlékeztetett, amikor Viktor próbált meg velem érvelni. Azt mondta, hogy amit Lissával készült tenni, az csakis a barátnőm érdekeit szolgálná, na meg hogy nekem is segítene. Akkor ott, szemben Viktorral, én tudtam, hogy a pasi csupa hülyeségről beszél, de a Zöld Csaj komolyan megfontolta, hogy a varázsló jobb keze legyen. Nos úgy néz, mégsem olyan erős jellemű karakter. Vagy csak nagyon magányos volt, miután ki tudja, hány évet töltött egyedül menekülve a törvény elől.
Ezután megint felgyorsultak az események. Az egyik pillanatban a szerelmespár még éppen egy szép, de nagyon is kétértelmű, szuggesztív dalt énekelt (most komolyan: „felébresztem a testem”?), aztán a következő pillanatban a Zöld Csaj már a kastélyában volt, teljesen kikelve magából, miközben minden erejét arra használta fel, hogy megmentse a srácot, akit időközben foglyul ejtettek. Ja, meg amúgy húga is meghalt, úgyhogy azt gondolom, a dühe és a kissé bomlott elméje egészen érhető volt.
Aztán, a következő pillanatban megjelent a barátnője, a szöszi. Oké, itt azért van egy kis hiba a sztoriban. Úgy értem, éveken keresztül még csak nyomát sem találták a Zöld Csajnak, most meg a szöszi simán megtalálja. Milyen… valóságos fordulat.
Megpróbált beszélni a Zöld Csajjal, hogy engedje el a foglyát (mivel volt neki), és hagyja el a kastélyt minél előbb, mert a boszorkányvadászok már elindultak érte. De a Zöld Csaj, ahelyett, hogy lelépett volna és mentette volna a bőrét, mint ahogy azt bármelyik normális ember tette volna, csak annyit mondott a szöszinek, hogy a bulisrác meghalt (na jó, ő valami finomkodó eufémizmust használt, valami olyasmit, hogy nem látjuk többé az arcát), és hogy fel fogja magát adni. Odaadta a szöszinek azt a varázskönyvet, amit évekkel ezelőtt még a varázslótól kapott, és megkérte a csajt, hogy folytassa azt, amit ő elkezdett. Aztán megint dalra fakadtak – most éppen arról énekeltek, hogy hogyan is változtatták meg egymást, és hogy mennyire örülnek neki, hogy barátok lehettek. Könnybe lábadt a szemem. Lissa, aki már egy ideje törölgette a szemét, szó nélkül átnyújtott nekem egy zsepit. Gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy majd ne felejtsem el minden szentre megesküdtetni Lissát, hogy soha senkinek nem mondja el, hogy elbőgtem magam egy hülye darabon.
Aztán a Zöld Csaj foglya – egy kislány – előjött, ráloccsantott egy vödör vizet a boszira, aki erre elolvadt. Ilyen szimplán. Elolvadt. Úgy értem a színpad elé húztak egy fehér függönyszerűséget, úgyhogy csak az árnyékát láttuk, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz, majd végül teljesen eltűnik. Küzdöttem a sírással.
– Nem érhet így véget! – suttogtam Lissának. Már a darab elejétől kezdve tudtam, hogy a csaj meg fog halni, de azért mégis azt kívántam, bárcsak valahogy életben maradhatna. – Nem halhat meg csak így, egyedül hagyva Glindát! – mondtam barátnőmnek, arra utalva, hogy a Zöld Csaj mellett már a partisrác is megmurdelt.
– Várd ki a végét! – suttogta vissza.
Én pedig vártam. A jelenet visszaváltott oda, ahol a musical kezdődött: Glinda, a jó boszi éppen most számolt be az óziaknak a boszorkány haláláról, csakhogy a darab elejével ellentétben, ahol vidáman mosolygott, most majdnem sírt.
Felszállt a „buborékjában”, a kórus pedig rázendített a fináléra, én pedig már készítettem a kezem a tapsra, mikor is egy madárijesztőnek öltözött hapsi berohant a színpadra. Körbenézett, hogy biztos nincs már ott senki, aztán letérdelt, és kopogni kezdett a padlón.
– Működött! – mondta, mire kinyílt egy addig ügyesen rejtett csapóajtó, ami alól előmászott a Zöld Csaj.
Leesett az állam.
– Mondtam, hogy várd ki a végét! – suttogta Lissa odahajolva hozzám. A kis csaló. Már előre tudta, hogy mi lesz a vége.
Mint kiderült, a partisrác valójában nem is halt meg, csak madárijesztővé változott a boszi varázslata miatt, aki maga sem halt meg, csak eljátszotta a halálát, mert nagyon jól tudta, hogy legyőzték, és hogy csak így menekülhet meg.
Összeborultak, megcsókolták egymást, majd hátat fordítottak a közönségnek és elhagyták a színpadot, csak úgy, mint Óz földjét. Ám még mielőtt végleg eltűntek volna, ismét felszólalt a két lány duettjének valami módosított változata, és a két lány is énekelt még egy–két sort.
Aztán… már vége is volt.
A közönség üdvrivalgásban tört ki. Mindenki felállt és tapsolt. Én az elsők között voltam, akik kikecmeregtek a székükből. Szívesen letten volna színésznő, csakhogy átéljem ezt a pár pillanatnyi eufóriát. Nagyszerű érzés lehetett ott állni ilyenkor a színpadon szemben a közönséggel, és hallgatni, ahogy téged éljeneznek.
Bár az egész nem tartott sokáig. Minden színész egyszer meghajolt a közönség felé, majd pedig lesétált a színpadról. Lassacskán az emberek elkezdték összeszedegetni a holmijukat és kiszivárogtak a teremből. Mi is így tettünk Lissával.
Csak akkor találtam meg újra a hangom, mikor már kiértünk a színházból.
– Azta… – mondtam. – Köszi Liss, hogy rávettél, nézzük meg ezt. Ez egyszerűen bámulatos volt.
Lissa kuncogott.
– Látod? Megmondtam. – Belém karolt. – Sokkal jobb volt ez, mint az a London Dudgeon lehetett volna, biztos vagyok benne.
– Hé! – fordultam felé tettetett sértődöttséggel, miközben próbáltam elrejteni a mosolyom. – erről majd akkor döntünk, ha már mind a két helyet megjártuk. Mikor jövünk ide vissza legközelebb? Úgy értem a srácokkal? – néztem rá szempilla rebegtetve. – Mert alig várom, hogy hallhassam Christiant úgy sikítani, mint egy kislány, amikor Hasfelmetsző Jack kiugrik a falból!
Lissa csak nevetett. Nem tudom, hogy velem–e – vagy inkább rajtam –, vagy egyszerűen elképzelte, ahogy Christian halálra rémül egy olyan sorozatgyilkostól, aki több, mint száz éve élt. Mindesetre én is vele nevettem.
– Ha rajtam múlik, amilyen hamar csak lehet. Annyi minden van ebben a városban, amit meg akarok nézni!
– A számból vetted ki a szót! – értettem vele egyet, mire megint elkezdtünk kuncogni, mint egy pár éretlen kamaszlány.
Azzal visszaindultunk a hotelünk felé, jókedvűen, egész úton a musical egyik dalát dúdolgatva.
Jobb napot el sem tudtam volna képzelni, amit barátnőmmel tölthetek.
Pár dal, amire Rose utal a novella alatt, és amiket érdemes meghallgatni, a teljesség igénye nélkül:
One Short Day: http://www.youtube.com/watch?v=nRh7c24VkHA
The Wizard and I (az első szóló): http://www.youtube.com/watch?v=9kSN_iLFyZI
Defying Gravity (első felvonás fináléja): http://www.youtube.com/watch?v=3g4ekwTd6Ig
As Long As You’re Mine (szerelmes duett): http://www.youtube.com/watch?v=7y1135LJfi0
For Good (a két boszorkány búcsúja): http://www.youtube.com/watch?v=HEnQY_66GZc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése